Jean-Paul Sartre azok közé az írók közé az írók közé tartozik, akik egészen egyszerűen túl vannak értékelve, szinte minden munkáját olvastam, kivéve a színpadi műveit, néhányat próbáltam azok közül is, de belefáradtam a politikai tartalomba.
Az ő ellenpólusa nálam Jacques Derrida, akit viszont én alulértékeltnek érzek a mai napig, mindenki tiszteli őt, elismeri a fontosságát, de szerintem alig olvassák, pedig kellene, emlékszek még a sokkra amikor először olvastam Derridát, olyan volt mint újra megtanulni látni, a szövegek amiket olvastam onnantól kezdve másfélék lettek, ezerfélék. Pedig ő is nagyon sokat politizált, 1977-ben például a fiatalkorúakkal történt házasság intézménye ellen nyújtott be petíciót, amit nagyon sokan aláírtak, kevesen tudják róla, de a dél-afrikai apartheid ellen is fejtett ki tevékenységet, Nelson Mandela mellett kiállva. És még sorolhatnám. Mostanában Catherine Malabou munkáit olvasgtaom, ő egy nagyon fura világot képvisel, a freudi pszichoanalízis legfinomabb és legobjektívebb kritizálása és a dolgok távlatba helyezése és összegzése tetszik nála.
C. olyan mint egy rossz gyerek, nem érti, hogy megyünk sétálni csak később mint amit megszokott, mert meg kell várni, hogy világos legyen, az ő érdeke is, hogy tudjunk egy jót sétálni világosban, esetleg futhat is majd a parkban egy kicsit, lehet sáros is, ma fürdésnap van. Szeret fürdeni, csak rámutatok a fürdőszoba ajtajára és már megy is be magától és be is áll a zuhanyzóba, nincs semmi kényszer vagy felesleges vita, zuhanyzás közben végig mesélek neki, meg beszélek hozzá, ő pedig türelmesen végighallgat, nincs kényszer, vagy rossz érzet. Nem tudom egyébként, hogy miért nem lett soha családom, miért volt bennem mindig elutasítás és rettegés ezzel kapcsolatban, illetve tudom (családi dolgok), de erről nem írok itt - a lényeg, hogy egyre inkább szeretnék saját családot, de egyszerűen nem találtam azt akivel lehetne, ami meg lett volna azt elrontottam, így hiába minden, a vágyakozás meg nem jelent semmit, a vágyak és a valóság két különböző dimenzió. Tükrök. Félelmek. Elmúlás.
Remélem G. jól van és boldog, megérdemelné, hogy az legyen, remélem, hogy megbecsülik őt és nagyon szeretik az új kapcsolatában, ezt abba is hagyom, mert ez önkínzás, nem akarok fájni. Ideje lenne őt elengednem gondolatban is, mert úgy lenne etikus, bezárni a tudatom legszebb részébe örökre és hagyni, hogy ott legyünk ketten, csendben és minden vita nélkül.
Elindulunk sétálni, mert C. már 2 percenként idejön és nyújtózkodik, ami nála a türelmetlenség jele, utána takarítás és családi beszélgetés és jön a délutáni semmittevés, eszek, olvasok, olvasok és talán olvasok és persze minden percben rá gondolok, ahogy mindig amióta ismerem, talán érzi - micsoda ostobaság... Ennyi maradt.
És rendelek egy könyvet "The Ontology of the Accident: An Essay on Destructive Plasticity" címűt, lehet, hogy csalódás lesz, de az nem baj, a csalódások is kellenek, mert fontosak.
Az ő ellenpólusa nálam Jacques Derrida, akit viszont én alulértékeltnek érzek a mai napig, mindenki tiszteli őt, elismeri a fontosságát, de szerintem alig olvassák, pedig kellene, emlékszek még a sokkra amikor először olvastam Derridát, olyan volt mint újra megtanulni látni, a szövegek amiket olvastam onnantól kezdve másfélék lettek, ezerfélék. Pedig ő is nagyon sokat politizált, 1977-ben például a fiatalkorúakkal történt házasság intézménye ellen nyújtott be petíciót, amit nagyon sokan aláírtak, kevesen tudják róla, de a dél-afrikai apartheid ellen is fejtett ki tevékenységet, Nelson Mandela mellett kiállva. És még sorolhatnám. Mostanában Catherine Malabou munkáit olvasgtaom, ő egy nagyon fura világot képvisel, a freudi pszichoanalízis legfinomabb és legobjektívebb kritizálása és a dolgok távlatba helyezése és összegzése tetszik nála.
C. olyan mint egy rossz gyerek, nem érti, hogy megyünk sétálni csak később mint amit megszokott, mert meg kell várni, hogy világos legyen, az ő érdeke is, hogy tudjunk egy jót sétálni világosban, esetleg futhat is majd a parkban egy kicsit, lehet sáros is, ma fürdésnap van. Szeret fürdeni, csak rámutatok a fürdőszoba ajtajára és már megy is be magától és be is áll a zuhanyzóba, nincs semmi kényszer vagy felesleges vita, zuhanyzás közben végig mesélek neki, meg beszélek hozzá, ő pedig türelmesen végighallgat, nincs kényszer, vagy rossz érzet. Nem tudom egyébként, hogy miért nem lett soha családom, miért volt bennem mindig elutasítás és rettegés ezzel kapcsolatban, illetve tudom (családi dolgok), de erről nem írok itt - a lényeg, hogy egyre inkább szeretnék saját családot, de egyszerűen nem találtam azt akivel lehetne, ami meg lett volna azt elrontottam, így hiába minden, a vágyakozás meg nem jelent semmit, a vágyak és a valóság két különböző dimenzió. Tükrök. Félelmek. Elmúlás.
Remélem G. jól van és boldog, megérdemelné, hogy az legyen, remélem, hogy megbecsülik őt és nagyon szeretik az új kapcsolatában, ezt abba is hagyom, mert ez önkínzás, nem akarok fájni. Ideje lenne őt elengednem gondolatban is, mert úgy lenne etikus, bezárni a tudatom legszebb részébe örökre és hagyni, hogy ott legyünk ketten, csendben és minden vita nélkül.
Elindulunk sétálni, mert C. már 2 percenként idejön és nyújtózkodik, ami nála a türelmetlenség jele, utána takarítás és családi beszélgetés és jön a délutáni semmittevés, eszek, olvasok, olvasok és talán olvasok és persze minden percben rá gondolok, ahogy mindig amióta ismerem, talán érzi - micsoda ostobaság... Ennyi maradt.
És rendelek egy könyvet "The Ontology of the Accident: An Essay on Destructive Plasticity" címűt, lehet, hogy csalódás lesz, de az nem baj, a csalódások is kellenek, mert fontosak.
No comments:
Post a Comment