képek, betűk

Kutyasétáltatás közben megírtam a saját életmesémet, nem adtam címet neki. Klasszikus történeten alapul az önmesém, az őszinte szembenézés motiválta, de talán mégis van benne némi különlegesség, ami csak rólam szól.

Jung egyik műve inspirált a megírásában, mert a hajnali séta közben eszembe jutott egy könyv tőle, "Az ​ember és szimbólumai" a címe, hosszú éveken keresztül - a huszas éveim elején az egyetlen reménysugaram ez a könyv volt, megértettem belőle, hogy apám miért akart fizikailag és szellemileg is megsemmisíteni amikor kicsi voltam, és anyám soha nem védett meg tőle, gyakorlatilag a születésem óta egyedül voltam és magamra voltam utalva. A mesém nem egyedi, mindenkinek van sorsmeséje, csak valaki le meri írni, valaki pedig nem. Én lassan megszűnök létezni, nem sok értelme maradt az életemnek, de az önsajnálat nélküli szembenézésre akkor is képesnek kell lenni, ha a reménytelenség elemészti az embert. A mesém tehát a következő, az ebédszünetemben írtam:

Egyszer volt, hol nem volt az óperenciás tengeren is túl, egy kukoricaföld melletti királyság, ahol egy szigorú tekintetű, megkeserdett király uralkodott, akinek kilopták a szívét az apjának, az előző királynak a gonosz denevérei és egy ládikában rejtették, a király anyjának a palotájában, egy poros padlás legsötétebb sarkában hangszerek, ecsetek és rajzok és horgászbotok között.

A fiatal, Szív Nélküli király minden este mulatságot rendezett, ahová meghívta a szomszédos királyságok hercegnőit, mivel nagyon szeretett szórakozni és hercegnőket elcsábítani. Az egyik ilyen alkalommal találkozott egy nagyon okos hercegnővel, akit részegen teherbe ejtett. Egyikük sem akarta ezt. Nem tehettek mást, összeházasodtak és nemsokára megszületett a fiatal trónörökös, akit apja és anyja is gyűlöltek mivel mindketten benne látták a sorsuk elrontóját.
Az anyja, a fiatal királynő orvosnak akart tanulni, de most már nem tehette, mivel a gyerekével kellett nyűgölődnie, a szív nélküli király pedig tovább szerette volna folytatni az eddigi dorbézolós életét és folytatta is.
Bálokba és mulatságokba járt éjjel, magára hagyta a feleségét és a gyerekét, amikor pedig hazajött akkor üvöltözött, zengett tőle az egész épület, néha pedig az ivászat után hazavitte magával az ivócimboráit és együtt mulattak hajnalig, magára hagyta a csecsemő királyfit és a fiatal királynét, aki éjjelente csak zokogott és zokogott és valójában gyűlölte a saját gyerekét és félt a királytól, hogy mi lesz ha feljön és alkoholtól bűzlően erőszakoskodni és kiabálni kezd.

Ahogy telt múlt az idő a királyi párnak született egy másik gyereke, akit bár kevésbé gyűlöltek, de neki is bőven jutott a szigorból és a szívnélküliségből. A király zenélni tanította őt, tanítás közben ha egy hangot félreütött akkor addig verte, amíg nem játszott helyesen.
A király soha, egyetlen alkalommal sem ölelte meg egyik fiát sem, az egyetlen érintés a pofon, vagy megrázás volt amit adott a trónörököseinek. A fiatal királynő próbálta a király kegyetlenségeit tompítani, de rettgetett férje haragjától és nem mert szembeszegülni vele, pedig a fiatalabb fiát szerette, de az idősebbet továbbra is gyűlölte, sorsa megrontóját látta benne, de a királynő ennek ellenére megtanította a gyerekeit írni, olvasni, számolni és hagyta, hogy a nagyobbik fiú éjjelente belopózzon a könyvtárba olvasni, ahol egy mesebeli világban élhetett, ha tehette ki se mozdult onnan, kivéve ha az öccsét az apja kedvéért el kellett vinnie horgászni, vagy disznóöléseken rendezett mulatságokra, mert az férfias dolog és kiváló alkalom volt arra, hogy a Szívtelen Király az idősebb fiát nevetségessé tegye, vagy megalázza a prónép előtt. A Szívtelen Király kedvenc szórakozása volt a gyerekei nyilvános megszégyenítése és fenyítése, a kiabálás után - erre bármi okot szolgáltathatott, az idősebb királyfit elvitte egy szobába és addig pofozta, amíg nem sírt annyira, hogy a kint lévők hallják a sírását és ebből tudták, hogy a király szigorú, mert még a saját fiát is így bünteti.

Egyik éjjel a király észrevette, hogy az idősebb királyfi titokban zenét hallgat a szobájában miután leoltotta a villanyt, haragjában mindent széttört a szobában, a szekrényekből a könyveket a földre hajigálta, a fiókokat kiforgatta, a zenéket amiket hallgatott kinevette és  majd onnantól kezdve ezt hetente egyszer megismételte. A királyfi egyre csendesebb lett és egyre szomorúbb.

Az egyik kerti mulatság alkalmával találkozott egy fekete hajú amazon harcoslánnyal, akibe beleszeretett, a lány kezdetben nem viszonozta a szerelmét, de imponált neki a királyfi műveltsége és érzékenysége, ezért végül viszonozta a királyfi közeledését, majd együtt megszöktek a kastélyból, de a boldogságuk nem tartott sokáig, mert a királyfit nem érdekelte a harc, csak olvasott, tanult, rajzolgatott és próbált az amazon kedvére tenni, akinek pénz és vagyon nélkül egyre kevésbé tetszett a királyfi és bántotta őt amikor csak tehette, abban bízott, hogy a királyfi ettől megrémül és elmenekül. De nem vált be a terve, mivel a királyfi nagyon sok megaláztatáshoz volt edződve, ezért minden kínzást kibírt, végül egy téli están az amazon kidobta őt a házukból. A királyfi magányosan kóborolt az utcákon, nem tudta mihez kezdjen, végül rövid kóborlás után hazament a szülei kastélyába, ahol a szülei visszafogadták, gúnyosan mosolyogtak rajta és minden nap próbálták mindenféle fortélyos módon elhitetni vele, hogy az ő helye a kastélyban van, át kell majd vennie a Szívtelen Királytól a trónt és ez az ő sorsa, ez ellen semmit nem tehet.

Az idősebb királyfi újra megszökött, egy távoli városba ment, ahol mindenféle munkát elvállalt, megpróbált boldogulni, hosszú tanulóévek és kemény munka után sikereket kezdett elérni. A Szívtelen Király soha felé sem nézett, egészen addig amíg egy betegség miatt szüksége nem lett a segítségére, akkor úgy kezdett viselkedni mintha mindig csak jót akart volna a fiának. A Szívnélküli Király úgy tett mintha soha nem bántotta volna a királyfit, sőt még megpróbálta úgy beállítani a dolgokat mintha az ő nevelésének az eredménye lett volna a következménye minden siker amit a fia elért a távoli városban. Ha már megsemmisítés nem sikerült, akkor megpróbálták kihasználni, közben a királyfi megismerkedett egy hercegkisasszonnyal, aki az anyjára hasonlított, ő nem akart semmit a lánytól, de a lány vele akart maradni, hagyta és segítette a lányt mindenben. Segített befejzni az iskoláit, segített neki mindenütt ahol csak tudott, de azt évekig nem vette észre, hogy a lány valójában a saját anyja. A királyfiban ez olyan mély szánalmat és együttérzést okozott, hogy hiába próbált szabadulni, nem sikerült, sokszor próbálta, de képtelen volt rá, hogy elmeneküljön és ahányszor megpróbálta, mindig felébredt benne az anyja iránt érzett együttérzés, a bűntudat, hogy miatta van minden rossz, és ha elhagyja őt, akkor az anyjának még nagyobb fájdalmat okoz és emiatt mindenki gyűlölni fogja.
Végül mégis elmenekült, külföldre ment, távoli országba, és sikeres kézműves lett, mindenki irigyelte őt emiatt, de a bűntudata elől nem bírt menekülni, az anyja iránt érzett bűntudata és a lány aki az anyjára emlékeztette oda is vele ment, nagyon jól elvoltak a lány soha nem bántotta őt, de mégis menekülni akart, nem akart az anyja emlékével élni, emiatt a bűntudata minden éjjel kilencfejű sárkényként támadott rá.

Egyszer a tengerparton ücsörgött, amikor egy gyönyörű sellő úszott a part mellé és vigyorogva nézte a búsfejű királyfit, nem csinált mást, csak elkezdett a királyfihoz beszélni. Ő először nem is vette komolyan a sellőt, de egy idő után feltűnt neki a sellő éleslátása és frissessége, de a víz elválasztotta őket, a fiú nem tudott úszni, a a sellő pedig nem mert a partra kimenni. Nem érhettek soha egymáshoz, csak beszélgettek és vihogtak és egyre többet nevettek, szavakban táncoltak körbe-körbe, egyre vadabbul keringőztek és szédülésig játszottak egymással, a királyfinak feltűnt, hogy bár a sellő sokat mosolyog, de a szemei szomorúak, feltűnt neki, hogy szinte soha nem beszél magáról, csak kérdezget, próbálta megtudni miért van ez, de a vidám beszélgetés akkor mindig megszakadt és a sellő integetve és mosolyogva elúszott.
Innentől kezdve a királyfi minden este ott ült a tengerparton és várta a sellőlányt, aki mindig jött is, a fiú egyre bátrabb lett, de csak hónapok múlva mert belemenni a tengerbe és együtt úszni egyet a sellőlánnyal, érezték, hogy mindenük összeillik, mintha mindig ezt várták volna, mintha mindig ott lettek volna a másikban.
A királyfi életében először szabadnak érezte magát és nem félt semmitől. Egyszer véletlenül egymás karjaiba úsztak és az addigi bolondos körjáték és érzelem minden apró kis mozdulata hirtelen átalakult valami sokkal mélyebbé, a sellő nagyon hideg bőre és a királyfi bőrének forrósága összeértek, a sellőlány lassan egyre jobban beleszeretett a királyfiba, de a királyfi bűntudata egy idő után előjött, és anyja nem akarta hagyni, hogy elhagyja őt és boldog legyen.
Kétségbeesésében egyszer nem ment ki a tengerpartra, a sellőlány egész éjjeleken át keservesen zokogott, a királyfi érezte ezt és visszament, a sellőlány megbocsátott neki, a királyfi kérte őt, hogy jöjjön ki a vízből és menjen vele haza, hogy mindig a közelében legyen és megóvja őt az anyjától, a jelenléte elég lenne ahhoz, hogy soha többet ne üldözze őt az anyja iránt érzett bűntudata, de a lány félt és nem ment vele. A királyfi nem tudta mit tegyen és újra és újra nem ment ki tengerpartra, de a lány mindig hűségesen ott várta őt zokogva. Amikor együtt voltak, akkor azonnal ölelték és csókolták egymást, de a királyfi bűntudata csak nőtt és tudta, hogy ha a lány nem jön ki a vízből és nem öleli át a szárazföldön is erősen, akkor az anyja legyőzi őt és megsemmisíti. A sellőlány nem mert vele menni a kastélyba, mert nem mert a kilépni a partra, a királyfi pedig egyre kétségbeesettebben harcolt az anyjával, minden nap és minden percben. A királyfi végül ellökte a sellőlányt kétségbeesésében, de a lány ennek ellenére minden éjjel várta őt, megbocsátott újra és újra, sok-sok fájdalmat elviselt. A királyfi mindig visszament és akkor mindig azonnal újra minden olyan volt mint először, csókolták, ölelték egymást és játszottak és játszottak körbe és körbe. Végül, a királyfi sokadik menekülése után  egyszer a sellőlány nem jött többé, mert úgy érezte, hogy a királyfi nem tudja őt megóvni a szárazföldön és gyengének érezte magát ahhoz, hogy szembeszálljon a Szívtelen Királlyal és a Királynőjével. A királyfi szíve aznap éjjel megszakadt, és attól fogva a királyfi minden este ott ült némán a tengerparton és csak nézte a tenger hullámait, néha megsimogatta a hullámokat és várta a sellőlányt, hosszú-hosszú ideig ücsörgött ott könnyek között végül sóbálvánnyá változott, de az utolsó mozdulatával még belelógatta az egyik bokáját a vízbe, hogy legalább a tenger hűvössége emlékeztesse őt elveszett szerelmének hűvös bőrére.


Ennyi volt az én életmesém, vesztettem a szüleimmel szemben, a veszteség elismerése egy fontos dolog, teljesen függetlenül attól, hogy mik a következmények, egyszerűen csak jó tudni, hogy mi miért történt velem, mit miért tettem ami végül a vesztemet okozta.