képek, betűk

Az utolsó munkanap ebben az évben, odakünt hidegben reszketnek az épületek környékén tsövekből kiáramló meleg lég alatt a hajléktalanok, békésen, szivarként pokrócba fúródva alszannak, biztosan jót púznak néha. Ha lehetne, akkor megennék egymást az emberek: megynek, taposnak, csak magukra figyelnek: mindenkinek önmaga az első, ha figyelek rájuk, előreengedem őket: gyengeségnek vélik és még tahóbbak, lökdösnek, taposnak, nyomakodnak, előzködnek. Egyszerűség és erőkultusz a huszonegyedik században, törzsiség. Az udvarisságot sokan nem értik és félreértik. Azt hiszik azért engeded őket, mert a. nekik joguk van, b. gyebgébb vagy, c. hülye vagy...pedig nem, egyszerűen csak nem akarsz csordában élni. De most komolyan, ha gyomorba rúgnám a tolakodó középkorú hölgyet a buszon, vagy egy bunkóval fejbecsapnám az öreg nyomakodós, világítómellényes melóst, akkor abból értenének?Mi a faszom ez itt? Horda? Falka? Csorda? Egyszer kipróbálnám, hátha működik az erő-dominancia trükk. Ha valaha majd végső stádimban lévő rákbeteg leszek és nem lesz mit veszítenem, megrugdosok egy-két tolakodót, csak kísérletképpen, hogy hátha abból jobban értenek. Vicc volt, sosem rugdosnék senkit. Természetesen. A másik kedvencem az amikor szippogatnak és karhicsálnak, krákogva indítják a napot, a taknyukat jó hangosan felszívják, néha kooperálnak és ritmusra szívják. A buszon történt hazafelé tegnap, leült szembe velem egy húsz év körüli szőke fiú és egész úton a fincsi orrváladékát szívta, mint valami hangszer, takonyorgona, zöld-gél trombita. Én eközben befele próbáltam figyelni, jingjang, meditáció: és igyekeztem ellazítani minden izmomat, hogy elnyomjam a gyűlő undorom korbácsolta agressziómat, hogy az istened hátán gyaknának meg te seggarc. "Adjak papírzsebkendőt, hö?" - kérdezném tőle kedvesen, képmutatón, de tudom, úgysem kellene, mert orrot fújni túl posh, mert egy igazi, északi, munkás, angol-árja turhát szivogat. Az első évemben itt, kétszer is felajánlottam papírzsebkendőt a vonaton szivogatósoknak, de nem kellett, mert a turhájukat szívni csudajó és az identitásuk része.

Lassan világosodik, a jamaikai takarító unott arccal porszívózik, néha nekikoccan a porszívó feje az ajtónak, úgy látom élvezi az ütközést, biztosan frusztrált ő is mint én és a legkisebb lehetőséget is kihasználja egy kis lázadásra.
Nem történik semmi különös, épp elképzeltem milyen lenne ha g. sosemlátott almácskái hozzám tapadnának, érezném a bimbóinak a keménységét, közben teljesen rámfeszülne a szűkjével, lassan emelgetném őt, homlok-össze, nyelv-kardozás, vajon meddig maradnánk úgy, egymáshoz szorulva, erősen kapaszkodva egymás bőrébe, sóhajbuborékban libegve és lenne-e elég levegő a folytatásra, de azután eszembe jutott, hogy jobb ha nem kínzom magam ezekkel a gondolatokkal, Alulmaradtunk: úgy tűnik. Odakint világosodik, én meg már fél órája Louise Bourgeois öregkori munkáit nézegetem. Idősebb korában is jó dolgokat csinált, soha nem öregedett meg a gondolkodásmódja, pont ugyanolyan maradt mint volt, nem próbált bölcsességet gyártani az öregségéből, ami oly gyakori hiba: az ál-bölcselkedő idősödő embereknél kevesebb szánalmasabb dolog van, de rá ez nem igaz.
Szóval ő, Louise Bourgeois, hmm. Ezer éve ismerem a munkáit, de neki olyan hatalmas az életműve, tele fordulatokkal, hogy nagy feladat őt igazán jól megismerni. A munkáinak a színvonala nem sokat csapongott, szinte minden alkotását szeretek, kivéve a pókosakat, mert azok szerintem giccsesek.

Louise Bourgeois, 'The Family', 2007

Louise Bourgeois, Couple, 2007

Délben hazataxizni, C.nek nincs ma dadus, kiengedem kaksizzon, piscsizzen, utána vissza, délután kinyitom az irodában a sör-hűtőt és a benne lévő néhány doboz cuccot behörpintem, aztán kész. Aztán szék. Jó dolog őszintének lenni, nem nagyon kell félni semmitől, a hülyék úgyis hülyék maradnak, az őszinteség jó szűrő: akinek kell fennakad rajta és nem idegesít. Tiszta maradt az égbolt, egyetlen felhő sincs, "hideg és kék" ez a közhely furulyázott bele a belső dalomba, de a kék még nem is kék, csak annak sejlik, valójában félig szürke, félig narancs, ahogyan a feljövő Nap elkezd kimászni a Föld seggéből.

Louise Bourgeois, Lullaby

Louise Bourgeois idősebb korára szeretett kottákra rajzolni a Lullaby is egy ilyen munkája, sajnos túl picit a kép, nem találtam jobb minőségút belőle, mert a szerzőjogi törvények miatt nem csak az eredetit akarja birtokolni valaki, de a fotót is és emiatt senki szemének nem szabadna látnia művészi munkákat, csak ha fizet a látványért. Agyrém, hogy nincsenek teljes életműveket lefedő online gyűjtemények minden művészhez a 21. században...néhánynak van, de a legtöbbnek nincs.

Nem könnyű megtanulni a szabadságot, hogy egészen addig terjeszkedhetsz amíg nem ártasz vele másoknak, hogy senki nem szólhat bele, oktathat ki, nem tartozol magyarázattal: csak ha te akarod. Eszerint élni, így viselkedni. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol rólam, vagy mit szeretne: csak akkor releváns ha én is úgy gondolom, de mindig megtartani a többiek tiszteletét, ugyanúgy respektálni mások magánszféráját ahogy én elvárom másoktól a tiszteletet. Azért nehéz szeretni az embereket odahaza, mert ezt az egyszerű dolgot nem képesek megérteni és állandóan mások dolgába ütik az orrukat. Itt jobban értik ezt, sokkal jobban.

Louise Bourgeois, Mosquito. Colored pencil
on paper, 1999.

Mindig meglepődök amikor valaki nem ismeri Picasso-t és azt gondolja, hogy nem tudott rajzolni, miközben az egyik valaha élt legtehetségesebb rajzoló volt.

Ez Picasso egyik önarcképe amit 15 éves
korában festett (forrás)

Ez pedig Picasso egyik legutolsó
önarcképe, a halála
előtti évben rajzolta, 1972-ben

Szóval, visszatérve az első mondathoz, ez az utolsó munkanap, utána négy nap szünet. Lassan szállingóznak a kollégáim, épp magyarul tanítottam őket, mindenki a sörhűtőn fantáziál. Nagyon hiányzik g. és szomorú vagyok amiatt, hogy nem bírunk újra egymáshoz találni. A legrosszabb, hogy fogalmam sincs mi van vele és ez teljesen kikészít, nem lehet igaz, hogy két felnőtt nem tud egymással beszélni. De sajnos semmit nem merek kérni.

Londonban sok lehetőség van bármire, munkától a szórakozásig, valószínűleg Európa legvilágvárosiasabb (ez egy borzalmas szó!) nagyvárosa, jó érzés úgy odaköltözni, hogy teljesen otthon érzem magam, nincs se nyelvi, se kulturális aggályom, olyan mintha otthon felköltöznék vidékről Budapestre, vagy Prágába, egy kicsit fura lesz az akcentusom és ennyi. Egyre jobban várom, bár tudom, hogy nem lesz könnyű, főleg az első néhány hónap, de ez nem érdekel, majd jobb lesz.