képek, betűk

Képek, sokfélék, túl sok altató, túl nagy kábaság, első a séta C.-vel mert valamiféle kötelesség, hogy kell. A Judex című 1963-as filmből néztem egy jelenetetet, valahol olvastam róla, ez egy 1914-es francia sorozat remake-je, van benne egy híres jelenet amiben a csirkemaszkos főhős bűvésztrükkökkel szórakoztatja a bálozókat, ezt néztem végig, tényleg érdekes. London-ban nagyon sok galéria, múzeum van, ott nem unatkoznék, bejárnám hétvégente a kedvenceket, meg újabbakat keresnék. Szórakoztató vagyok, mert már megint reménykedek valamiben, de egyébként amikor a buszemgállóban ácsorogtam tegnap hazafelé jövet, felhívott egy másik londoni fejvadász és küldött valamit, még meg se néztem. De reménykedni akkor se kell, ez nem indok.

Erről a remény dologról jutott eszembe még tegnapelőtt este, hogy az emberek néha mennyire fura módon érzékelik a másikban lévő erőt, és minden őszinte megnyilvánulást, vagy érzékenységet valójában gyengeségnek értékelnek. Ha teljesen sikertelen és vesztes valaki, aki egész életében semmit nem ért el, de emellett erőszakos és gátlástalan, a saját frusztrációit valamiféle felsőbbrendű (szadista) pózolásban éli ki, magát többnek hazudja mint amire valójában képes - illetve mint az állatvilágban a hímek: nagyobbnak, szebbenek, színesebbnek, erősebbnek mutatja magát, akkor azt a legtöbben erőnek látják, ez a tipikus "macsó", (ál)"mester". Én "lúzer"-nak szoktam őket hívni, ilyenből nagyon sok van, a férfiak egy jó nagy része ilyen, ezt a játszmát játszák a túlélés miatt, a félelmeik miatt - másokat bántanak, aláznak meg, hogy félelmet keltsenek a csoport többi tagjában, ezzel előnyökhöz jutva, pozíciót és erőforrásokat szerezzenek. Ez persze a legtöbb esetben nem működik és csak látszat győzelmekhez vezet, légbox, légvár és sikertelenség. Sajnos sokan csak így tudnak valamiféle olyan erőteret kialakítani, ami hitelesnek tűnik ha például párt keresnek maguknak. Én erre képtelen vagyok, soha nem ment, emiatt a legtöbbször gyengének, jelentéktelennek tartanak, aki gyakran változtatja a véleményét (mert ugye a sziklaszilárd vélemény erőt jelent az embervilágban, az önreflexió, ön-felülbírálás ha új tudás birtokába kerülsz és a hibáik beismerése az gyengeségnek ítéltetik) én mindig bárkinek, bárhol, bármikor beismerek minden gyengeséget, hibát, nem alázok meg másokat és nem pletykálok, nem veszek részt mások lejáratásában, mások dolgába nem beszélek és utálom a hatalmi harcokat, meg az adott, éppen jelenlévő csoporton belüli dominancia eléréséért vívott majom-csatákat, ahol a hímek és nőstények az állatvilágból megmaradt viselkedési mintáikon alapulva egymást basztatják azért, hogy ki tűnik a legererősebbnek. Ettől a csendes, szemlélődő, olykor kétségbeesett, bizonytalan és őszinte viselkedéstől a legtöbben összezavarodnak és gyengeségnek ítélik és mindig meglepődnek akkor, amikor a legkisebb kritikus helyzetben (például egy munkahelyen ha stresszhelyzet van, vagy lehal minden, ha baj van, ha a határidő előtt két nappal haldoklik az egész terv és csapat, vagy ha valaki az utcán, buszon stb. segitségre szorul stb.) azonnal aktivizálom magam és átveszem a vezetést, lelkesítek, nyomok előre mindenkit és a legdurvább dolgokat végigverem akármilyen csoporton, mindezt csak amiatt, mert akkor és ott az a helyes és nem amiatt, mert erő-fitogtatós játékot játszok, mire jó az? Az erő az őszinteség és a bajban történő helyes cselekvés, az erőnek nincs szüksége arra, hogy "békeidőben" katonásdit, meg macsót, "erős-egyéniséget" játszon - ilyesmiket a vesztesek csinálnak, akiknek az élete folyamatos küzdelem az önimseret hiánya és a gyerekkori sérelmek miatt, akiknek az életben a legnagyobb örömük az, hogy megalázhatnak másokat, meg otthon a tükör előtt elhihetik magukról, hogy sikerült minden. Ez egyébként fontos a túléléshez, mármint az, hogy ne kelljen soha szembesülni a valósággal, mert a valóságot elviselni a legnehezebb, én viszont csak emiatt szeretek létezni, hogy megismerjem a valóságot - ha gyengének tűnök valakinek az azt jelenti, hogy rossz emberismerő és rossz kódrendszert használ, mert valószínűleg önismereti gondjai vannak. Azért jó lenni és azért érdemes élni, hogy a saját gyengeségeimet és a szánalmasságomat is megértsem, persze a többi tudással együtt (mármint a tanulást értem tudás alatt), de persze az erősségeimet is jó ismerni és közben felfogjam, hogy az égvilágon semmi félni és titkolnivalónk nincs azon, akik valójában vagyunk, a félelem és az érzékenység nem gyengeség, a valódi gyengeség az a gyenge jellem - a gátlástalan, a mások hátán átmászva igyekvő, a másokon átgázolva törtető, a hazudozó, a tolvaj, a gyengébbet bántó és a békeidőben a péniszét másokkal összeméregető durva senkiházik tömege ők a valóban kezelésre és megértésre szorulók, ők csak azért csinálják ezeket, ezt a sok rossz dolgot, mert valójában rettegnek még attól az aprócska dologtól is, hogy szembenézzenek a valódi énükkel. És végsősoron egyformák vagyunk, mind félünk a sötétben, és túlélni akarunk és sem gyengék, sem erősek nem vagyunk: inkább csak esendők, de a helyes cselekvés szerintem mindig segít és erősit másokat és nem másokat bánt és mások félelmeiből,  szenvedéseiből akarja önmaga létét erősiteni.

Ehhez egy idézet:

"Aki nem tud semmit, nem szeret semmit.
Aki tehetetlen: érthetetlen. Aki nem ért
semmit, nem is ér semmit. Aki viszont
ért, az szeret is, néz is, lát is... Minél
több tudás rejlik egy-egy dologban,
annál nagyobb a szeretet... Aki azt
képzeli, hogy minden gyümölcs
ugyanakkor érik meg, mint a szamóca,
az semmit sem tud a szőlőről."

Ez Paracelsus-tól van. Nekem tetszik.

Ma végre péntek, estére megyek és iszok néhány sört munka után, délután új irodába költözünk, valami hatalmas, hiperszuper helyre a belváros másik oldalára, ami gyalog a mostani helytől kb. 20 perc, remélem, hogy én nem sokáig élvezem ezt az új irodát és január közepén legkésőbb átköltözhetek Londonba. Most reflektálva a fenti mondatokra: reménykedek, érzek, szomorú vagyok és szenvedek: gondold rólam, hogy gyenge, nyafogós vagyok. Hiányzik G. sóhaja, a hangja és az a kevés valós érintés, ami csak az enyém volt, hiányzik és fáj az elmúlás és kikészülök ettől. A természetes reakció az embervilágban és a konklúzió:  gyenge vagyok, mert sírok és nem titkolom. Ilyen egyszerű ez az embervilág dzsungelében. Újabb vigyor. Mindenki elmehet a picsába? Igen.

A következő napokban David Hockney-val akarok foglalkozni (most 80 éves), mostanában döbbentem rá, hogy egészen egyszerűen ő a jelenleg élő, egyik legjelentősebb képzőművész, elképesztő a tehetsége és a kreativitása és minél idősebb, annál jobb és mélyebb képeket csinál, erre csak azok képesek, akiknek a művészet annyira fontos mint a levegő amit beszívnak. Szóval a hétvégén mindent összeszedek róla, már sokszor láttam a képeit múzeumokban is, de jó lenne összegeznem magamnak.