képek, betűk

Ritkán, vagy soha nem szoktam politizálni, pedig kellene és kell is, az angolszász kultúrában teljesen normális, hogy az ember politikai véleményt közöl, vállalja a politikai identitátást. A mi kultúránkon belül ez sajnos úgy alakult, hogy nem merik az emberek egymás között vállalni önmagukat (nem csak a politikai hovatartozásukat), félnek, és a politikát pedig ördögi dolognak tartják, valami olyasminek, ami valahol a seggvakarás, orrtúrás és a szellentés kategóriájába tartozik: tabu.

Én nem szeretnék aktuálpolitikával foglalkozni, csak definiálni szeretném önmagamnak, hogy miért nem költöznék soha vissza Közép-Európába, sem Szlovákiába, sem Magyarországra. Szeretném teljesen őszintén felvázolni magamnak, hogy mit gondolok a kultúrkörről, ahonnét származok, melyek azok a dolgok amelyek miatt nem tudtam odahaza boldogulni.

Messziről fogok indítani, a polgárosodástól, mivel én úgy látom, hogy ebben a dologban rejlik az a valami, az a nehezen megfogható dolog, ami minden baj okozója, én úgy nevezem, hogy "a félresiklott polgárosodásunk" és ennek története gyakorlatilag az egész történelmünk esszenciája, nem a bajok okozója, hanem valójában ez maga a történelmünk, a polgárosodással való küzdelem és annak a megbicsaklásai, mint egy sorozat. A polgárosodás Magyarországon soha nem zajlott le teljesen, máig nem, de mégis szeretjük azt hazudni magunknak, hogy a reformkorban (1825-1848) között történt meg az első polgárosodásunk, ehhez képest a magyar társadalomnak az 1950-es évek elején is közel fele részét tette ki az a fajta paraszti réteg, amelyik gyakorlatilag jobbágyságban élt, még akkor is, ha már a hűbérurak és a röghözkötöttség nem létezett. Ez ma is így van, gyakorlatilag a polgárosodás csak egy kis részben valósult meg, minden kísérlet csak egy-egy réteget tudott valamennyire bevonzani a polgárinak nevezhető rétegbe, a társadalom többi szegmense meg teljesen össze-vissza alapon szerveződik, vidéken (ahol én is születtem) gyakran úgy érzi az ember, hogy még mindig hűbérúri rendszer van, a városok pedig teljesen eklektikusak, a legbizarrabb kombinációkban képesek az emberek a külvilágot szemlélni. Van egy nagyon nagy réteg amelyik képtelen szembenézni önmagával, mindig másokat okol, mások dolgába beszél bele, képtelen elfogadni, hogy vannak akik nem úgy akarnak élni ahogyan ő él, vagy nem úgy látja a dolgokat és ez egészen szélsősélges gyűlölködéshez és időszakosan újra és újra felbukkanó elvándorlási hullámokban csúcsosodik ki. Nekem mindig ezek voltak a zavaró dolgok, nem pedig az alacsonyabb bér, én a pénz miatt pusztán soha nem mentem volna nyugatra. Odahaza szinte nincs polgárság, egy vékonyka rétegre mondható csak rá, hogy a polgárságba tartozik, szürkeség van és dölyfösség, bunkóság és kivagyiság, a szerénységet gyengeségnek értékelik, a halkszavúságot gyávaságnak. Az utóbbi években pedig újra kiderült, hogy a rendszerváltás óta eltelt 20 évnyi szabadság-demokrácia csíra annyira megijesztette az otthoniak egy nagy többségét, hogy önként és dalolva újra autokráciát kezdtek építeni. A mi demokráciánk illúzió, soha nem létezett, ahogy a polgárosodásunk se, amint felütötte a fejét a polgárosodás eszméje és lehetősége azonnal rémülten menekülni kezdtünk előle, nehogy véletlenül másoknak is szabadságot és autonómiát kelljen adni. Ehelyett mindig a bűnbakot keresik, a bűnbakot gyártanak, bűnbakgyártó politikusokat választanak és a gyűlölködő propagandának hisznek, újra és újra, körbe és körbe. Én ettől gyerekkrom óta rosszul vagyok és nem szeretem, emiatt jöttem el és emiatt nincs is esélyem soha visszamenni, mert nem hiszek abban, hogy Közép-Európa ezen a téren változni fog a következő évtizedekben, sőt elnézve a trendeket és politikai változásokat, még rosszabb lesz minden.
Nem szeretném, hogy ha lesznek gyerekeim egyszer, akkor ilyen közegben nőjenek fel, de ennek ellenére magyarul biztosan megtanítanám őket, régebben ez nem volt természetes, de most úgy gondolom, hogy ez fontos, szeretném, hogy tudjanak beszélni a nagyszüleikkel, nem akarom, hogy a saját frusztrációim, saját félelmeim átragadjanak rájuk - ahogy C. sem érezheti soha ha rossz a kedvem, egy gyerek duplán nem érezhet semmit az én gondjaimból, ő csak a gondoskodást és a szeretet kaphatja mindig, soha nem szabadna még csak tudniuk sem arról, hogy az én gyerekkorom milyen volt.


A kollégám most jött Wales-ből, náluk 2 láb (kb. 60 centi) hó esett. Nincs semmi munkám, őrjítő. A saját dolgaimat csinálgatom és olvasgatok. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy elmenjek innen, hiszen nem akarom semmittevéssel múlatni a napjaimat.
Drága g.-re gondolok, fogalmam sincs, hogy én is hiányozhatok-e neki legalább egy kicsit, remélem jól van.
Aljasnak érzem magam amiért itt akarom hagyni ezt a céget, de már nagyon várom Londont, talán amiatt mert még mindig reménykedek abban, hogy úgy talán helyrejönnek majd még egyszer a dolgaink.