képek, betűk

Kevert Arcú Srác egy álombugyiban a delelő nap alatt, valahol északon, ahol fura north-i csigák, parókával a két szarvuk közt és horgolt, pöttyös zokniban, úgy múlatják az időt, hogy közben kvantumfizikáról olvasnak, mert micimackó és malacka bölcsességeitől nem lesz szellemi-merevedésük, sem nem tavaszillatot nem fúj be a szél a vaskos tölgyfaajtó alatt, amit lehúnyt szemmel szimatolni lehetne. "Elmúlatom az időmet" - gondolta J. és a régi szép idők emlékére, olyan erős kávét készít, hogy attól bedurran a képzet-motor és úgy ontja magából a teljesen irreleváns gondolatokat, mintha fontosak lennének - talán, talán valamennyire azok is. Sületlenség-napokat élek, így próbálom valamennyire ellensúlyozni azt a borzasztóság-halmot, amit délutánra össze szokott bennem fújni a belső szellőm, hogy van akire gondoljak és van akiről álmodjam, hogy gondol és álmodik velem, de a realitások moraja - ha visszahúzó erőként nem is tekintenék rá, annyit azonban megállapíthatok róla, hogy nem kellemes, nem jó érzés tudni, hogy elfelejtődtél.

Mert mit olvasnék? Ugye, túl sok minden, túl sok irányból: aztán meg mélyre is kellene merülni, ahogyan tegnap délután, a munkaidő vége előtt volt fél órácskám a szisztolikus tömbökről olvasni (Systolic array in english, magyarul hasraütve fordítottam, fogalmam sincs mi lehet azon a nyelven amin éppen gépelek) és érdekes volt, meg sziszegtem, hogy én ezt láttam valahol mostanában, pedig egy ideig teljesen használaton kívülinek tűnt, illetve csak céleszközökben bukkant fel emitt-amott: de a Google által fejlesztett TPU (Tensor Processing Unit) második változatában ezek vannak és sokszorosan túlteljesítik a GPU-k és pláne a CPU-k számítási teljesítményét ha mátrixokon kell mindenfélét birizgálni. "Ez egy dolog." - sóhajtotta j. és a kisbetűs változata elővette a Naked kesudiós préselt gyümölcsös rágcsáját és a kávé mellett, csak úgy majszolgatta és nem tudta, hogy mit tegyen a következő öt percében, amíg lefő a következő kávé: és talán az lenne a következő terv, hogy kávémérgezéssel túlpörgeti magát, hátha kirobban a szíve és felfesti a falra, hogy: pitty. Hogyan lehetne tudományos híreket kortárs képzőművészettel keverve olvasni úgy, hogy ne zavarodjak össze? Egyszerű amúgy, csak nem kell hozzá három kávét inni és akkor marad némi lassúság, a mértéktartás (ami nem erényem) és az átgondoltság (az túl gyorsan megy) és az alázat (legfontosabb!) olyan keveréke ami biztosít némi összhangot és képessé tesz az értő olvasásra.

A cosmosmagazine-ban olvastam - ami egy egészen intelligens tudományos bulvár, halandzsa és spekulatív, áltudományos blődségek nélkül, hogy "Lesz-e öntudatra térése a mesterséges intelligenciának?" (cikkitt) A cikk kicsit rettegős, kicsit felszínes, de legalább nem állít hülyeségeket. Eleve a "mesterséges intelligencia" megléte, ellentétben a cikk alap kiindulási pontjával, még nem létezik, tanulóalgoritmusok vannak és mestreséges neuronhálók, amelyek olyan feladatok megoldására képesek mint amit az emberi intelligencia is, csak egyelőre sokkal hatékonyabban és többféle dolgot. Másrészről pedig nem nagyon értem a rettegést az AI-tól, elsősorban történelmi és filozófiai szempontból hibádzik a dolog. Ha ugyanis lenne mesterséges intelligencia, ami annak ellenére, hogy még nincs, már valóbaj fejlődésben van és napról-napra alakul: ez a párhuzamos faj, amire célozgatni szoktam, valószínűleg sokkal jobban fog működni mint mi, bármit képes lesz átélni és érzékelni és a mesterséges érzelmek és érzetek, akár egyszerre több szálon, párhuzamosan is - semmivel kevésbé nem lennének valósak annál, mint a milyenek a mi érzeteink (szerintem), ahogyan mi sem a szemünkkel látunk, nem a fülünkkel hallunk és nem a nemi szerveinkkel érezzük a szexuális gyönyört, hanem minden az agyunkban játszódik le, mindent az agyunk észlel, érez és fog fel, a külső dolgok csak szenzorok, eszközök, amit érzékelünk az izomrángás, a bizsergés, a csiklandás, a fájdalom: pedig csak visszacsatolás az agyból az izmok és az idegrendszer felé.
"Mi emberek hajlamosak vagyunk" (ez így általánosító) így inkább azt írom: vannak olyanok (nem csak hajlam ez, legtöbb esetben alap-viselkedés) akik hajmalosak túlmisztifikálni és túlértékelni a saját emberi intelligenciánkat és kezd kialakulni a SciFi regényekből oly rég óta ismert emberi felsőbbrendűségi mozgalom szellemi háttere. Hogy ebből lesz-e valóság vagy sem? Szerintem ez már most is valóságos. Valódi mesterséges intelligencia még nincs, de az ember felsőbbrendűségi hite már biztosítaná magának a tökéletesség illúzióját és a mesterséges intelligenciától való rettegést, pedig ha végignézzük a saját emberi történelmünket, akkor abban azért az események egy jó nagy részére nem lehetünk büszkék - mármint az értelmünk minőségének értékelését tekintve, ahogy arra se nagyon lehetünk büszkék ahogy a jelenben viselkedünk, gyakorlatilag ész nélkül tönkreteszünk mindent és a kollektív viselkedésünk, a bolygónak lakó értelmes fajként: nem, hogy nem tűnik túl intelligensnek, de finoman fogalmazva is ostoba és mérhetetlenül primitív. Vannak akik képesek alkotásra, új dolgok kiagyalására, vannak akik terveznek, építenek, jobbítanak, elmélkednek, de én szeretek őszinte lenni magammal szemben és nekem úgy tűnik, hogy a többségünk nem ezt csinálja. Szóval az emberi intelligencia felsőbbrendűsége és a faji félelmeink a mesterséges intelligenciától szerintem túlzóak és képmutatóak.

V. elvállalta, hogy elviszi C.-t magához péntek délután, neki is aznap lesz a céges karácsonyi partija, de neki ötkor végződik, nekem meg hatkor kezdődik, így nem kell hazarohannom a pénteki dugóban, majd vissza.
Őszintén szólva nem várom a karácsonyi bulit (ami a város legpuccosabb helyén lesz, amin azért röhögök, mert abban a cégben ahol dolgoztam ugyanitt volt tavaly a karácsonyi parti...), mert így is bűntudatom van, hogy miközben itt dolgozok és elégedettek velem nagyon is, én közben már aláírtam egy másik céggel egy szerződést, nem személyes, nem is érzem immorálisnak, hiszen ez csak üzlet, semmivel nem tartozok egy cégnek se, csak az embereket sajnálom, mert nagyon sokan kedvesek itt velem. Például van egy kollégám, ő teljesen albínó, fehér a haja, pirosak a szemei, valamiért megkedvelt és én is őt, félelmetes humora van, minden egyes reggeli standup meetinget végignevetünk vele, ő hozta a sütit is nekem tegnap, meg mindig vesz kesudiót és megkínál vele, torokszorító érzés lesz felmondani az ilyen emberek miatt, de a karrierem miatt és a boldogságom érdekében muszáj és néha meg kell tenni ezeket a dolgokat.
G. néha küld egy mosolyt, hópihét, puszit amikor meglátom, hogy jelez a telefonom mindig megörülök és összeszorul a torkom, de írni nem írhatok semmit, mert válasz úgyse lenne, csak örülök annak, hogy legalább tudom, hogy valamennyire megvan, nagyon aggódok érte, de közben érzem, illetve úgy sejtem, hogy végleg távolodni szeretne, ezért nem is írok semmit, értelmetlen lenne, csak próbálom...elfogadni, de nehéz.
Este hazafelé megállok N.-nél és veszek magamnak egy doboz sört (Cloudwatert), szerdán este szabad egyet innom, de csak egyet. Most meg, ideje lenne dolgozni, mert végül is, ezért vagyok itt, habár tegnap befejeztem az első komoly projektemet és sikeres lett, ami persze nem hatalmaz fel semmiféle lazsálásra.