képek, betűk

megvolt a takarítás, lemostam a falakat is, apró kis mozdulatok: nem kényszer, a takarítás meditatív csendje, a nyugalom és a gondolkodás, jó arra, hogy felfogjam a valóságot, megértsem a jeleket és az irányvonalakat, minden emberi lény iszonyú komplex, sokféle réteg működik még a legegyszerűbbnek tűnő dolgok mögött is. A racionalitás és az irracionalitás együtt szépek, mondhatni: komplementerek, de nem okvetlenül harmóniában, de nem is kell a harmónia-mindenáron. Az erőszak. A "jó" akarásának erőszakossága is erőszak, és nem amiatt, mert a "jó" szubjektív, hanem mert önző, és az önzés, illetve az önmagam önzésének felismerése sem nem könnyű, sem nem kellemes, főleg a szembesülés nem az. Nagyon nehéz legyőzni önmagunkat, a túlérzékenységet és a kilengéseket, olykor nehéz valamennyire stabilnak maradni, nem gonosznak lenni és megérteni a másikat. Én azt gondolom, hogy a valódi szeretet jót akar, nem tudom megfogalmazni, hogy mi a "jó", ezt senki nem tudhatja pontosan, de az én interpretációm valami olyasmi, hogy a "jóság" olyasmi, ami a másik boldogságát helyezi előtérbe anélkül, hogy a saját önzésem belekeveredne a másik ember történetébe. Úgyis írhatnám, hogy nem érintem a saját önzésemmel a másik életvonalát, ha pedig érintettem, akkor elvonom onnan, hogy szabadon folyhasson tovább, még akkor is ha ez nekem fáj, vagy rossz, vagy hátrányos: ezzel nekem kell megbirkózni, de a többiek nem érzik azt, hogy nehezék vagy, vagyis: a másik életébe nem rondít bele a természetes önzésem és az akaratom, nem játszmázok, nem keltek bűntudatot és nem akarok: ha gondolok bármit is, az az ember szeretete, ami egyfajta hódolat, értékelés, megbecsülés együtt: ami valójában a szerelmet okozta, de ha már elmúlt: attól a másik még éppen annyira értékes és csodálatos. Ugyanez vers formában valami ilyesmi:


szépnek érezlek: ó, benned, közeledben: távolból
tétlen kis puszták okker fűszálain: magányosan tédelek,
hajolnék közelebb, ajkad fölé, simítva déltől bágyult
remegéseket, végtelen sóhajóceánom, hideg-kék
folyóként rohanva zöldes hullámaid közé,
ujjbegyeid cirókájának dőlve: csókolná őket halandóm,
belémarva hófehér alkarodba, amelyek habból
szőtt könnyed bábocskák, körüllengve
könnyektől körülrajzolt szemgödreinket,
borostával rajzolni gyönyörű ajkaidra vánkost,
össze nem érhetünk csak vágyhatjuk mi volt,
egymás közelét, bűvösség és körtánc: elengedlek
hogy ne kelljen fájnod, ne kelljen aggódnod:
titkos szobámban őrizve rövidke táncunkat: örökké.


Nagyon nehezen tudom kifejezni magam, anélkül, hogy ne essek bonyolult absztrakciókba, mert az agyam automatkusan rétegeket gyárt és túl sokat, néha zavaróan sokat. Nem tudtam soha, hogy mit veszítek, mert a legnagyobb hiányosságom az, hogy túl bátran megyek neki a falnak és soha nem mérem fel, hogy mit veszíthetek.

Érdekes volt ma beszélni a hazaikakkal, otthon 15 centis hó volt a tetőkön, apám másik lába is veszélybe került, gondoskodnom kell róluk, minden abszurditásom és minden racionalitásom én vagyok, nem várhatom el, hogy megértsenek, és ebben semmi önsajnálat nincs, egyszerűen vannak akikben néhány dologból túl sok került, másból meg túl kevés, ez zavaró és kaotikus. Ezzel muszáj együttélni, és ez nem opcionális, egyszerűen nincs más választásom.