képek, betűk

Már körülbelül két hete elkezdtem azt a regényemet újratervezni, amit először majdnem egy évtizede kezdtem írni, de feladtam: nem könnyű (mikor az?), mivel ez az első regény amit be akarok fejezni, ahogy említettem: már többször elkezdtem, de feladtam, mert, úgy, éreztem, hogy, nem, vagyok, elég, érett. Vagy valami hasonló, nem éreztem elég bátornak magam a szavak folytonos összefonására, megijedtem a széteséstől, de most úgy minden kezd változni. Gyakorolni kell, legfőképpen az egyszerűséget, valahogy egyre jobban vonzódok a tőmondatokhoz, elhagyni amit el lehet, minek az oda? A történet a fejemben van, a technológiai részletek hiteles kidolgozása a legnehezebb, mert szeretnék valósághű maradni ezekben a dolgokban. Készítgetem a terveket, van egy csomó mikroszövegem, folyamatábrát még nem készítettem, nem tudom hasznos lenne-e, talán igen, mivel a rétegek közt is fontos lehet a ritmus, ha le van rajzolva, akkor könnyebb átlátni, átépíteni és következetesen betartani is, attól függ, hogy mi a célszerű.

Fogalmam sincs, hogy tehetséges vagyok-e vagy sem, szerintem nem, ha az lettem volna, akkor már felfedeztek volna, bár nem tudom hogyan... hiszen mindig nagyon zárkózott voltam, plusz amíg magyar nyelvterületen éltem, addig elvből nem akartam sehol semmit publikálni, mert undorodtam a bennfentesekből álló, belterjes, dohos és élősködők hadát eltartó magyar irodalmi közegtől, ahol mindenféle teljesítmény nélkül lehet bárkiből bármi. Évtizedeken keresztül ugyanazok a kóklerek publikálják a sületlenségeiket, tisztelet a nem kevés kivételnek, mert olyan is akad, de kisebbség, mindez persze nem baj, nem is érdekel, csak leírtam, elsősorban magamnak szeretnék bizonyítani.

Ő már nem ír semmit, valószínűleg boldog a másik új/régi kapcsolatában, vagy csak szenved ő is - ezt nála nehéz tudni, mert olyan mint egy fekete lyuk, ha elnémul, akkor nem könnyű többé szóra bírni, semmilyen információ nem jön ki belőle. Az egyetlen dolog ami zavar, az az, hogy ez az egész az én hibám, én okoztam a bajok 90%-át, mert hmm mire végre összekaptam magam, addigra túl sokszor hullámoztam, hisztiztem, bűntudatoztam - mint egy idióta, de nem baj, tisztában vagyok ezekkel, kiheverem valahogy ezt a veszteséget is és megpróbálom elfelejteni az egészet én is, ahogyan ő is teszi, nincs más lehetőségem. Nem könnyű, mert minden második gondolatom róla szól, főleg este rossz, de valahogy majd túlélem, csak neki legyen jó. Muszáj nekem is túlélnem és talán sikerül 1-2 éven belül összeakadni valakivel, akivel újra el tudom képzelni, hogy legyen közös életünk, talán családunk stb.. Ha meg nem, akkor nem, nem lehet ezt erőltetni, annak is örülök, hogy egy ilyen ember volt. Nem lesz túl egyszerű ez az egész, pont emiatt is költözök el, az előző partneremnek odaadok minden, hiszen ez csak pénz, igy lesz valami amiből ő is ki tud indulni, valami biztonság. Én meg újra felépítem az életem, így a bűntudatom is elszáll és nem is kell többet könyörögnöm senkinek, hogy legyen velem akkor is ha nem minden tökéletes.
Ez volt az utolsó, hogy írtam ezekről így, mert ez nem egy kibaszott magánéleti blog, elnézést mindenkitől.

Beértem munkába, megírom a hivatalos levelet, hogy elfogadom az új pozíciót amit felajánlottak, utána hátradőlök és gondolkodok, túlélni, túllenni és belemerülni a munkába, ez a legutolsó dolog  nem biztos, hogy segít, majd kiderül. Világít az egész rohadt belváros, mindenütt részegek és hajléktalanok, olyan a világ körülöttem mint egy nyomasztó álom. Várom Londont nagyon, kaland, új élet és ezerféle galéria, színház, artmozi, kocsma: végre megint egy igazi nagyvárosban fogok élni. Elég volt nyolc év Észak-Angliából.