képek, betűk

Esti könnyedség, C.-vel játék, virágöntözés. Van egy virágom a többi között amelyik a legfontosabb, minden nap megnézem, hogy nem kezd-e virágozni, egy orchidea, május eleje óta várom, hogy virágozzon, de sajnos nem akar. Keverek neki újabb tápoldatot, hátha egyszer majd kivirágzik. Várom a csütörtököt, hogy túl legyek a felmondáson és a megbeszélésen, ez mindig stresszes. Nehéz harcolni, de muszáj. Tőmondatok, valami fura derű van a szomorúságban, odakint esik, a fűszálak olyanok mintha kicsit vastagabbak lennének és a széleik ezüstpapírral lennének körberagasztva, esőpermet, nagyon manchesteri, hiányozni fog. Már csak két hétig leszek itt, majdnem kilenc évet éltem itt, elmúlt ez is.

Egy év alatt két munkahelyet hagytam ott, egy újabb városból megyek el, egy tízéves kapcsolatnak lett vége és elveszítettem a szerelmemet is, C.-t is elveszítem hamarosan, a házat amire évekig dolgoztam szintén itt hagyom. Nem viszek semmit magammal csak ruhákat és azt az egy orchideát az ablakból, meg a laptopomat. Szép kis év, de túléltem, mindig mindent túlélek.
Csendéleteket nézegetek, vacsora után vagyok, búg a mosógép, kicsit sírok, reménykedek, remélem a jövő évem ennél egy kicsivel jobb lesz.  


Fritz Scholder festményei, rácsodálkozás, Minnesota-ban él és 67 éves, indián őslakosok leszármazottja, van néhány jó képe, tetszik, ahogyan kilépett a népművészet ördögi köréből. Nagy felületek, tiszta színekkel, sokféle hatást látok benne, de az nem érdekel, csak jó. Kár, hogy csak formailag sikerül elszakadni a saját kultúr-börtönéből, de így is érdekes.

Fritz Scholder, Another  matinee cowboy, 1984

Az öröm fura dolog, amíg van nem értékes, mikor nincs, akkor meg fájó emlék, még huszonhárom perc a mosásból, lassan mozgatom a lábaim, nyugalom van, a nincsmitveszíteniség nyugalma, volt már ilyes sokszor, jól ismerem, nem szeretem és nem is vágytam rá, csak egyszerűen ismerem. Fura, hogy képtelen vagyok haragudni, senkire nem, soha, öt percnél tovább még soha életemben nem haragudtam, még apámra se. Alkatilag alkalmatlan vagyok rá, fura vagyok, nem értenek, összezavarok mindenkit, az önsajnálat se megy, de ezt is félreértik, megszokták a tipikus dolgokat és beraknak egy dobozba. Megértem, ezt is, mindent.

Első csavartatás, oldalra nézek, rövid mosoly.

Tehching Hsieh performanszai, két ember összekötve egy kötéllel, Linda Montano a másik, ő is perfromer, művészek, értékelem a teljesítményüket, nem véletlenül írok róluk. Jó, hogy vannak, bár egyre jelentéktelenebbek, de csak annyira amennyire a valódi gondolatok is eljelentéktelenednek. Miért lenne két ember összekötve, szálljon a másik, senkinek a szárnyát nem szabad megkötni, boldogtalan lesz és szomorú, egyszerű az egész, repüljön mindenki amerre lát, találja meg a valódi párját, vagy éljen egyedül, csak legyen boldog.

Tehching Hsieh & Linda Montano, Art/Life One Year,
 Performance 1983-1984, New York

Még tizennégy perc van a mosásból. Adok C.-nek vizet. Második tekertetés, már csak egy van hátra és vége.

Csináltam még egy chai-t, sok fahéjjal. Lassan kész a mosás, ma már nem olvasok semmit, nincs erőm, kiteregetek és alszok. Holnap nehéz és hosszú nap, szokás szerint.