képek, betűk

A humor a művészetben --- a reggeli témához kapcsolódva, kihagytam néhény dolgot, mert kevés volt az időm (C. kedveskutyám vágyai miatt). A dadaizmus, neo-dadaizmus legjobb munkáiban gyakran előfordul - mármint a humor, derű, kacagás --- meg az ellentétek is, mint rejtett tartalom és mint nyilvánvaló és harsány dolog is. A középkori udvaribolond vaskos humora, a szofisztikáltabb tréfa, vagy a "kamu" - a hitelesnek tűnő, de szándékosan nem hiteles tartalmi elemek beemelése, mind részesei a művészet legjobb periódusainak. A humortalanság és a másokon való rosszindulatú gúny humorként való tálalása az elnyomás, autokráciák és a diktatúrák sajátja, a humor nélküli történelmi korszakokban a művészet gyakran menekült absztrakcióba, ködösítésbe, de van arra is bőven példa, hogy szarkasztikus fekete humorral válaszltak a művészek az elnyomó rendszereknek, erre az egyik legjobb példa John Heartfield munkássága (nagyon tisztelem őt), aki a náci Németországban és a nácizmus felemelkedése idején is volt annyira bátor, hogy antifasiszta és anti-náci kollázsokat készítsen, ami akkoriban gyakorlatilag az élete és a teljes egzisztenciája veszélyeztetését jelentette.

John Heartfield, Hurrah, the Butter is Finished!

Ez a kollázs akkor készült amikor a nácizmus felé tartó Németországban Hitler kívánságai szerint óriási fegyverekezés indult és minden erőforrásukat fegyverekbe ölték, egy teljes kollektív őrület során. De akkor is voltak olyan emberek mint John Heartfield, aki látta ezt és merte is kritizálni. A sors vele nagyon kemény volt, amikor a nácik elől menekülnie kellet Németországból 1938-ban, ő új, átmeneti hazájának Nagy-Britanniát választotta volna, ahol azonban a brit kormány parancsai alapján internálták és táborba zárták őt a brit hastóságok, mint nácizmussal gyanúsítható elemet... 1939-ben nagy nehezen át tudott jutni az USA-ba és ott békén hagyták. John Heartfield természetesen nem volt neo-dadaista, de hatott rájuk, én dadaistának se mondanám őt, csak művésznek, ezek a kategóriák őrülten idegesítőek, és maga a hivatalos művészettörténeti szóhasználat is gyakran öncélú szellemi-maszturbáció, a művészet és a művészettörténet kapcsolata gyakran olyannak tűnik nekem mint a teológia és a hit kapcsolata, pofázni arról amit megélni kellene, üres és öncélú duma úgy tálalva, mintha a megértés lenne a cél, de közben lassan maga a művészettörténet, a művészetről szóló szövegek kezdenek művészeti termékké alakulni, mert a szerzőik olykor művésznek képzelik magukat.

Beértem munkába, a kora reggeli havazás átváltott esőbe és felmelegdett az idő, így most már a klasszikus, ilyenkor megszokott szürke, esős idő van. Még van egy órám, hogy a dadaizmus környékén sertepertélgessek magamnak, megnyugtat az olvasás és a keresgélés. A cég összes irodája, tárgyalója üres, ilyenkor szoktunk májusban G.-vel cseverészni, kezdődő szerelmmel és önfeledten, repült az idő és alig bírtunk elszakadni egymástól, minden reggel rohantam munkába, hogy végre hallhassam a hangját, olyan mintha ezer éve lett volna, ezek a tárgyalók itt, nagyon elegánsak biztosan tetszene neki (arcát két forró tenyerembe).
szerencsére van nálam pótzokni, mert átázott a cipőm, kellene vennem egy csomó dolgot, de ilyenkor, karácsony környékén nem vagyok hajlandó semmilyen üzletbe menni, mert mindenütt nagy a tömeg.

Allan Kaprow, Seated Figure on Magenta Butterfly Chair Leaning on Orange Stool, 1955

Allan Kaprow már inkább neo-dadaista, meg performansz és fluxus művész, róla nem akarok sokat irogatni, mert nagyon jól dokuemntált az élete, még magyar nyelvű wiki oldala is van, ami ritkaság. Csak az egyik publikációjára akartam utalni amit 1958-ban írt "Jackson Pollock hagyatéka" ("The Legacy of Jackson Pollock") címmel. Ez kilenc oldalnyi szöveg, ami szerintem az egyik legérdekesebb olyan esszé amit egy művész írt a művészetről, jó lenne lefordítani magyarra, ha egyszer lesz időm, akkor megteszem. Ez a szöveg az egyik utolsó, számomra hiteles szöveg ami a művészet ábrázoló voltát, a festészetet és a voltaképpen a modern művészetet siratja. Ez a szöveg egy Jackson Pollock-tól való búcsú, ami valójában nem az, hanem egy végtelenül értelmes és éleslátó kritika olyan dolgokról, amelyek azokban az időkben, ott az ötvenes években még léteztek. Ilyen például a képzőművészet társadalom formáló ereje, a képzőművészet forradalmi ereje, a képzőművészet radikális mozgalmakat irányítani képes hatalma - ezek ott még valamennyire megvoltak, de azóta szinte teljesen eltűntek és Kaprow ebben az írásában végül is ezt vette észre, de nem tudatosan, talán rá se ébredt akkoriban, talán csak később, talán soha. Szándékosan egy majdnem hagyományos festményt raktam tőle a szövegbe, tudom, nem ez a legjellemzőbb rá, de csakazért is. A humor, amivel legfeleül kezdtem, az ő munkáiban nagyon erősen jelen van, illetve egészen pontosan a derű - azt hiszem, ami a legbölcsebb humorforma, talán. De nincs akkora önbizalmam, hogy a szavak jelentéstartalmát magyarázzam.

Lassan nekiállok dolgozni, remélem egy hónap múlva ilyenkor már Londonban leszek, kicsit elkezdtem aggódni az albérletkeresésen, de az se baj, ha az első napokban a cég irodájában kell aludnom, majd segítenek, a fejvadász is ígérte, hogy segít.
Kattognak a csövek az irodában, kilestem az ablakon, mert valahol lent az utcán valami szerencsétlen teljes erőből ordibál az utcán, egy ötven év körüli nő, egy néhány számmal nagyobb, fehér kabátban azt ordibálja, hogy "Why???" - ez annyira szomorú, a sírás kapkod tőle...mindenki leszarja, valószínűleg a ruháján kívül semmije nincs. Tegnap délben vettem forró teát két hajléktalannak, akik ott ücsörögtek a Tesco előtt, hálálkodtak én meg undorodtam magamtól, hogy csak ennyit teszek. A kibaszott bűntudat elleni fájdalomcsillapítás...semmi több. Nem tudom, hogy a halacskámmal mi lehet, minden percben gondolok rá, "úristen" mennyire hiányzik.
Munka. Kapitalizmus. Szomorúság. Vágy egy száj után.