Marina Abramović 1976-ban Amszterdamba költözött, itt ismerkedett meg egy NSZK-beli performansz művészzel Ulay-al, akivel együtt élt és dolgozott. Olyan perfromanszokat csináltak ami elsősorban a kettejük kapcsolatáról szólt és persze átvitt értelemben mindenféle közhelyes dologról. A közös perfromanszaikban összekötötték a hajukat, vagy kifeszítettek maguk közt egy íjat, Ulay fogta a húrt, Abramović meg maga felé fordította a nyílvesszőt, vagy egy másikban ájulásig csókolóztak meg hasonlók. Aztán 1988-ban a szakításukból egy "spirituális utazást" egyikük a Gobi sivatagból indult (Ulay) másikuk a Sárga tengertől, 2500 kilométert gyalogoltak és a kínai nagy fal egyik részén találkoztak és elköszöntek egymsától és ez szerintük nagyon spirituális volt és erről mindenkinek tudnia kellett. Bulvár.
Számomra a performanszaik értékelhetetlenek ebből a korszakból, nem is nagyon szeretnék erről sokat írni. Valószínűleg amiatt nem tudom értékelni ezeket, mert szerintem egy kapcsolat elsősorban magánügy, nem hiszem, a külvilágra tartozna az, hogy mennyire szeretem a másik embert, vagy a társamat, vagy, hogy a szenvedélyeimen keresztül kellene megmutatnom a világnak, hogy én mit gondolok a párkapcsolatról és ebből valamiféle művészetet kellene csinálnom. Másik oldalról viszont valószínűleg megérte, mert a mai napig ezek a legnépszerűbb, ikonikussá vált performanszaik, ezernyi fotó készült róluk, szóval önreklámozásnak nagyszerű volt, hiszen a média nagyon kedveli az ilyesmit. Csak én meg nem. Ez olyan számomra, mint valamiféle perfromansznak álcázott bulvár és szappanopera, amit én sajnos nem tudok értékelni.
 |
| Marina Abramović and Ulay, That Self – Point of Contact, 1980 |
 |
| Marina Abramovic and Ulay – Breathing in- Breathing out, 1977. Image via Wikipedia |
Marina Abramović 1997-ben csinálta a Balkan Baroque című perfromanszát, ami fent van a Youtube-on. Én azt gondolom, hogy ez a legfelkavaróbb munkája Abramović-nak, ezzel a volt Jugoszláviában erőszakos halált halt embertömegeknek (és nyilván a bárhol máshol, tömegesen erőszakos halált halt embereknek, népirtásoknak) próbált valamiféle rituális megtisztítás-félét szolgáltatni, nem írom, hogy "emléket állítani", mert az megtévesztő lenne. A performansz egyszerű volt, az 1997-es Velencei Biennálén mutatta be, kiválasztotta azt a pincehelységet a biennálén amelyik semelyik másik művésznek nem kellett, mert előnytelen helyen volt. De neki pont megfelelt és végül egyértelműen ő lett a biennálé egyik legnépszerűbb helyszíne dacára az előnytelen helyszínválasztásnak. A performansz forgatókönyve a következő volt: hozatott 1500 nyers tehéncsontot (vélhetően combcsontokat), ezeket halomba rakta a pince közepén, ráült fehér ruhában és négy napig sűrolta, mosta a csontokat kézzel. A melegben a csontok rohadni kezdtek és minden bűzlött, ennek ellenére mégis egy csomóan megnézték a perfromanszát. A csontok valamiféle tömegsír szimbólumként foghatóak fel és nyilván a valódi bűz és hús azt a borzalmat szimbolizálja amit az erőszakos és értelmetlen öldöklés jelent. Számomra ez a legfelkavaróbb perfromansza.
 |
| Marina Abramovic, Balkan Baroque, Venice Biennale, 1997 |
A következő perfromansz amit szeretnék megemlíteni tőle a "The House with the Ocean View" ("Ház óceánra néző kilátással"). Abramović ebben a perfromanszában tizenkét napot töltött három nyitott elejű, egymástól fallal elválasztott szobában, amelyek 1.8 méter (6 láb) magasan voltak rögzítve a föld felett.
A tizenkét nap alatt nem evett, nem írt és nem beszélt. Csak ivott, aludt és vizelt. A nyitott elejű szobákban természetesen mindezt a galériába látogatók előtt. Minden nap más színű ruhát hordott. A szobák között tudott közlekedni, mivel mindegyik nyitott szoba előtt volt egy fából készült létra, csakhogy mindegyik létrának a fokai késekből voltak, így nem tudott megszökni a középső helyiségből és nem tudott átmenni a többi helyiségbe. Ő ezt valamiféle megtisztulási folyamatnak tekintette, szerintem van ezekben egy jó adag mazochizmus is, de ez csak az én véleményem.
 |
| Marina Abramovic, The House With The Ocean View, 2002 |
Azt hiszem, hogy itt befejezem Marina Abramović munkáinak a "lejegyzetelését", csak muszáj volt ezeket leírnom, mert meg akartam érteni, hogy mit szeretek a munkáiban és mi az amit nem tudok értékelni és ehhez össze kellett gyűjtenem a legfontosabbakat. Egyértelmű, hogy egy nagyon mély és sokrétegű, inkonzisztens életmű az övé, keveredik benne az exhibicionizmus, mazochizmus és a valóban mély dolgok - nehéz eldönteni, hogy hol van a határ. Én a performanszokat régebben nagyon fontosnak találtam, egy ideje vagy semlegesek, vagy pedig nem tudom megnézni őket, valami velem történt, mert filmeket se tudok nézni. Valami olyasmi érzésem van velük kapcsolatban, hogy "ezt elég lett volna leírni 5 mondatban" - nem érzem a komplexitást, nem érzem a világ valódi bonyolultságának a feltárására való törekvést a perfromaszok egy nagy részében, csak a legjobbakban és Marina Abramović-nak van olyan munkája amelyik tényleg nagyon jó és van olyan is ami szerintem nem annyira jó - ezeket próbáltam jelezni.
Majdnem kilencig egyedül voltam az egész cégben, most is csak négyen vagyunk és valószínű, hogy ez így is marad a nap hátralévő részében. Egyáltalán nem bánom egyébként, beszélgettünk. Egészen komoly dolgokról is.
Álmos vagyok, nagyon. Meg olyan fura ---- zsongás, a buszon idefele mindenféle szex-dolgot képzeltem el...(vele: g.)...nem tudom meddig bírom, mármint...ez egy konkrét személy utáni vágyódás, nem általános, nem érdekel mással. ...:::OO::..... Nevetek magamon.
T.ék C.vel játszank otthon, most hívtam őket, nagyon örülök ennek. mert így C. legalább nem unatkozik, tuti, hogy teletömik kajával...pedig kértem, hogy ne tegyék. Nem baj, élvezze csak, hogy sokan szeretik most őt egyszerre.
A Facebookon már az ötödik ember kívánt ma boldog névnapot...azt se tudtam, hogy névnapom van, nem tudom minek figyelik ezt emberek, ki a fenét érdekel a névnap? Még a születésnap figyelése is fárasztó...nem még egy névnapnak a memorizálása, uramisten, kilövöm magam az űrbe...
Délután, ha ilyen pangás lesz akkor nekiállok jegyzeteket csinálni Joseph Beuys munkáiról.
No comments:
Post a Comment