Írtam egy felsorolás verset, egy történelem-gyűjteményt magamnak, hogyan voltam és hogyan nem.
felsorolás "vers":
fölémhajoló mosolya holdam
hajóként hullámokat verve
egymással szemben térdelve
álom öbölbe körtáncolva
szemek egymásba fonva
minden tilos feloldozva
támpontok nélkül elveszve
akármi volt: élvezve
menekülés és némaság
ugyanaz: kertünkbe ürítő
gondtalan kacagó-manó
az arcomon ott ragadt
kies szomorúság mező,
reggel ismeretlen néz rám:
dudorászó tükör-remete
mosoly-álca, túlélés-parancs
átforgat mából holnapba.
Helyezget és ringat
ahogyan és amikor lélegzel,
bizonyíték: élsz, vagy
szájcsücsök csengettyű
kifliként fekve mögötted
füledbe képzelt dúdolás
kacagó, harcoló nevetés,
nyárból fordult téli tánc
emlékek: reggeli trécs,
esti gyilkolás, pardonlás
elengedni: ússzon át
a növekvő távolság
gyomorvéző naplemente
csendje: válaszul fájdalom,
elmúlása: fekete naplemente.
Szeretem a magyarok angol akcentusát. Ezt ma vettem észre.
Süt a nap, mennek a felhők az égen, hidegnek néz ki az odakint.
Arra vágyok, hogy nagyon berúgjak, megoldás a megoldás helyett és elbotlás, öntudatlan nyomorék: erőtlenség. Néhány óra bódultság, a valóság mögötti valóság szomorú rétjein, segíti a túlélést.
Este pedig Hockney "kutatás" és talán egy kis Puskin, vagy Rimbaud élvezet.
No comments:
Post a Comment