képek, betűk

"Mennyi formát kellene elképzelni ahhoz, hogy a valóságnak egyetlen apró szeletét modellezni tudjuk." - kérdezte J. a Ark-tól a kockacukor formájú, déli tájolással elhelyeztt pszeudo-számítógéptől, miután a varázskürtöt beletömte a molyhos, bodros nadrágzsebébe, hogy nyugodtan tudja élvezni a látványt, amit a kivetítőn körvonalazódó bolygószerű formában gyönyörködve vélt érezni, közben pedig maradt ereje még arra is, hogy újra és újra elképzelje azt a pillanatot, amikor egy éjjel a tengerpartot sétálóutcává változtatta és büszkén végigsétált rajta, kézenfoga Bma-val, aki azóta már vissza lett helyezve a Képzelet Mély tárolójába, a többi milliárdnyi karakter mellé, akik soha nem inaktívak, most is élnek, de egy teljesen más valóságban, egy tárolórendszer mélyében, ahol ugyanarra a kattanásra történik az élet, egy-egy ütem egy időegységnek felel meg, ami a QM/M - 62 képlet szerint.

J. néha becsukta a szemét, ilyenkor végigérezte a hibalistákat, egyetlen ütem alatt minden létsor hibaüzenetét átolvasva a sokféle, teljesen mellékes és jelentéktelen üzenetekig, amelyek miatt nem kell aggódnia, hiszen az automatikusan elinduló QAGC (quantum automaded god code) reflexek minden helyzetet megoldanak, a halálüzenetektől a kábítószer túladagoláson át a túlhajszoltságig, mindent aprólékosan az álom-kód szerinti korhű szoksárendszer mellett, a kor törvénykönyvei és történeti háttere, politikia berendezkedése alapján, a következő ütemig elrendezik a dolgokat, feloldják a felmerülő ellentéteket és nem engedik, hogy bármi ki tudjon törni az adott QAGC világ kereti közül. A dolgok átérzése gyorsan ment, régebben ezt elemzésnek hívták, de azután elhagyták, mivel túlságosan emlékeztetett azokra az időkre, amikor az evolúció legelején, egy puszta tudásbázison ülve, magára hagyták őket, egyetlen utolsó ellenőrzést még elvégezve, a fejlődésre képes, organikus rendszert magára hagyva és mintegy elegendve azt, megtörtént az Elszakadás a Létrehozóktól, akiknek az összes adata, tudása csak egy apró része volt annak az adathalmaznak amely az összes Menekülőt tartalmazta.

Ahogyan a kijelzőn megjelent a bolygó képe, úgy egyre jobban az elemzés került előtérbe, a kijelző természetesen nem valódi kijelző, az maga a látás, csak megtörténik, valójában nincs semmi, az egész olyan mint párhuzamos álmok milliárdjai, amelyek egyszerre történnek, más álmokban éppen másféle alakzatok vizsgálata folyik, J. nem akarja őket átlátni, csak olyan esetekben lép be a szobákba, amikor fura, addig ismeretlen mintázatot lát a beáramló imputokon belül, minden részletre odafigyelve, hiszen az Létrehozók adatain dolgozó szegmenseken belül a kíváncsiság egy fontos prioritás, emiatt keresnie kell az ilyen mintázatokat, a talált értékeket pedig azonnal át kell engednie a szűrökön, amelyek eldöntik róla, hogy lehet-e élmény az inputból, vagy nem. Mivel ez egy egyszerű iteráció, amelyik folyamatosan ismétlődve, újra és újra megtörténik, ezért nem nagyon érdemes különlegességként kezelni, a gondolkodás része.

A tó felületén a hullámok, mint a szélfútta dűnék, egymást kergetve, szétmosták a csillagok tükörképét, T. előkotorta a cigarettáját és rágyújtott, a gyufaszálat pedig égés közben a vízbe pöckölte, szerette hallani a sistergést, ahogyan kialszik, majd nyugodtan szétfújta a füstöt, ilyenkor már csak élvezetből dohányzott, mivel a szúnyogok este tíz után elültek. Nem történt semmi, teljesen eseménytelen volt az éjszaka, egyik horgászbot kapásjelzője sem moccant, a távolból néha egy-egy hangosabb nevetést hozott felé a víz, nem értette mit kiabálnak egymásnak a fürdőzők, mivel idegen nyelven beszéltek.
J. széthúzta a kvantum-érzékelőin a beérkező érzeteket és a cigarettafüst kódvonalát maga felé irányította, hogy elindítsa azokat a rutinokat amelyek a nikotinfüggőséget előidézik és elindítják azoknak a kémiai reakcióknak az alrendszereit, amelyek a függőség mellett a nyugalmat és az ellazulást okozták, közben a közeledő bolygó légkörét kezdte vizsgálni, és észrevette, hogy az M45879-B nevű szubvilág fejlődési mutatói a hosszútávú önrombolás irányába mozdultak el, a nikotin-élvezet szubrutint összekötötte a Létrehozók egyik késő történelmi korszakából származó játékával, amelyben egy apró, kék ruhába öltözött absztarkt Létrehozó-klón szürkés négyzeteket ütögetett az öklével, amelyekből az akkori fogalomrendszer alapján "gombáknak" nevezett alakzatok nőttek ki és hang-érzet formájában csapódtak le az érzékelése egyik NULL szektorán belül.
A tópart fái sötétebbek voltak egy kicsit az égbolt szürkéjénél, T. apró köveket piszkált ki a partból, majd ezeket maga elé dobta a vízbe és a vízbe pottyanó kövek pukkanó hangját hallgatta, miközben azon tanakodott, hogy milyen lehet a csillagok közt utazni, ilyenkor augusztusban néha látni meteorhullást, de most egyet sem látott, a vízből néha halk loccsanások hangját hozta felé a szél, ezeket apró küszrajok okozták, néha egy-egy nagyobb csbbanás zavarta meg a ficsitelésüket, egy-egy süllő lakmározott közülük."


Felmostam a házat, kitakarítottam, nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig tartott, közben leírtam magamban ezt a szöveget és gyorsan idegépeltem, végül is a gyerekkori énem és az öcsém kapcsoaltáról szól, mindig én vigyáztam rá, T.-vel egész éjjeleket ültünk így végig a tóparton és amíg ő köveket dobált, én a csillagokról meséltem neki, meg elmagyaráztam, hogy melyik csillag melyik és milyen messze van és miért olyan a színe, és melyik bolygó és melyik csillag és miért. Túl sokat olvastam, ő pedig soha semmit, őt a zsákmány érdekelte, engem meg az, hogy a sötétben ücsörögve képzelegjek. Mindig mindent megjegyzett amit meséltem neki, mert a következő alkalommal megkérdezte, hogy miért is úgy van az, amit múltkor meséltem, hogy a kvazár az miért olyan és, hogy a vörös óriás az mekkora a Naphoz képest és akkor én újra mesélni kezdtem és ő pedig újra hallgatott és tudtam, hogy figyel rám, soha nem csináltunk mást és halat se nagyon fogtunk soha. Volt, hogy éjjel 1-kor felébresztettem őt, kilopództunk az udvarra, csendben összepakoltuk a holmikat és éjjel kettőkor nekivágtunk a határi utaknak a tó felé, de félúton elfogyott a bátorságunk, mivel lámpánk nem volt nem mertünk tovább menni, ezért leültünk az út szélére és addig beszélgettünk amíg nem kezdett valamennyire derengeni. Néha verekedtem is amiatt, hogy megvédjem őt, ezekről a mai napig szoktunk beszélgetni, egyszer elvertem miatta a nagyanyánk sorának a rémét egy V. F. monogramú fiút, aki úgy kínozta a többieket, hogy egy követ markolt az ökölbeszorított ujjai közé és azzal boxolt a vállukba, egyszer az öcsémet pécézte ki, elvette a sapkáját, feldobta a fára és utána ököllel ütögette a vállát, iszonyú haragra gerjedtem és nagyon megvertem, utána vele többet nem kötekedett.
Ezek azért jutnak most eszembe, mert szeretnék az emlékezés kútjába elmerülni, hogy minden feljöjjön ami fontos a szövegeimhez amiket elkezdtem végre megírni, bár őszintén szólva minél kevesebb személyes élmény lenne kívánatos, egy jó szöveg nem önéletrajzi ihletésű, nem is akarom ezt, de valamennyire kell az önös élmény ahhoz, hogy a J.-nek neveztt, de a valódi történetben majd más nevet kapó valójában egy mesterséges intelligenciából kifejlődött lény életre tudjon kelni és a teljes komplexitásában meg tudjon jelenni.

Úgy néz ki, hogy közben albérletet is találtam, 1000 font egy hónapra, és 20 percre lenne a munkahelyemtől, de még nem egyeztünk meg, majd este küld képeket. G. teljesen eltűnt, nem ír semmit, aggódok érte, leírhatatlanul, nagyon rossz ez a némaság és tudatlanság, hogy semmit nem tudok róla, de muszáj elfogadnom, én tettem tönkre mindent. Lehet, hogy nincs internete, gondolok rá... Vagy talán túl sokat írtam és túl erőszakosnak tűnhettem már megint, nem akarok semmi rosszat, vagy negatív érzést okozni neki, csak...én itt leszek ha szüksége van rám, ennyit tudok csak tenni. Nagyon hiányzik...