képek, betűk

David Hockney tájképei egyszerűen csodálatosak, nem bírok elszakadni tőlük, annyira jól megkomponáltak, hogy egyszerűen zseniálisak, róla már lehet ilyet írni, mivel 80 éves, nyugodtan lehet mesternek tekinteni.

David Hockney, Going Up Garrowby Hill, 2000

Minden képen látszik, hogy élvezi amit csinál. Örömből készülnek a képei, gyermeki örömmel, nagyon irigylem ezért a lelkesedéséért.

David Hockney, Red Pots in the Garden, 2000

Egyszerűen a tájképfestészetet teljesen új alapokra helyezte, Van Gogh óta nem nagyon láttam senkit aki ennyire látványosan élvezte volna újra a tájképfestészetet, ilyen magas színvonalú eredményt produkálva.

David Hockeny, The Arrival of Spring in Woldgate, East Yorkshire in 2011

És ami a legérdekesebb, hogy ezeket a képeket először egy egyszerű Ipod-on rajzolja, egy Brushes nevű alkalmazással, majd ezeket viszi át olajfestékkel nagyméretű vászonra.

David Hockeny, A Closer Winter Tunnel, February - March, 2006

Nagyon fura délutánom volt, Zs.-val volt egy találkozóm fél négy körül, előtte a költözködésnél irányítottam a munkásokat, közben megismerkedtem az egyik cégtulajjal, akit először gondnoknak néztem, mert egy szakadt pólóban csavarkulcsal épp a víztisztítót szerelte be, a yorki akcentus eléggé bizarr, nem nagyon tetszik, olyan semmilyen. 

Zs. kipanaszkodta magát, rossz a kapcsolatuk, meghallgattam, meghívtam egy ramenra, de okosat nem tudtam mondani, elég hülyén nézne ki ha pont én okoskodnék párkapcsolati problémákkal kapcsolatban.

Közben G.-től kaptam egy csókot szmájliban, amit teljesen igazinak képzeltem. Vettem egy hűtőmágnest, egy brit katonát, amit odaraktam az orosz gyévuska-mágnes mellé a hűtőre. 

Visszatérve Hockney ra, ezek az eszközök nagyon jók rajzolásra, az én egyik legelső programom amit írtam az egy rajzprogram volt, még 1991-ben írtam ZX Spectrumra, nyolc színben tudott rajzolni, a nyilakkal, lehetett a vonalvastagságot állítani, és a végeredményt kazettára el lehetett menteni és onnan visszaolvasni. Egész sokat rajzoltam vele, de már nem emlékszek arra, hogy mit.

David Hockney, Winter Timber, 2009

A színek G.nek is biztosan tetszenének, nagyon szereti a színeket, ma az új irodában is ez jutott eszembe, mert pont olyan konyhaasztalokat csináltattak, amilyet én is szeretnék, magasítottat. bárszékekkel és színes fémcsillárokkal amik az asztal fölé lógnak le hosszú zsinóron, pirosak, szürkék és mohazöldek. Az asztal pedig fehér, a székek is, na most megint sírás lesz. Gyenge vagyok, nagyon hiányzik, hogy nem beszélünk, el akar felejteni, egyszerűen megszakad a szívem, de nem lehetek önző, rá kell gondolnom, hogy milyen borzalmas dolgokat mondtam és, hogy ellöktem őt ahelyett, hogy vigyáztam volna rá.

A színek...a formák. Álmos vagyok, megpróbálok aludni, jó lenne azt álmodni, hogy itt vagyunk együtt. 

Remélem jövő héten lesz valami ajánlat, az mondjuk érdekes lesz ha bejelentem, hogy lelépek két hónap után, biztosan nem fognak örülni, mivel nem nagyon tudnak felvenni senkit, egyszerűen kevés a mérnök, mióta engem felvettek két hónapja, azóta egy új ember sem sikerül felvenniük, most 300 körül vagyunk a cégben, ebből a mi csapatunk 35 ember körülbelül, de ezt fel akarták duzzasztani hatvan főre...csak nem nagyon sikerül.

Élvezem a képzőművészetet, C. alszik, finom a víz, holnap vasárnap: üres evidenciák. Tarkaság. Telezabáltam magam, vettem sok finomságot a Holland & Barrett-ben, kár, hogy nagyon drága, de cserébe tényleg jó cuccaik vannak, vettem tápiókpudingot, meg mákos krékert. Fáj a hátam és azon gondolkodok, hogy milyen nehezen tudjuk mi emberek a változásokat feldolgozni és mennyire önsorsrontó hülye vagyok, még a világ legtürelmesebb lényét is sikerült elüldöznöm.

Irány az ágy, hajnalban nagyon korán akarok kelni, hogy tudjak sokat olvasni.