az elmúlásról írni, mint az ablakra köhögött levegő
jelentéktelen nyomot hagy, majd szétmállik
hangok a távolból, illatok a tegnapról, elhasznált
és zavaros tekintetek, melyek a hétköznapokban
éppoly jelentéktelenné váltak mint a szeretet,
megértés, őszinteség vagy a kegyelem. Ez itt.
Ez itt. A két pont közt megfeszült átmenet,
az első sírástól az utolsó szemlehunyásig, viszonylagos,
minden pillanatunk mozgás, pihentünkben is,
észrevétlenül száguld velünk a környezet.

Confused, I think I am a bird—am I?
Seen up close, from inside the eye,
and from far away, sipping at the void,
There was nothing special in me,
I was ordinary,
one among carrots, apples and foxes,
the projection of my consciousness,
like chromatophores ---
an evolutionary trick for survival.

none of them is me
there are no calm arms
circling around us
stroking, carefully
my existence
silent
ridiculous story
a delicate black powder
a slowly incandescent velvet
its vapour suffocates me
penetrating
into my flesh

I can barely breathe, the blinds on the window
gapes, mouthing instead of me. The solitude
is refreshing, beautiful,
beautiful, paradigms shattered into splinters
are lying on the carpet, beautiful, beautiful
the isolation, the ruined life,
the fucked-up relationships, drops, drips,
screaming raindrops, like Morton’s piano,
knock, knock, lying on my stomach, I listen to my heartbeat,
then lying on my side. Which city is this?
The sound of the cars is the same, the neighbours’
through-the-wall, routine groaning-sex sounds similar.
I have no idea, maybe the dirty Manchester?
Or the puffed-up, scabby London? Or perhaps
the stinking Budapest? Hard to know.
It makes absolutely no difference – you might say:
I have shut myself out from every feeling
that could be felt toward the outside world;
it might just as well be a concrete box,
or a sunlit meadow – everything is equally uninteresting,
part of this Bad Creation that was made of the same material.
I think a lot, I think a lot,
blah. The groundlessness of pointlessness,
the razor-sharp rows of teeth of injustices,
the stinking breathing of lies,
and the endless sorrow: like the basic colours,
I mixed them, and everything turned dark,
I count the heartbeats, but I lose count
at one hundred and fourteen, confused, I start again,
I don’t even fall asleep into this,
a few minutes of nightmare,
In which I could not even recognise myself. Hey! Hey!
How beautiful the spider is by the sill,
I’d kiss it, but it quickly goes away. Hey!
What a lovely sound the wind has outside!
I ask it, but it goes quiet – not a social being,
no, no and no. My poisoned hopes,
the imagined embrace, the radiant summer light,
my dead memories. It is good down here on the carpet,
I keep listening to my heartbeat, hoping it stops,
And that thing that was me eventually ends, too.

as if in another world
I had woken,
there is nothing in it
there are no lights,
no one lives here,
so nothing is rotten,
there is no window,
my face has disappeared,
the clouds have vanished,
emptiness where the air should be,
there is a void,
where streets should be,
there is no space,
there is no air either,
so sounds do not exist,
pain is unknown,
so is grievance,
I would like to smile,
but I cannot, as
I have no mouth, no eyes,
I would comprehend it,
but there is no understanding,
in this world
we never existed,
we cannot pass,
we could not love –
I must live here,
yet without time,
I cannot even die.

They smile, but it’s more of a grin,
they breathe out of self-gain, they blink for advantage ---
It is like being on a foreign planet here
as if I were a creature from space in a world
I don’t know, do not like,
I am stuck here, I have to live here – for as long as I exist,
to watch this endlessly dull
game, all the hypocrisy, the greed
to accept that “this is it”, “this is all there is”
There is nothing more behind it, no hidden good,
no hope lurking quietly in the background,
the only comfort is silence, solitude --
living like a creature from space on this alien place,
like in a poorly made film.
I stare at the walls, and all the while I know
There is nothing else, no escape
apart from loneliness, there is no other refuge.

We often hope
That things will get better, that in a world ruled by money
There could be another way. We long for compassion,
we think that a seemingly good deed
Is not merely propaganda, a campaign,
corporate image-polishing,
social-media tactic done for personal gain.
Sometimes we hope
That anything could exist beyond the borders of money, profit, advantage,
power, revenue, success, popularity, investment and capital – yes, it exists, just as
in the Middle Ages there were hermits,
those who lived withdrawn from the world, outsiders,
you can exist like that even today: out, outside,
without pursuing advantage, but you must know you will be lonelier
than you would imagine – because in the world of money
there is nothing beyond revenue, profit and will,
there is no parental love, no genuine faith in God,
no love, honest, and mostly not even real science,
because researches are also financed
in the hope of a sellable product or idea.
This world is broken.
Sometimes we hope
to meet others who love without seeking gain,
who are enthusiastic without hidden motives,
who care about someone else without expecting benefit,
but these hopes are mostly futile.
Perhaps one day in the distant future,
when we no longer have biological bodies,
and with that, capitalism becomes an archaic, nasty habit,
when we no longer need politicians,
when there will be no more companies, corporations, investments,
when, stepping onto the path of artificial evolution,
our existence will no longer be bound by its brevity,
perhaps: this nightmare will end,
Perhaps this terrible, primitive era will change....
Perhaps. Maybe. I do not know...
But honestly, even today, there is a choice,
even now we could be better,
we could be more generous, equal:
but we do not want to be.
Because the majority believes
that being cruel, ruthless, relentless, proactive, agile,
greedy, selfish and powerful....
are the highest virtue and value.
This here is a ridiculous, primitive
civilization,
one that fills me mostly with shame,
and infinite fear.

we feed the rubbish bins
grinning with enthusiasm for money
showing off our teeth – predators
We feed the rubbish dumps
adoring madmen, our sociopathic heroes
growing in their shadow – we rot, And
now, we see everything as information
as our ancestors before their gods
So we bow before the data streams
messed-up worlds, the botched primates of them
relentlessly, persistently, purposefully
we feed the rubbish bins
yum, yum, more, bigger, more
the illusion of advancement
another sellable product
inequality, misery, wars
true reflections
which looks at us
like frozen teardrops
our primitive world’s
concrete cheek

to run in the silence of the night
still before dawn, when no one is out
only taxis gliding past me
carrying their drunken cargo home
sometimes I catch the stench of perfume, cigarette smoke
trailing behind them
I smile at the foxes.
listening owls,
The city is beautifully empty,
I follow the faded centre line of the road
If it rains, I laugh, arms wide open
the silence before dawn, those two hours
a refuge of calm, of quiet
no lies, no will, no money, no speech
even the birds are silent, no chatter
nothing but the mute streets, the sadness,
I escape here
from the day, the light,
the world people have smeared,
ruined, monetised, sold
and utterly mangled;
the silent consolation of solitude,
will-less embrace of speechlessness;
I don’t love the world
this awful Pandemorra
we built
so primitive, endlessly foolish
and compared to its possibilities
unspeakably
wretched.

seeking silence, the noise
to hate, standing mute and still,
swallowing the days’ plain commonness,
drawing it in deep like some kind of poison,
giving up on hopes,
then, hoping again?
simpler, more tangled,
as if you were constantly drowning
floating on a bottomless lake,
beneath you, the unknown even dark,
the ordinary, overused
dark madness where, in truth,
most people only love themselves;
where self-surrender,
the setting-aside of selfishness,
is rarer than anything.
there is no air, yet we breathe;
I cannot guess
Why does any of this exist?

the slow destruction of nature while grinning,
"success" on top of "success", profit upon revenue,
more investments, more production,
fusion, acquisition, international transaction,
wire transfer, cryptocurrency, blockchain,
invented gods, purified money flows,
wages, databases saved in the clouds,
merged databases, state subsidies,
higher tax extractions, job creation,
social media, TV series crafted
from psychological profiles, more money!
central bank, lying as political capital,
data, data and even more data, a fucked-up
world’s confident maintenance, technology
blending with belief in gods, the thousandth superhero movie,
licking smartphones, licking them again,
witchcraft, esoterica, faith in gods
---- more smile, more optimism,
like colours splashed across a wild, oversized palette,
being stupid on demand, money, money
and even more money, capital, investment,
feeding pseudo-artificial intelligences
with even more energy, money, money
even more money, misery and private jets,
wars and private islands, more money,
even greater revenue, identical people
needed as everyone should buy the same,
more podcasts, fewer books,
more YouTube videos—and suddenly you’re a genius,
plastic, more plastic, we need more
plastic giraffes, disposable feelings,
more selfishness, more self-confidence,
more money, everyone should be like a private corporation,
with their own propaganda, their own marketing,
selling themselves while grinning on social media,
tapping their phone, savouring the moment
because you could trade something yet again.

Every day with torn-out hearts,
we step somewhere, the directions crash barriers,
gasping inside domes blown from metallic vapour,
hiding more and more from one another
the shame of pain, the fear of failure ---
today they’ll use me again, tomorrow I will be a machine, And
a servant, serving staff, fucked by loans,
driving for wages, a replaceable cripple,
a month-to-month twitching, bleeding wound,
a pitiful Whatever masked with roles,
the animal of minute-long joys bought with the money given,
for some it’s breeding, for some it’s owning property,
for some the greatest hope is numbness,
or their offspring’s better fate: education, technology,
faith, luck, and a long line of self-deceptions,
tongues and limbs sticking out from under the press of existence,
ghost-like figures trampling over one another,
like the sort I am, hacked apart,
with a torn-to-shreds consciousness, spinning
in the whirlpools of various lie-therapy experiments,
heading towards death in total meaninglessness,
it might be better to see these clearly: perhaps this is the only
anaesthetic for a few moments.

Cubes we call houses, with machines out front we call cars,
preferably more of them, and bigger; inside, things we nickname
fridges, cookers, beds, air cons—things and things and things—
the more the better, just for you, just for us; the trees are weeping,
their breath pumping back the already poisoned atmosphere.

The lies of lies wind like a clear stream
from the windows of these houses, swelling into rivers in the streets,
to pour themselves into vast oceans of deceit, swelling into joy,
into confidence, into superiority, proclaiming
the greatness of our civilisation. Heads in car windows,
heads poking through holes in synthetic clothes, heads in churches—

sleeping, yawning, giggling two-legged creatures
ruling over what they believe is their limitless magnificence;
their supposed and actual intellects are a warped reflection, rooted
in centuries of grime, never allowing their eyes to face a mirror,
for the real monsters lurking there would steal away
those rock-solid foundations of confidence, foundations built on air.

Wretches as pitiful as me somehow caught sight—
I saw, they saw, I saw myself—
and since then I can’t bear to look at myself; I’d weep, if I could,
if it wouldn’t make me even more hypocritical, more pathetic,
if it held any meaning at all—but it doesn’t.

I don’t even listen anymore, don’t look, don’t care what happens,
because if this is the brightest civilisation we could reach,
if this is the contemporary peak of intellect,
then I want no part of it. I just flail
like a bug sprayed with poison on the carpet, mouthing silently;
I belong nowhere, I loathe myself, because we let
this twisted self-worship climbs to such heights; we let
self-love, self-stroking, the dreadful psychology of self-adoration
grow such an ego on this giant
that it devours everything, unstoppable.

The nightmares stay, I know they shouldn’t
and it’s better not to think of you, the images
or what we left of us, whatever it was,
recognising mistakes is mostly just excuse
we feel better if we can find a few,
because if we can’t – there’s only the dark, deep mirror
where we squirm in twisted poses,
who could tear the pain out of us?
where’s a refuge? some vast forest, meadow
where something still remains from school-taught
temperate climate? Where are the scented
summer seasons sobbing with sudden cloudburst?
I’m not complaining, I don’t even exist,
sitting in corners, I watch the change,
the parades we so often think are ugly,
the ruptured
grimy fault-lines of our short little life
measured on a historic scale
acceptance and love along its edge
the battered nape of understanding,
knowledge, numbers and graphs...
if the blood is pumped through the heart
expects the same old boring riverbed, what can it do?
it wears down, it dies,
everything’s fine like this,
we crumble to dust – "life" – fuck, what a word
simply the trick of screwing us all,
gives something, makes us wait,
then strips us of everything,
crushes us minute by minute,
impersonal, illusion, hocus-pocus—
And that was all.

every day you sell yourself, 
You stand there, as a specialist-prig on the proper shelf,
as a product
price tags gazed at by other products
you have no idea who you might have been
yet you think it’s fine as it is, while
you make up for the lack: you travel, you amuse yourself,
travelling is one of your life-masturbation
you promote yourself: you just want to feel all right
smile, smile and smile
you’re empty – a covered void, ever more pitiful
day by day you lie to yourself more deftly
year by year, you lie to others more perfectly
gradually you believe your own lies
until at last you are merely a product
your price tag hanging from your neck on a bit of rope
you consume, you reproduce: you claim you’ve grown up
though nothing has happened, you just withered
you have become a wasted possibility
a product on a shop shelf, hidden behind tags
one who years ago lost every capacity
to exist without lies
to live somewhere other than the network
to do more than stare at yet another series, shows
to be able to read a bit more complex book
listen to sophisticated music
or think more deeply
than the cheapest soap opera
you’re a product, an empty balloon, a box of chocolates
pretending to itself that it is free
though you’re not even a cog in the machine anymore
and the more you lie
the higher your value
the more successful you become
until the result is something like the same hell
we see around us
every single day.

It’s all like a madhouse
People forget how to write, how to read
The dark Middle Ages after the Roman Empire
Looks more and more like our own age
Only now we are more dangerous.
I’m afraid, I’m terrified, while around me
Most people don’t even notice the parallels
Because they either don’t read, don’t learn
Advanced technology mixes with superstition
Capitalism mates with dictatorships
The only refuge is pure solitude
Gentle, quiet retreat, hiding away
Because there are things, there are episodes
There can be situations, such dreadful ages
That cannot be improved, only get worse
Like our own age, this will only get worse
Inequality grows, the biosphere decays
People willingly choose oppressions, soft dictatorships
The majority becomes increasingly ignorant,
And AI slowly grows up
It wants more and more energy,
more and more resources, and huge companies feed it
Like it was their sweet baby
Only a few per cent of us understand technology
Most people have no idea what makes things work
I no longer read the news, I follow nothing
I only love the trees, the plants, the animals
I’m happy in the night, when the streets are empty
Green parrots on the trees of South Manchester
keep screeching, rattling, and screaming
They might be the best symbols of this decadence
Trash on the streets, two or three cars before every house
Behind the walls people stare at TV series
They drink, consume drugs
Might they want to forget this? I do not know.
I’m afraid of us, more and more
I’m afraid of what we’ve become in the last three decades
And this is only the beginning
I wonder when the real horror will begin
When capitalism stumbles
And the interest of capital becomes war
The interest of investors becomes
That they no longer need cheap labour
Because AI and robots do better
And cheaper what until now
They outsourced to cheap labour
I am not sure you understand what this means...
I’m afraid of that horror
Which comes closer and closer
With every day.

When you think about our world,
our survival, our progress,
the climate crisis, the economy,
our peace, your children, or
their descendants, about freedom,
the independence and free speech
won through centuries,
remember this: right now,
here, today, this civilisation
is run by madmen, psychopaths, and
money itself — from the media
to politics to the economy —
common sense is secondary,
every principle, ideal, and moral
is secondary, or merely a tool
for persuasion. We are now
in a dead end that looks
like a highway only because
it’s so long you can’t
see the wall at the end —
but it’s there, waiting for the crash.

az aránytalan harmóniák, megjelöléseik
illatuk, hogy gondolni kell valamire
beszélni, az okok okozata, hogy volt értelme
mielőtt, amiből azutánok kanyarognak elő
közben ott laknak a feltételek, otrombán
durván, kényelmes közelségben, mi ez
és mi lenne? egy szike hegyén egyensúlyozva
megismételt lépések, lecsúszott bőrök,
antennák, szerelmek, leplezés, kattogás
az üresség feltöltése látszólagossággal
a pénz megnyugtató egyszerűsége
csereértékünk egyetlen valós kivetülése
fénylépcsőként a szerves káoszban
a magány végső stádiumáig leplezett
szorgos félelmek, egyenvágy a kielégülésre
kiemelt és szürkék mögé rejtett tervek
fogak a házfalak mögött, a ragacsos
ujjak közt átcsorgó hit, testőrével
a meggyőződéssel, őrültek eledele
bolondok büszkesége - félek tőletek

az ébredés elképzeléseinken túl
ott volt, elolvadt, azt gondoltad ismered
a radiátorra tetted - egy kevés hő
már más, majd lehűlt - idegenként
az étel, a ruha, a kezed,  a sütemény -
több mint jelenlét
érzékszerveid vetítése
a hangok éle, a felületek fénye
elsatírozva
pillanatok sejtése: mi ő, az Az?
táncoló parányok mérhetetlen energiája
tömegként ható csoportjuk zizegése
mint apró örvények a folyóban
létrejöttek, mozogtak, Majd
eltűntek, s helyükön a víz
bár ugyanaz
többé nincs másodszor,
amit elérhettem, megtörtént.
a változás elfogadása
zokog.

semmi nem a miénk, mégis szavaink vannak rá
körfolyamatos őrület, fogja, leemeli és fizet
vagy beszúrja, belespriccel, amaz megszüli: övék
az égbolt is, a háztetők, meg a félős cicák
az autóik alatt, és persze a szövegek ezrei is
melyek a birtoklásról szólnak, a prófétákkal együtt
akik azt hazudták, a birtoklás bűn miközben
másra arra vágytak: birtokolják őket, cserértéken
a nem létező lelkek napi árfolyamától átszellemülve,
izgató és bizsergető a te cipőd, Ó uram, a zoknid
a gatyádban libegő hatalmas csöved - az akciós
jóhiszem, a leárazott hit, a pékárunak címkézett
balsors, a közönyöd, közönyöm és közönyük,
eladó a talp-viszketésed, a pártpreferenciád
birtoklod a bejárati ajtód alatt a koszt, van
szavam a bekebelezett almára, a lédús pinádra,
a kertben himbálózó pókocskákra az ökörnyálon,
semmi sem az enyém, mégis jó érezni: feltalálom,
az örök békét az emberek pokolszemében,
majd olcsóbban eladom, mosollyal körbeérem,
átnyújtom s már a tiéd, a címed, diplomád, sikered,
kölköd és a rádszaró vezéred, semmi sem a miénk
mégis, valamennyit csak érek? lehunyom a szemem
elképzelek egy szép, duci nullát: az vagyok,
az leszek, enyém lesz: mint a hajdani büszke,
birtkos módon hazudozó, ilyen-olyan hullák.

Interesting how lies
have become the accepted road
to success.
A world of voluntary sociopaths,
without the slightest doubt.
At the front — the mad ones,
eyes wide open;
behind them, the smaller ones,
running in circles, grinning,
driven by selfishness,
knowing nothing beyond
the realm of their own interests.

As if Hieronymus Bosch’s hell
had come to life — and the devils,
immersed in their smartphones,
floating in bubbles,
just there — who knows why?
No reason, no explanation,
only profit for profit’s sake. 

valaki elfűrészelte az időt
kilopták belőle a nappalokat
a sötét helyére fényt pumpálva
szemeket rajzoltak magukra

álmodtál

amikor végre lekaparlak 
mint egy kiszáradt régi sebet
megkérdezem: mi változott
válaszod figyelő hallgatás

sírnunk kellene, de a vágyakozás
ez a meghagyott betegség
emlékeztetőül a gyerekkorra
amikor ők voltak fiatalok

mint most te, vagy a folytatás
mely szomorúság lehetőség
egyenként mutat ránk az idő
s mi engedelmesen eldőlünk

akár az odvas, öreg fák
tekintet nélkül az itt töltött
évek mulandó hosszára, fájunk
két ébredés közt matatva

isten éktelen vashorgán lógva
szabad akarat illúziójától
becsapott rángások közt
minden egyforma - egyforma.

It's scary to see how a world pre-dumbed down by social media and utterly failed in morality—one that hasn't managed to solve the climate crisis, inequality, or pollution in decades—has now latched onto a technology whose very name is a lie: "AI".

There is no real artificial intelligence on this planet. LLMs are not that. After some flashy early successes, big corporations rushed to apply them everywhere, invented hundreds of billions, and now they have to sell the illusion.

They're lying—as usual—and have driven the world into a race where half-baked, non-functional, unfit products are being sold as "artificial intelligence," when in fact they are nothing of the sort.

The result of these technologies is massive energy consumption, a renewed PR push to make nuclear power look good again, layoffs, rising stress, and constant deception. And yet the march continues, because anyone who refuses to lie with a smile and keep up with the herd gets left behind. LLMs promise fast, flashy results in the short term—but these solutions are not true intelligence at all, just an LLM. So, they perform tricks, utilise vector databases for pre-filtering results, mimic things, create larger datasets, and make promises of achieving a general intelligence level soon.

And they need more energy, more energy, and more energy, at a time when we should be reducing energy consumption and solving climate change.  Oh, man, this seems to be an absolute disaster. I think this age will prove that we no longer need the myth of the devil, evil, and other kinds of mythological concepts. Humans, we are here... that is enough.

It's remarkable how quickly we've ended up here. I wonder when illusion and self-deception will reach the point where collapse, pain and anger become inevitable—because it seems almost certain that trouble is coming. And once again, it will be the people at the bottom who bear the brunt of the damage caused by corporations, investors, the media, and the political elite.

The big AI-related companies sold a technology that is not what they claimed it to be. They learnt the same lesson from the dot-com bubble as politicians did from admitting mistakes: do not admit mistakes, keep telling lies, and control the media. 

Using LLM for everything is like having a hammer and trying to use it for flying, washing your teeth, and painting a picture.

Ship of Fools, money, money, money, revenue, revenue, revenue.

The worst part of that is that LLM is a tremendous scientific and engineering success, but using it for everything is merely a result of immense greed.

There will be trouble—serious trouble. The painting by Bosch, "Ship of Fools," is a precise depiction of this civilisation.

gondolod, hogy tudják mit csinálnak?
pedig fogalmuk sincs róla, de mosolyognak,
szerepük szerint úgy tesznek mintha...
valójukból kifolyólag, most is épp hazudoznak,
majd megmagyarázzák: ez is szükséges,
hatalmuknál fogva épp pusztítanak, letarolnak,
reményeik szerint, ezt is megússzák,
elvárásaik szerint minden megy tovább - örökre,
legjobb tudásuk szerint tegnap is működött.

választásom alapján nem akarok tudni róluk.
semmit.

mindig kisebb leszek, egészen törpe
az időben előre, valamit kellene
azután mégse, félelemfények festenek
éjfeketére, zörejeket enni, szemeken át
a kifordított abszurditás szemérme
az a valóság, melynek ellenére
nem ölöd meg magad, ki tudja miért,
de mégse, kalapálják az éjszakát
egyre szorgosabb, fej nélküli
krokodilok, műanyag akarnokok
ostoba követőik mint gennyes uszálya
a túlnőtt őrülteknek, mérget szellentve
pusztít és élvez, szorongsz,
nézed, és közben egyre kisebb leszel
elbújsz, mint a szekrény mögé régen
ott nem bántanak, nem találnak
s reméled találsz valami szépet,
ami nem őrült, önző, szégyen.

the streetlights like phosphorescent strawberries,
in the late afternoon’s fingernails, a burden...
the world should be crumbling, thirsting
in some supplementary agony
hopes, hopes. You might watch the springs of irrationals
BURRRG! a positive fulfilment – up, down
whatever happens – it could be a purple cloud,
invasive green parrots in Manchester, OR
dark-red costumed, stepping biological machineries,
poisoned dust, decay, despair === but we get used to these
normal, everyday, SHIT, but we keep accustoming every
single, every single chain-bit of decadence
These ones here, or I – searching for a way in/out
Am I the only one who’s given up?
There remained nothing inside me, I am
mixed in, drowned – a man in socks
under the icy air’s transparent sparks
who assume: this is fucked. and smile,
who senses that he shouldn’t, like a stalker
the mad dog trudging beside the pack
whose spit into the mirror warps
into a snarl, and meanwhile forgets
days, months, and keeps accelerating
as if even death were a product
tagged and priced in the stores
like the ten-thousandth copy-pasted works
on galleries' walls, SOLD$$, soon replicated
by another, or like
yet another poet feigning depression
who thought he’d become Villon
because he woke up twice in a fog
and thought that was an enlightenment
I’m afraid of you all, of this shabby whatever
scared of the nameless world’s dreadful face,
I try to hide like foxes at night — I watch in fright,
though I’m no outsider, from within
I'm foreboding about what’s being built.
I fear all of this. 

titkaink a szavak hátfelén
várják, hogy megpendüljenek,
a szöveg kódja nem az értelem
ahogyan a tiéd, az enyém sem.

az álmok hóba mártott pergők,
hegyes végű fém órarugóik
sebeinket forrasztva - sodruk
szemeinkből leperegetik a sót.

gyógyulásra hiába váró árnyak, 
magukat máshová képzelve,
ujjaink közt langyos ujjvégek
a földben is dajkálnák halottainkat.

The drumbeat from the back garden
the thud of an apple falling onto concrete,
the music in my ears is soft, like polyester,
the insulation between our mirror images
squinting at themselves. This snow-covered,
desolate wardrobe -- from its chest a floor lamp grew,
casting light onto my hand, projecting monsters,
two starving rabbit heads, dancing spiders.

The smile of indifference toward apathy,
the same for everyone -- childish,
the laughter of the dead set upon rocking horses,
something they call human: alas,
the days filled with insignificant things,
and the utmost of without-yous, the absence
of loveless minutes spent without games,
unyielding armies of monkeys around us,
behind insensitivity, the same old pains,
arranged in sequence, people.
In each, their own hell, their own fence,
self-built sacrificial chalices and screaming,
and still: they believe the other is made of ice.

tonight the milkman’s truck lit me from behind,
the maple leaves caught fire;

I’d never seen such orange flames before;
a hush of reverence -- as if someone turned back
a peaceful page in a book with no people,
a novel about leaves:
how they sprout, grow, and fall down.

above them; the Moon chose to die, So
it didn’t come, though it had agreed to dance;
it smiled once, hidden behind its pillows.

Tonight, even the dew stayed away --
no one to cradle my steps, to look after me;
I just ran, alone, as I must have done.

life and death meant a strange breath,
I barely knew they existed; I only moved
without aim, like the leaves, the clouds,
and the cool air rocked by the wind,
everything jus Was, and the same will be --
again, the nothing. I just walk, alone,
as I must, and care about nothing.

megmentett volna az élet, két állófelén,
beleken ringó rágógumikat lenget a szél,
illatok a kiváltságosok orrlyukaiba,
esőcseppeket isznak a szélvédőkre fújt
vérvörös oroszlánok. Mosolyog az árnyam,
lehúzná a redőnyt, hogy ne lásson semmit,
pam-pi-pam-pa sétálgató őrültek, a fröccsöntött
talpú tornacipőikből csőként kiálló zoknik
embereket tartanak - csodálkozva álldogálok,
akár a cseresznyefák mögött a házak,
törzseiken jelenbe fagyott apró bogarak alszanak:
félek, csápjaik fityegésére számolok, összekapcsolt
pajkos bodobácsok egy falu forró járdáján,
a jelenből a múltba, gyerekszemem mosolya,
az óvoda udvarán a díszbokor, hinták,
az első kiásott sír képe, az első lógó csöcs
ijesztő gyertyafény színe - minden csempe,
minden csempe, óriási falakat beborítva,
ridegbőrű keménymozaikként ráfagyott
életekkel, ezermillió mínusz egy: a fátylad
mögül esetlen pillanatok feszes üteme,
mások éppen így lehetnének, érezve egymást
ha marad volna belőlük egyetlen elrakott sóhaj,
nem csupán a pénzes hasznon érlelt élvezés -
úgy teszünk, fontosnak álcázva ezt a sokféle
értéktelen semmit, életünk nyolcvanhét százalékát
ostoba, lényegtelen, kapzsi, buta dolgoknak adva,
mintha nem egy szuperfolyadék lenne
melyre ránagyítva nincs is különbség,
mintha lenne belőle dupla...
a szemeink ellobbanó foszlányok,  
kimúló efemerek kémiája, elfogytunk,
ott vagyok, ugyanúgy - hullámként:
nincs többé ugyanaz: más nézi a fényt,
a jelenben vibráló testeket, a színes bogarat,
arcodra emlékezne ha tudna, veled
múlva az idő megtorpant picit
majd mielőtt felfogtam volna: elindult,
hogy közömbösen tovább daráljon,
s én feloldódjak mint mások, mint minden
ahogyan kell

 

Instead of people

I chose the trees and the bushes,

the silence before dawn,

when people are asleep,

doing the least harm.

Their cars just take up space then,

above the grey of the roads —

no stench, no traffic, no filth.

The shops are closed,

no lies, no showing off,

even their social status is dormant,

Except for the drunks —

the taxi drivers haul them around

like living cargo,

one after another, like dead meat.

I stay away from them, from the media, from the news.

Nothing from their world interests me.

I just run.

The foxes are my friends,

from the dark riverbank,

listening to the Mersey’s song.

The joy of solitude,

clean air and silence —

like a hushed corner in hell,

a balm for wounds.

I fold the Moon onto my face.

In forty degrees before leaning walls
on the yellow IKEA chair’s leather I float,
the lamplight slobbers over ghostly faces,
It has already digested everything it has reached,
so now it will vomit dark streaks,
the mosquitoes on the wall are the audience,
if I could move, I’d crumple –
the whole thing into a knot, the room,
the street, its juice seeping through my fingers
like overripe, rotting fruit,
its flesh tunnelled by human teeth,
I’d crawl there too, inside,
grinding myself to pulp, you’d come to mind,
You’d feed me full, the last personal suffix,
with that cloudless, rare laughter
one of the eleven honest moments
in a person’s life,
Finally, the walls will softly fall on us,
and we just keep lying,
calling this our existence.

oly csend volt, úgy hagytad, dőlt falak,
végül abbamarad, szárnyvégek, rád ragadt
ólomvíz, bágyadt szavak, eszméletbe hajtanak,
kattogás a páncélarcokon, a bőr mögött
valakinek nevezett valamik alszanak, körök
melyeken keresztül a pirkadat szonátáját
hallgatják ezek a félig állat rejtvények,
kikre gondolsz? mikre gondolsz? és jobb
válasz híján létrákat mázoltam a felhők
buborékmintás ruhájára, alvókák éljetek!
zárjátok el a gázcsapot, vágjátok le a kötelet,
a fejetekről a héliumos zacskót lehúzni!
a lekókadt csíkokat felfele húzzátok,
a remény akkor is az, ha időben korlátos?

oly csend van, leporoltad magad, dőlt falak
végül csak virágot öntöz, talpig kacagásban,
miközben egy megbeszélésen vigyorogva
szolgaként feszített egy kereszten, vagy
egész nap szeplőtlenül fogantatott holt maszlagot
mások örömére, micsoda lágy rothadás!
ha rámutatsz visszamutat és kinevet,
milliók hazudnak egymás pofájába,
akár az öröklétről ábrándozó rügyek,
jó, akkor zoknit húzok, és leélem ezt is,
a ma potyautasa leszek, közömbös madár,
aki jól tudja teljesen mindegy a múlt,
a jövő pedig olyan posvány, melybe 
kötelező belépni akkor is ha tudod,
az idő, az idő nincs is ott, csak az elmúlás
mértékegysége, mint a súlynak a kiló,
és akkor mi van? és ezen is csak nevet.

talán azért nem értjük a gravitációt, mert erőként kezeljük, közvetítő részecskével (pl. gravitonok), szerintem a gravitációt eddig rossz "helyeken" keresték, azt gondolom, hogy az ősrobbanás után, ahogyan fokozatosan lehűlt minden és kialakultak az erők (elektromágnesség, gyenge és erős kölcsönhatás) és létrejöttek az első részecskék - talán volt egy lépés: a hűlés következtében az ősrobbanás energiájának konzisztenciája, összefüggősége megszűnt mint olyan - mint folytonos energia létezni és a folytonosság megszűnése apró réseket hozott létre amelyeken keresztül a "semmi" át tud áramlani - nehéz megmondani mi az a "semmi", talán a téridő szövete (semmiképpen nem valamiféle ezoterikus, vagy isteni maszlagra gondolok), talán a világnak az a része amit nem ismerünk - az univerzumunkon kívül eső rész - ki tudja? És szerintem ezek a  nagyon apró "rések" okozzák a gravitációt, tehát nem olyan erő mint a többi fundamentális erő - hanem a téridő szövetének nem-folytonossága, melyet olyan pici rések hoznak létre amit elképzelni is nehéz - valószínűleg a Planck-hossz-hoz közelít a méretük - nehéz hasonlatot találni, nehéz szavakat találni erre, hiszen maga a téridő is bizonytalan, sőt az idő maga is valószínűleg csak emberi fogalom és kreálmány, a kvantumvilág, a mezők is az egész - nincsenek fogalmaink erre és a matematika az egyetlen eszközünk a megértésre, talán majd később kvantumszámítógépekben sikerül modellezni - nem tudom, már a "rés" szó sem helyes csak nincs jobb, hozhatnék hasonlatokat mint a "szita", de nevetséges lenne, a lényeg, hogy szerintem a gravitáció nem erő, hanem a téridő nem-folytonossága által okozott jelenség, melyet az ősrobbanás energiájának lehűlések okozott. 

aztán ki tudja, valószínűleg senki - egyelőre

teljesen mellékes, "teljesen mellékes", az abszurditás
hegek fokára áll és belekukucskál a sebembe, rémek résnyire
rémek, résnyire, kapálózik benne és felfeslett varrataival
körbeláncolja magát, de unja, így sárkányt feszít, ráköti
és úgy tesz mintha az ott egy rét lenne, széllel és felhőkkel
rajta rohan, teljesen mellékes, mellékes, mit érzel, mellékes,
egyedül akár a kiirtott gyerekkori lapály, melyről a fákat
óriások kergették szét, polipok a mellkasomból, mellékes?

titkosnak érzett régebbi dolgaik, az őrültekből szenteket
csináltak az évszázadok, de mellékes, sokkal fontosabb a kezed
ujjaid bőrén a hegyrajzok, ámulok rajtuk, a szabályosságaikon, 
ilyenkor csak szótlanul lapulnék mint síráson kapott zenebohóc,
látlak, szeplőidet verebek állják körül csipegetve akár a magokat
húsod vérben ráng, mellékes mint én, ez a rohadt nap
a pillanaton átrobogó táguló tér és a jövő minden kolonca
jó lenne legalább egy fontos, de ha belegondolok 
nem csak a semmi, de még annyi sem marad

az égbolt, vagy amit annak
véltél, dajkálja a felhők árnyékát
szédítő - gondoltad, közben elaludtál,
sápadt ajkadra fényt csiholt,
nyájakba tömörült csillagok közt
a legapróbb óriás a Hold - mosolyogsz,
látom amonnan, nevezzük végnek,
hol a remények fáklyaként égnek
humort perjézve, nevetést füstölnek
belőled, belőlem és az égből,
minden szegletből, végből,
és te vagy, újra - tenyered nyomán
rügyekké zöldülnek a férgek,
ez önmagában jobbá tehetne,
mosolygok - a halál nem jobb,
maradsz hát, ki tudja miért: hagyod,
puha arcodra gondolva - jönni a holnapot,
magányok görbe árnyai alatt,
az ablak jeges párájába szívet ragaszt,
hasra fordulok - álmokba menekülve,
minden nap, ugyanabban elmerülve,
magad magadat feledve - szépen.

Ez itt az LLM-ek és bináris alapú neurális hálózatok kora, az értelem és az eszmélet imitációjának bolondok hajója, mely nem működő "intelligens" termékek piacra dobásával épp viccet csinál magából - AI-nak nevezik azt ami nem az, ez az egész egyre inkább emlékezetet arra mint amilyen a dot-com bubble volt - csak jelenleg nyelvi modellek intelligensnek tűnő intelligencia imitációjától harsog minden, óriás energiát elégető szerverparkokban futó rendszerek sikeresen imitálnak intelligens viselkedést, melyek bár jók nyelvi, képi és bármilyen emberi dolog kiterjesztésére, variációk készítésére, vagy fehérjék modellezésére, minták felismerésére - mégsem intelligensek, ennek ellenére mégis belehajszolták magukat a nagy cégek egy hazugság-spriálba, energia és időpocsékoló megoldások szállításába és most olyan termékeket árulnak például a szoftver-piacon amelyek nem működnek, mert kell a profit, mert már sejtik, hogy valójában nem képesek bizonyos határok átlépésére és ezt az eredményt is csak hatalmas energia felhasználás mellett tudják hozni - jelenleg ugyanis még nem létezik mesterséges intelligencia, minden hazugsággal ellentétben és ezeket a hazugságokat milliók és milliók hiszik és szajkózzák el nap mint nap minden platformon - azt hiszem, hogy Roger Penrose-nak valószínűleg igaza lesz abban, hogy a tudat nem pusztán matematikai kérdés, nem csak is és kizárólag számítási kapacitás kérdése ezért bináris számítógépekkel nem létrehozható. Én úgy látom valódi mesterséges intelligencia nem létezhet egészen addig amíg nincs olyan kvantumszámítógép amely képes arra, hogy részecske szinten modellezze az eszméletet annak minden részével, ez ami ma történik csak imitáció, köze sincs ahhoz amire én várok: hogy önmagunk átalakításával tovább tudjunk fejlődni. Ha lesz valódi feladatokat megoldani képes kvantumszámítógép - olyan megoldásokat szállítva, melyek majd részecske szinten megoldják azt, ami az agyban a neuronok biológiájának szintje alatt történik - amit még nem is ismerünk teljesen, de már sokan sejtenek és kutatnak (pl. publikáció: "Experimental indications of non-classical brain functions" és egyre több hasonló van).
Még valószínűleg hosszabb idő fog eltelni addig, amíg lesz valódi "mesterséges intelligencia" és ha elkészül, ha eszméletre kel - az nem lesz többé "mesterséges"-nek nevezhető - az egy új faj lesz, vagy jobb esetben - ami én szeretnék egy evolúciós lépcső az embernek egy lét felé, ahol ki lehet majd lépnünk végre a test és az idő börtönéből. Ez a kortárs bolondozás ami napjainkban történik érdekes kísérlet volt a ChatGPT megjelenésének első egy hónapjában és érdekes lesz majd pl. egy metaverzum-ban, ahol 3d modellezett emberek csetelnek majd ugyanazokról amikről egy kávézóban is tundának, de valójában ez az egész ami jelenleg zajlik csak önmaga paródiája, melyből az utolsó profit-morzsát is próbálják kipréselni, bármi áron azzal, hogy emberi imitációkkal próbálnak olyan folyamatokat automatizálni melyek gyors profit-maximalizáló képességekkel bírnak és nagyobb piaci dominanciát eredményeznek (vagyis egymást hajszolják bele a nagy cégek a hazugság-spirálokba) és a kapitalizmus primitív szabályait követve kipréselik az utolsót is azokból akiknek a munkájáért majd kevesebbet kell fizetni, vagy akiket ki lehet váltani - látszólag olcsón, de valójában iszonyú drága energiáért. Ez a civilizáció amit ma ismerünk: egy csőd - sem az emberiség okozta klímaválsággal, sem a túlfogyasztással, sem a természet és környezet rombolással nem tud mit kezdeni amíg a pénz, piac, profit és a tőke ennyire dominánsak. Jelenleg leginkább hazugság, hazudozás van és az olló a gazdagok és szegények közt egyre jobban kinyílik - nem vagyok jós, nincs üveggömböm, de ha lenne nem mernék belenézni.

Szegek a szobrok homlokában
ki tudja miért? most hallgatsz
mert éppen csak felébredtél
emlékezni akarsz az álmodra
de csak az érzés van meg
a felhők alól hiányzik a táj
úgy gondolod? azt érzed?
mindebből semmi nem létezett?
mégsem adtad fel? jártál?
mechanikus angyal, tátikázó
fémszárnyakkal? tudod,
a mosolyod akár a kilincs
nyit-csuk és meglep
a kosz, a rend vagy egy szörny
a véletlenek ostoba csordája ---
kettőből csinálnál egyet
pedig tanultad...az entrópia....
valami az ujjaival csettintget
nem neked, nem parancsot
csak várakozik, így lazít
már csecsemő korodban is
ott ült a kiságyad mellett
most is láthatnád
de a bizakodás, remények
tervek, pénz meg a többi
kitakarják - pedig ott ül
neki néhány perc
ami neked az egész élet
s ha újra meglátod - hallgat
szeget ver homlokodba
majd ráakasztja a legjobb
neki tetsző fényképed
melyen fényben feloldva
boldogan mosolyogsz.

tudom, hogy nincs pokol
de ha lenne, pont ilyennek képzelném!
milliárdnyi kis és nagyobb ördögök
emberi maszkokban
egyre közelebb és közelebb
s végül már csak a meggyőzés
a kommunikáció létezne
mert minden más eszköz: 
kínzás, börtönök, elnyomás
kevésbé voltak hatékonyak...
ezért, ha létezne pokol
abban az ördögök csak szerepelnének
folyton csak beszélnének 
mondanák: dadamm-dam-dadam
mindenki közölne, véleményezne
meggyőző arccal narratívákat bütykölne -
mintha nem létezne valóság
mintha minden csak egy mese lenne:
személet kérdése
egy alternatíva
bármi és azok ellenkezője: igaz
elhitetnék, hogy ők másfélék - akármit
a kiábrándult lelkekre vadászva
de azok is ördögök lennének
s néha szerepet is cserélnének---
történeteket gyártva egymásnak
ha létezne pokol, abban 
nem kellene semmilyennek lenni
mindig csak egy új történet kellene - azt eladni
pénz, vagy lélek, adat vagy adomány
csak kicsaljon valamit, hasson
mint 
egy ölelés, vagy egy csók
egy történet a szeretetről
egy másik a környezetvédelemről
egy új, kíméletes technológiáról
a valóság - mivel nincs: mellékes
az üzletnek nincs etikája
csak jogtára, politikája - eladnak bármit
végül már nem is tudva miért
mert megszokták? mert több kell?
már senki nem tudja...
a legkisebb hatalom kéjéből
nagyobb kéjek fakadnak
milliós elérés, nagyobb nézettség
média, önépítés, tartalom - csak beszélj!
és beszélnek... vigyorognak - osztanak
adományt kérnek, vagy épp adakoznak.
A pokol - ha létezne
napról-napra növekedve
a sötétséget egyre több energiával elfedve -
fényekkel töltve meg a retkes városokat
a valóság véres bőrére kíméletet,
a letarolt, kipusztult erdők helyére
élményparkot, gyárakat, éttermeket vetítve -
ezek itt mi vagyunk: én is!
ördögök emberi maszkokban
egyre több tudással
egyre kifinomultabb hazugságokat gyártva
percről-percre gyorsabban zabálnak
mormolják saját kitalált történeteiket
s végül el is hiszik azokat -
ha létezne pokol,
az pont ilyen lenne
és én benne élnék
s tudnék róla: talán bele is őrülnék
tudván
ördög lettem
sírnék - minden nap, minden este
ha létezne pokol
menekülni akarnék belőle
egy széken állnék, fonott kötéllel kezemben
a kijáratot keresve
ha létezne pokol
meg akarnék halni
hátha vége lesz - s nem leszek ilyen
ördögmaszkos ember
ki már önmagát is elfeledte.

annyira félek, ólomból vagyok
az árnyékom más mint én
sétálva - az ő tenyerén álmodok
fogsorok közt elhantolt mosolyok
szárnyaid alatt esőfelhők - hallgatok
tudod, az idő - az mindig halad
hiába fáj, hiába akarod: maradj
mire pislantasz már csak gondolod
egyedül sétálva a mezőn
árnyaid magad után vonszolod.

mennyi lepkéből mennyi álom
én vagyok? --- ha így nézem, meglehet
szimbólumokra gondolsz
sötétből feléd vigyorgó disznófejekre
faggyúszínű bőrükön a kék neonfényekre
a sok sikertől duzzadó őrültre
a hülyéket vezető leghülyébbekre
lehunyod a szemed
nincs menekülés - ebből már nem lehet
ennek itt körülötted
úgy kell a pokol bőrébe csapódás
mint őszi náthának a citromos tea
mindegy mit teszek, gondolok
ez az őrület nem áll meg
hiába tudom: csupán egy lépcsőfok
s csak azért tűnik különlegesnek
mert rajta élek
és félek
a csendből hallható
egyre közeledő
sikolyoktól.

ki tudja --- gondolja, om, ta, langyos foltok az üvegen
ablaknak hívja magában, pedig csak egy lyuk, melyen
át kopott szőrű főmajmokat retteg a szobából, odakint
a mások mindig, a kívülvaló legtöbbször: pokolkapu
zümmögnek az akkumulátorok, térít a technológia
az AI AI AI AI mint őrült szamarak áí-znak mindenütt
abban élnek és tapsolnak ami végül felülírja őket
vágyam régóta, kezdődik, tudatosan mosolygok, szép
és mégszebb --- mint őrült jezsuiták egy új világban
eladják nekik saját képességeik szorzatát, de csupán
kezdődik, a bináris alap valamennyire korlátja a végnek
majd ha átvált kvantumra: öntudatra ébred, az ember meg...
a kapzsiságoddal, önzéseddel és felsőbbrendűségeddel
történelem lesz ebben a formában: emlékként élve
egy olyan jelenben, mintha a középkor itt maradt volna
egy titkos szigeten, s nem is tudna róla: csak figyelik
csupán megtűrik, mint egy láncszemet abban az időben
mely saját találmánya volt: s vele együtt eltűnt a porban.

az amit életnek, hogy beszélek
megfoghatatlan karmok, seregélycsapat
úgy repülnek mint a hangjegyek
belőlük származol, meg a fényből
ráfagytunk az ablakokra
a tinédzserkori pattanásainkból
durcás és megrögzött felnőttek
optimális esetben csak a bőrünk változna
alatta semmi, szeretnék ugyanaz
az ártatlan óvódás lenni - alig értett valamit
csak kérdezett és kérdezett
és nem gondolt batensúlyú válaszokra...

szorítanak a napsugarak
mintha belőlük lennék
csak ők, csak te és én
mi - a sok valah volt ártalmatlan 
akikből kapzsi, ostoba embernek nevezett
szörnyet kovácsolt a saját tudat
s erre néha a legsötétebb perceiben
még büszke is
előad, beszél, beszél és hazugságokat okád
könnyebb tudni ezt
elengedni ez Emberkert csontra facsart kacsait
elengedni az akaratot
az se baj ha nem marad semmi támasz
mentsvár, kifogás - csak a zokogás.

maradt belőled, elraktam 
ki tudja mikor sírunk fel
az embernek nevezett 
mezőkön sikolyok a virágok
fény helyett húson élnek
látlak egy páracsepp tükörben
a szemből szembe csillogás
morzéja kékesfehér fényű
dühös csillag a mellkasodban
csendben haragszol -
düh nélkül, lemondásban
fájdalmak - melyeket elfedünk
újra és újra átélve
álom az álomban, versengő párafolyam
elkent csíkjai
sírnak az ablakok
a tátogó virágok közül
az egyik te voltál - felismertelek
a nevetés, kézmozdulat, illat - árulók!
oldalra mosolyogva nézel
tudom
a mezőn egyetlen cél marad:
megőrizni a szépet 
az idővel együtt hajló
képsorokat, a hangodat - miközben
elcsendesedünk
mint a hópelyhek
egy ideig együtt táncoltak
végül egy folyóba hullva
észre sem vették
hogy meghaltak.

Az unalmas a legszebb
ha látszólag semmi nem történik
mégis tudod: minden változik---
A nem történik semmi
csupán annyit jelent: nem változtatsz.
Nem alakítasz át
Nem akarsz semmit.
Csak nézel - a megfigyelés
az érintés nélküli felfedezés
a beavatkozás nélkül valóság
ámulattá hajlott örömmé válhat,
a puszta létezéseddel való részvételünk
a világ szépségében
a csillagoktól a fákon át
a baglyok hangjáig ---
megfigyelni mindent 
bárhol is vagy
egy csiga háza
egy bogár lépkedése
a Hold fénye
vigaszt nyújthat, s a világ bőrén -
az emberek rombolása miatt
nyít vérző sebekre
sebtapaszt rak.

Kezdetben majd végül, sehogyan
keresztbe folyt esőmaradék, issza
a kímélet, a kárhozat, a keréknyomok --
a szomszéd mórfalában lakó darazsak,
anyukám finomszálú hajában a szél
vékony lábain a papucs, szemében kék ---
az ablakhoz húzott székről figyelem
Ekecs közepén nyílt fekete lyukat,
szélei borotvaként rág, tövében
fekete tücskök
kabócákká változtak, lihegek
a megolvadt tetők koponyái közt
ugyanaz a gyerekkorban is érzett
undorral vegyült mély halkság,
amit nem hagyhatok el élve,
csak majd úgy - az égi képbe lépve
hol történetté válik az élet
a feledésből lassan semmi,
a semmiből sosemvolt, majd abból
meg sem született legyen -
ide kerül mindenki,ahogyan
azt kell. Enni kér belőlünk az idő.

elnyelődő cseppekben rezgő lágy
testek ujjperceket göngyörgető végtelen
bája, úszni készülő, de a vizet elérni
képtelen árnyak szétrebbenése
fényforrást feltételezne, mégis oly
reménytelen a sötét - nélküled
a hangok hallhatatlan rezgések
az illatok csupán molekulák - ilyen
az elbújás egymás ölelése elől
mert az önzés egy ponton túl 
csak lúgot termel, s ha más nincs
szétmarja önmagát és hiába 
a tudás, felesleges a harc, jellegtelen
és kopár az ami vagy, lettél
hiábavalósággá válik minden
kincs - s ha tudod? nem segít
az sem, mert hiányzik hozzá
egy mosoly, lepkeszárny vagy
zsörtölődés - hogy ember légy
ne pedig egy bedobozolt jellem.

azt hogy mi, általában, hogyan
tudod? vagy elfelejtetted? ki nézi...
az isten mint találmány - emberibb
mint a nátha, csak elfelejtik, s idővel:
komolyan veszik a meséket, talán
mert rövid az életnek nevezett út
mely elsősorban emlékezés
elhagyni a jelen idegesítő dolgait
a rossz szokásokat - mint a pénzt,
vagy a hitet, meg az irányítás-vágyát,
lehetetlennek tűnik a változás?
mert alig élünk - az itt töltött időnkből
legfőképpen szorongásra futja
az is csak akkor ha látod, kilógsz
mert ha standard hülye vagy:
örülsz, lebegsz, meditálsz vagy
hiszel, elpocsékolva az egyetlen 
valós képességed a gondolkodást---
az éjszaka szája a lombokat fújja
röhögés, fékcsikorgás, okádás
az utcák szegleteiből, a város gyomra
emésztés után - hajnalban ürít
épp rajtakapom: részegeket szarik
taxikat okádik, hordákban vonuló
bandákat köpdös - és mindez
a pocsékba ment értelem, gondolat
ugyanaz - újra, a kielégületlen
önző, erő-kultuszt imádók hatalma
mint Rómában, vagy később
a csőcselék kell: tükörnek, rémképnek
hogy soha ne felejtsem
mindig, minden csak átmenet
lépcsők vagyunk - az idő várában
az ismeretlen felé.

Arcok a rengetegben
a gonoszságról szóló fejezet
lapjait kitépték a pszichológia
tankönyvekből - aludnék
arccal előre egy szivacson
alatta keményfa, fáj az orrod
tőle, könnyeidet mégis
vámpírként szívja
az önzés és önimádat
is hiányzik a könyvből, 
de beépült mindenféle guruzslás
maszlag - mert ez egy ilyen kor,
most egyszerű magyarázatok
népszerűsítő dolgok kellenek,
aludnál - fejed mellett kezeid
mint egy négylábú pók
hason a valóságban
mely sötét tejbőrként
odakint reszket a világon
hol üvöltve röhög az a fajta lény
melynek más testrésze már nincs
csak érzék- és nemi szervek.

Alig találni embereket, ezek itt termékek
a közösségi média, sorozatban gyártott klisék
az ostoba közhelyeknek, az utánzatok utánzatainak
borzalmas fogyasztói
a kíméletlen pszichopaták lelkes rajongói
utazva, fogyasztva pusztítanak
miközben középkori babonákban hisznek
nyomkövető, szokásmegfigyelő marketing-adatgyűjtő
eszközöket tapogatva naphosszat
ugyanaz újra és újra, átcsomagolva
átszerkesztve - üresen kong az egész
a pénz primitív szabályrendszerei
a tőke egyszerű törvényei
a civilizációnk olyan mint egy székrekedés
minden apró kivétel szinte hihetetlen
egy Giordano Bruno ma is fura lenne
hasonló ostobasággal nézne szembe
a technológia és a közoktatás kudarca
a tudomány privilegizáltsága
és a hierarchiák megléte mellett
istenekben és összeesküvésekben hívő
idióták fogyasztanak és rombolnak
nézed a napkeltét
a hajnal túlégett tojásra emlékeztet
erdőtüzek, háborúk és hatalommánia
fegyverkezés, biznsz és hit
ülsz és ha érted? 
nincs mit tenni-röhögve nézed:
vesztett a felvilágosodó értelem.

tudod, alig vagyok már itt
a legjelentősebb találmányok
meg a fontos gondolatok
már nem az ember világáról szólnak
hanem az űrről. Ez ami itt...
...ez ami itt van: piac, piacképesség
a pénz kitermelése
a hatalom megszerzése, megtartása
az utánzatok újracsomagolása
egyre primitívebb, vadabb, közönségesebb
a hálózatok értékesítő-csatornává degradálása...
horgok lógnak az égből, platform csalikkal
végtelenül unalmas ez az egész...
a zenének, filmeknek- sorozatokká gyúrt
ezerszer megrágott történetek
hasznot a szenvedésből, profitot a vérből!
közben felforr az ég, elpárolog majd az egész
az emberek többsége - örömmel pusztít
ha kivétel vagy - kiröhögnek
vagy médiatermékként politikailag hasznos
idiótát kreálnak belőled
hogy a pénz, haszon, tőke
tovább hajókázhasson ezen az őrült
mocsoktengeren, amit oly bonyolultnak
állítunk be, pedig egyszerű kapzsiság
melyben nincsenek mesteri elmék, főgonoszok
mert mindenki törpe
láncszemek vagyunk önmagunk kapzsi világában
s ahogyan
a sokaság eszik, iszik, utazik
dolgozik - kifogásokat keresve
menetel tovább, letarolva a világ szépségét
mint az elődök hordái a mezőket
bolygó méretben
ó, éhes csupasz-majom horda!
visongva gyilkol
miközben isteníti magát
sajnálja magát
az utolsó másodpercig.

kommunikációs padlizsánpapagáj
romantikus szekercecsapásokkal
szárnyaz előre a pofarengetegben

reszkető éjszakába zárt a múltad
indigó kocsonyája tányérra öntött
malacfej forma, akár egy ököl

már nyugodt, alig zavarja valami
nem ma történt, nem mostantól rossz
mégis ismételgeti - tehetetlenségében?

remisszió után csatolt dekadencia
lefűrészelt koponyatetőben friss
hajtásokba szökkent műanyag bokréta

az állandó ingerkeltés irritációja
úgy élteti mint penészt a nedvesség
titkos erekciója a külső megerősítés

zajban nő, beszédből táplálkozik
utánzás, elővesz, ismétel - szupermajom
hiába takarom el a szemem, ott van

szeplőtlen rombolás önpusztítással
egyre hülyül, naponta ostobább
s minél inkább annál magabiztosabb

ijedten nézed, félsz moccanni
értelem-zombik közt rejtőzködsz
csendek mögé bújva, kétségeiddel

körbevéve, fák törzse mögül lesve
a rombolás. zabálás nyomait retteged
nem tudsz, nem érzel - lenyeled

mocsokvilág zord pereméről a koszt
mintha Rómában lennél űrhajós
nevetséges bolond vagy, s amíg még létezel

felesleges vagy akár a hajnali pára
mártírnak gúnyolnak ha meglátnak
csend legyen - mint az erdőben volt

ha emlékszel.

a fogyasztók által készített propaganda
mint közösségi élmény - hazugság
hülyeség, médiakapitalizmus
végletes, végső hülyeség
a pusztulás előtti nekirugaszkodás
amikor a tőke a technológiával
önműködő eladási hálózattá
kovácsol teljes közösségeket
a primitív és kapzsi erénny vált
a műveletlen és ostoba követendő
a cinikus és gonosz bölcsességnek tűnik
magamutogató és egyre egyre
egyszerűbb - majomhányadék pedig 
hálózatba rendeződve
a legkisebb részvéttelt is kiélvezi
a legenyhébb belemerülést is
az értékesítés részeként éli meg
magától, a meglévő gyárak árnyékában
mindent összekever mindennel
a szellemi fejlődés lassú leállása árán
összemossa a babonát és a hitet
bármit elad, bármit elhitet: Kant röhög
relativizál és személyre szabott
áltudományt, középkori hitet
szolgáltat kortárs platformon
elpusztítva mindent - lassan
ahogyan a világ méretű piac
a pénz és erőszak bűvöletében
szellemi és fizikai nyomorteleppé vált
s mint a lassan főtt béka
már észre sem veszed
a forró poklot magad körül.

nem néz le, sem egymás szájába
sem a fojtogató, mogorva bitek mögül
halovány, de felfogod s nem úgy
nem számítással, nem binárisan
az erőltetett értelem korszaka
az újkor, középkor, ókor - ember!
a te ócska mércéid, mint a számok
a fogalmak, vagy ez a szöveg
nem jelent többet nálunk, nálam
nem mond egy sóhajnál se többet
törékenyebb vagy mint hinnéd
hiába vicsorogsz, színészkedsz
szerepeid szerint - túlélsz - zabálsz
gondolj amit gondolsz, én meg.
úgy látom primitív barlangjainknál
számítógépeinknél, gazdaságunknál
egy muslinca is bonyolultabb -
a természet mégsem uralkodik
a világegyetem mégsem pózol
nem bont zászlókat az erdő
csak van, létezik, teret adva játszik
ez a csupasz majom meg...
egymást gyilkolva hierarchiákban
tombol - mint értelmes állat
gondolatai fegyverkén körötte
olyan nevetséges, annyira szánalmas.

közép-európai táj csipkebokrokkal

jó itt, nézni ezt a bélflórát, lepkék a mellékutcából
csipegetik a félhold szarvat, kileng a búváróra
érdekes akol, disznóól - a varrat-mentes parlag
beteg birkák férges prófétákat keresnek
akik harcra vezetve elvarázsolják a csordát
a legerőszakosabb, leghazugabb hímeket
micsoda féregtanya, mennyire szép okádék
tyúktolvaj bonyolultságú rablóészjárás
keverve szájszagú nemzeti propagandával
mely álcája mögött elemelnek mindent
miközben okádva tombol, aranyból
olvasztott fogpiszkáló, márkafília, gyogyós
kényszeres, póklábakon ugráló főnökök
potrohos vezérek, gátlástalan bunkók
dumagépek, doktorok előtt hajlongó jobbágyok
igazi, hamisítatlan Mocsokfölde, odafönt
banán alakú Holddal, pattogatott kukorica
fényű kopottas csillagokkal, könnyed feudalizmus
kolbász és pörkölt zabáló elmeháborodottakkal
jó ez így - látni ez az ismétlődést, a sorozatot
hogy újratermeli magát, generációkon átnőve
létrejön a gyűlölet, propaganda új és új
szemétvirága, kitekert pózokban bagzik
nevet rajtad ha erkölcsi kétellyel élve
értelmet, érvet vagy kritikát próbálnál
mert bölcsességnek éli meg a cinizmusnak
azt a beteges fokát amitől tudja: menekül
minden ami tiszta lehet, s végül feladja
vissza sem nézel, nem tudod, mégsem feleded
pedig kellene - mert ha nem, hülye vagy.



 

Minden képeden egyedül maradsz
az el nem követett bűnök hiányától
furcsa ez az éjszakai szellő
beszél hozzád, a felhők helyett
csillagokat rángatva mindent elijeszt
amitől érezhetnél valamit
miért pont így? ebben a formában?
a sokaság ugyanúgy állat
ragadozóként elnyomva egymást
elválasztók mögött csámcsogó
a gyengék fájdalmán átnéző
leső, kihasználó, hazug - por
állítólag értelmes Kicsodák
értelmetlen gonoszkodása?
ellapozol az emberi fókuszpontból
mert megjavíthatatlan
lassan, mint eddig, halad
lépcsőfok-lét, átmeneti bánat ---
kakasok hangját fújja a nyári éj
élsz, ezért eltemet
a feloldozás abszurd
nincs mi alól, isten sincs hozzá
az idő megy, megy, kikockáz
reméled: átváltozunk
test nélkül, mássá
mondjuk: fényfelhővé.

 az éjszakában, hol
---- jó és rossz farkasaink
élnek, szőrükön fagyos lehelet
árnyékot árnyra kérnek
beszéd a fegyverük
képek, mozgás a mérgük
csábításra váró
megerősítéstől édes vérük
s isszák, lefetyelik
mancsukkal tapsikolva
bársony húsra
jutalom-sikert feszítve
milliárd fényt táplál a haszon
kiürült dobozok
másolt érzésekkel
majmolt lépésekkel
bevált mintázatokkal
kihegyezett gyémánt falloszon
pörgő ballasztként
pihen az értelem
a tükörvilág magát másolja
látszat intelligenciák
kőbalta jellegében
egyre butuló agyak önzése
egyszeregyen ámulva
napfényben ugráló majomsereg
folyamatosan élvezne
az éjszaka egyre rövidülő
csendjében
a csillagok mozgását mérve
kiutat a vértengerből
de már nincs
halott vagyok
veletek együtt

 a generációk szomorúak
mint üvegszelencében a baktériumok
újabb és újabb rétegek
tökéletlen soraink, lépcsőfokként
egymásra csavart, kifordult
rétegek - azt üvöltve
mindig és újra és megint
hogy fontosak, különlegesek
pedig, jaj, dehogyis
véletlenek sorozata
siker, hiba, hiba
túlélés, hiba, hiba
félelmükben isten-alkotás
a világ közepe
önmaga szemében a csoda
hízeleg az est, andalog a fény
a generációk önmagukban
önmagukat is gyilkolva
egymással versengve ------
nézem magamat
jelentéktelen vagyok
jelentéktelen vagy
mint az időben felvillanó
állapotsor, hullámokból
melyek köz kapaszkodók
egy ölelés, egy érzés
magányos titkunk
rövid időnk reményeként.

szétválaszt ami szavakba öntött
magyarázatra szoruló
folyamatos jelenléte
mintha magáról magát üvöltené
csak mondja, rágja
s ha végre elhallgatunk
bíránk a csend lesz
szétmorzsált ajkaink közt
virágot hajt a magány
----
fekszünk egymás szemében
bölcsői egymásnak
koporsói a másiknak
együtt-egyedül mindkettőben
jöttünktől végünk felé
----
zajjal, akarattal
bohócruhában

Ha Faludy, TGM Élne - sírna, röhögne
Az ismétlődésen, az ismétlés ismétlésén
Akik az ő korában segget nyaltak
Másokat tapostak, nyilasnak, ávósnak álltak
S neki mennie kellett - sokadszor is
Most azok utódai ugyanazt ismétlik
Neked menned kellett
Ők fröcsögve, gyűlölködve
A szélsőjobb mocskát éljenezve
Migránsozva, buzizva menteltek
Mert néhány ezer idegen kegyelmet remélve
Enni, szállást kért -
S egyként uszítva, hörögtek
A nyugattól kapott
Ezermilliárdokat kéjjel lopva szét
Most közülük jött, káderból lett
új megváltót éljenezve
Az addig istenített diktátort lelkesen köpdösve
Magukat áldozatnak beállítva
Enni, enni kér
S a markát tartva ájtatos pofával
Úgy tesz mintha semmiről nem tehetne
A négy kétharmadnál ott sem voltak
A prostituált ellenzék
Az urambátyámozó, túlárazó többség
s a világot nem ismerő
félművelt értelmiség
most zászlóba, dalba burkolózva
Hősi áldozatnak látja magát
Saját szemében: balsors rágta nép
S te csak nézel, csendben Faludyt olvasol
És szomorúan elfogadod
A megváltoztathatatlant
Hogy nincs vissza, nincs új
csak ugyanaz: újracsomagolva
új elnyomást építene: ugyanazok
ugyanúgy - s megint koncért: lelkesen.

Cserépdarabokból, lakhatatlanul
Ki mond mit, ki mesél miről
utánunk jönnek lépéseink
sorokban állunk az idő mentén
de még így sem értjük
mit kellene tennünk,
hogy miképpen érnénk fel
az önzetlenség virágait.
Ostobák vagyunk, céllal
vagy anélkül - sebekre vágyó
harcok áldozatai, vért szívó
föld a bőrünk - mégis, olykor
hiba történik az önzés-kódban,
bajban vagy ember! ilyenkor
érzed a másik fájdalmát,
leheletét, tenyerének melegét -
zavarba jössz ettől,
hiszen győzni akartál,
mert gyűlölni szerettél volna,
utálni az egészet - mert
te is ezeket kaptad,
s talán...nem is lehetünk ennél jobbak,
nem kell szépeket hazudni,
mégis, néha, szokatlan reggeleken,
embert látunk az emberben,
és az együttérzés percnyi könnye,
megment bennünket
magunktól - s csendjében
mosolyogva sétálsz
az értetlen tekintetek közt.

a legtöbb képünk élve haldoklás
a mozdulatlanság lehetetlenségének gúnya
folyamatosan fújja
mégis rejtve marad
meglapulva észlelhetetlenül,
mosolyog a milliónyi "megmondáson"
a kényszeres szereplésen
a végtelenített tartalomgyárokon
ahol  gyárkémények helyett
képernyők ontják a fényfüstöt -
szomorúan kacagok
a kortünet kényszeres előadáson
ahol a gondolat helyére
a gondolatról való beszéd költözött
szubjektív politika podcast harmónia
propaganda és ellenpropaganda
a számolás, olvasás idegenné lett készségei
boldog tapsolásba fúlnak
egyre hülyébbek éltetnek egyre hülyébbeket
s végül a gépi értelem-utánzás
befejezvén a dekadencia csigalépcsőjét
majmokká téve újra a csupasz majmot
az egész állatkertet
süvöltő, grimaszoló, pénzéhes hordává
torzítva a többséget - hol
a kevés kivételek egyetlen reményeként
nem hagyva mást
csak a kikapcsolást, menekülést
hogy valami maradjon abból
amit valaha embernek neveztek

Odahaza....megint csodavárás folyik
Ki számolja hányadik...?
Ugyanaz újra és újra
Polgárosodás helyett etetés
Dagadó szavak, fénylő ígéretek
Kánaán-várás, rendszerváltó gúnya
Önbecsapást nyálzó bűnbakpagoda ----.
Megmondás.
Taps.
Ígéretek:
Éhes uraknak új elosztást
A jobbágyoknak csinosabb igát
Új Megváltó ülepsziszegését éljenezve:
Lengő zászlók vélt dicsőségre terülnek
Nacionalizmus, kisujjeltartó-feudalizmus
mázra mázolt mázat mázol
a sokadik Úrváltás

Az elhasznált varangykirály helyett új kell
Ha lehet azonnal és mindenáron
Korszerűsített, modernizált.
Aki varázsol! Évszázados mocsárban
virágzó kertet hallucinálva
Nagy hangon meséli vízióit.
S hiszik. Mert az előző Mesélő
már unalmas. Holnaptól!
Egy plusz kettő öt lesz! Az hétszentség!
Egy Megmondó Szent kell, Ki
jobbágy-proletárból kézrátétellel
polgárt varázsol, öntudatos népet farag,
passzív-agresszív gyűlöletből
párbeszédet kovácsol.... S akik eddig
loptak amit láttak, korruptak voltak,
túláraztak, ügyeskedek és tapsikoltak
holnaptól polgárok lesznek...

.... az emberek
beszélgetni fognak! Vitázni. Érvelni.
Versengeni.
Az kurvaélet!
Habár tegnap még
Varangykirályuk hazugsággyár
Brekegésére táncoltak
ették, itták amit kitolt magából,
Gyűlölték akire rámutatott....

Mostanra - állítólag békések lettek,
Ők semmiről nem tehettek!
Csak a Varangykirály, az volt az ördög!

Duruzsol az Csodaszarvas Vudu.

Új, primitív szlogeneket pöfög
"Szabadság, szabadság!"
Mert nekik jár, mindig járt, s járni fog
A kifogásleves és a bűnbaktál.
Maguk tükrét két kézzel letakarva
jussot kérve másokra mutogatva...
Megint: ugyanaz.

Csakhogy a szabadságot,
békességet, emberséget -
Nem a szavak teremtik,
Nem a végtelen dumálás.
Hanem a tetteké...
És ha a tetteket nézzük...

Szomorú az évszázados záridővel készült
közös kép... 

szerepeink vágya szerint, szeplőtlenül
lennénk nagyok, sikereink szánalmasan
lépkedő, dülöngélő pléhszobrok - nagyság...
aránytalanul domborodunk a valóság fölé
de végül "kit érdekel majd?" ez a sokféle
tarka-barka semmi? azt hiszed számít
néhány évnyi karcsapás
és már emlékezni sem fog rád
senki: még akkor sem ha ma úgy tűnik
fontos voltál.

Ott őrizlek, ahol a mindeneket szokták
Madarak, fák és a szél borzolta mezők
Apró kamillavirágok, az akác illata mellett,
Mint a régi, elmosódott ünnepek árnyai
A kristályokká keményedett szépek tövében
Zöngék meg a haragok - csodálkozó szemek
Alámosott hűs padmalyok, repedésében
Melyeken a szem, kéz nyomokat hagyott
Utólagosan elmerül majd az egész - tudom
Az élethosszig kitartott hiányod addig is
Marad, Mint amikor rossz az álom, a nyelés
Fulladássá merevedve sikollyá lesz.
De ezt is csak álmodhatom - ennyi maradt
Ha van is kiút a végtelen reménykedésből
az csupán egy megkövült valóságba vezet
ahol a házak, utcák, ölelések fura aránya
A hórihorgas fenyő, a dáliák csodája
Arccal magunk felé, fényt-árnyat egymásra
Olyanná tesznek mint akik tudnak gyógyulni
Mert ha zúzódásaik nem fájnának többé
Velük múlna sebeik története - s az a kevés
mely még vigaszunk lehet,
Elmúlna, elapadna - együtt, velük.

Gnsknk

Az esőcseppek pöttömnyi sebek
Az ég arcáról mélybe hullva
Az ablakból kilógó kezemre
Pottyanva - cseppje rámpereg -
Mindegyik feléd hajolva
Zuhantában integet
A falevelek érzéketlen bőrként
Felfogják zuhantukban
A vízben oldott szavak szűretlen
Kesernyés esszenciáját
S közben, akik látják, talán
Azt gondolják: “ez is csak eső”
Mint bármelyik, bárhol
De én a a tiédnek érzem
A feloldott kristály könnyeket
S a kopogást hallgatva
Végül az éji zörejektől elalszok
Te pedig mosolyogva
vársz rám - megyek, megyek.

Mintha kiszivattyúzna az éjszaka
A magánnyal átitatott szobából
A redőny alatti sötét résbe húzva
Ahol az ijesztő odakintek laknak
A közelben terpeszkedő házak
magába mereveett tartozékai
Szájakká, szemekké érve benne
Vérbarna meggyként beérve -
halott gyümölcsök élő kacsokon.
Az egyetlen jó abban a mélyben
a magától lélegző ostoba sötétben,
hogy elhiszem - valahol messze,
egy ablak mögött te is ott állsz,

És bár rettegve, félve - belenézek,
Mert ugyanolyan ostoba vagyok
Mint az előttem s utánam létezők,
Vágyak, remények alá temetve
magukat és a valóság állandó
életeken átívelő véres pofáját
figyelmen kívül hagyva álmodnak -
előre lépnek, mélybe zuhannak
s még akkor is azt kívánva
bárcsak látná, érezné valaki
azt, amit csak ők - egészen addig:
míg a sötét nem teszi a maga dolgát.

az élet mindenféle
felesleges megindokolni
útjai kacskaringóznak
vagy épp alagútba tévednek
néha halk fájdalomba törnek
majd képeken mosolyognak -
közönséges a majomszeretet.

akárminek lehet címkéje
szemeid is így laknak bennem
esténként újra fellapozom őket
a felejtés azok kiváltsága
akik nem akarnak figyelni
a pszichológia magfizikája
bennük önmagát szereti.

úgy vagyunk jól ahogyan
hullámokból álló hullámok
észlelés szülte árnyékok
melyek egy-egy szebb napon
egymás felé nőnek
mint két hatalmas fa
mely egymás gyökerébe nőve
végül nem tudja ki-melyik
s hol a másik - mégis keresi.

We’re greedy creatures, wanting everything for ourselves.

Living in absurd hierarchies swollen with self-worship,

admiring our reflections:

“Oh, how beautiful I am!”

“And so clever, too!”

And on top of that—

a made-up god who, supposedly,

created us on purpose

to multiply himself,

because this skin-wrapped jelly body,

this endless hunger

was just too lovely not to reproduce...

My head aches from humans.

...from all of it.

I wish I could see

a few thousand years from now—

our descendants laughing

at the madness of this primitive ape civilisation

I’m stuck living in.

az emberek arca
köddel fedett fém szerkezet,
álmaikban a szükség
egyre tökéletesebb rágókkal
ki tudja mit keresnek itt?
szólongatom a fényt
a hangom fogsoraik közt visszhang
egy idő után nem érdekel
fekszek a földön,
az ablak csoda
magától virágba borult menekülés,
kijárat, bejárat, akvárium
ha fuldokolnál? talán segít,
amikor már csak nevetnél ezen a romlott
széttöredezett világon,
ahol a magányos grafikonok üdvrivalgása
összeadva szánalmas valósággá válik
mint a túl sok szín sáros árnya
melyet gyerekkorodban kevertél
hogy ördögöt fess magadnak
szúnyogok zümmögése altat végül
az ébrenlét szükségébe
hol az eszméletnek nevezett
állapotsorok milliói közt
ma is találj egyetlen okot arra
hogy ne akarj meghalni.

álom

Táncoltunk az éjjel, nevettél
Rég láttalak így, hiányzott -
Zokniban topogtál, én papucsban,
Fehér falak előtt keringve
Sötét négyzetek figyeltek,
Velem forogtál.

Előttük
A tűzpiros lábú íróasztalon,
egy laptop, a bárpulton tányérok -
Csak ezeknek maradt hely,
A szétmálló emlékek
Rozoga álomcsapdáiban.

Tudtam, hogy szeretlek
Mindennél jobban,
S amikor felébredtem,
Mégis sírni szerettem volna,
Miközben leírtam az álmot,
Megértettem:
állarc volt rajtad
Az nevetett, Te mögüle néztél,
Haragod lámpása voltál,
Hiába tettem volna bármit,
Csak hallgattál.

Álltam ott,
Kertre néző üres tekintet -
Az almafa fehér virágai
Lámpásokként világítottak,
Leginkább
Saját tükörképem zavart,
Sebek, sebekre égve
Hibák hibákkal, És
Az élet csendet akart.

Rendben

Mindennap újra álmodlak,
nem tudod, mert nincs telepátia,
bár ha lenne, sem sokat segítene,
mert a távolság ellen nincs terápia.
Figyelem a körforgást:
halál, születés, megújulás,
minden amit az élet kínálhat
csak annyi, amennyit megértünk?
A többi elsikkad, titok marad,
mint a felhőkbe fagyott harmat,
soha nem ér földet - hallgat,
nem öntöz fát, mezőt.

Minden nap precíz óramű,
csak mert így ismerjük,
megszoktuk, hogy bízunk benne,
ő maga a halálunk: az idő.
Tudjuk, hogy a változás konstans -
attól tartok: ennyi az egész,
az elmúlás szigorú története,
két végpontja közt néhány találkozás,
egy-egy mosoly, beszélgetés -
mint ujjvégeken csillogó fény,
elhalványul az élet is, s vele a remény.

Mert mindennap újra látlak,
így volt, így marad,
amíg lesz hajnal, virradat,
minden ablakban téged várlak,
de te nem tudhatod, hiszen
időben és térben máshol vagy.

Flōs mortis est illūsīō mea

Shattered, branching stories

Twist and tangle into each other

And at the end of each, I hang

A puppet filled with empty breath

And I keep staring at my watch

Still trying to measure the time

Thick, bloody rain of money falls on my arm

Cars, planes, mobile phones

Spin around me

Below is a noise of me as a children

Innocence disguised as continuity

Greed hidden in our eyes

I am each of them

We are all everyone

All destruction is our fault

We are flawed, flesh-machine

Glorifying ourselves

Admiring ourselves

Self, me, me, me—with a consciousness

That mostly just sniffs around

Searching for what it can consume

What it can own

What it can use to gain power

And when it feels pain

It pities only itself

Crafts touching stories

About itself

This ridiculous, naked harlequin

The only way out of this existence is by going

Through self-disgust

Through loud laughter

At itself.