"Egyre kevésbé érdekel a művészettörténeti halandzsa, de azért kötelességtudó, jó gyerekként természetesen elolvasok mindent ami kötelező, és végül is hasznos, csak ma ilyen üresen---durcás vagyok." - írnám, de nem írom le végül, mert félek őszintének lenni.
Colette Justine, Alice Kettle és Cosey Fanni Tutti munkáiról akartam írni valamit, ők három feministának tartott, de teljesen másféle művész, minden téren mások, de végül csak képek jönnek, tényleg nem hiszem, hogy van értelme magyarázni bármit is, ezeket a dolgokat vagy akarja ismerni, mert hajlandósága van a mélyebb önismeretre, vagy nem. gyaV, gyaV.
Colette Justine Tunéziában született, Franciaországban élt, majd Amerikában, a hetvenes években kezdett kiállítani, a munkái elsősorban önéletrajzi iheltésűek, önmagán keresztül szűri át azokat a dolgokat amelyeket végül aztán valamilyen formában bemutat.
A képzőművészeten belül eléggé marginális helyre került, mert nagyon sokféle doologgal foglalkozott, zavaró a kiszámíthatósága és a látványos nárcizmusa,"inkább popsztár, mint képzőművész címkét" ráakasztották, nem ok nélkül. Az a fajta művész akinek bár van néhány jó munkája, elsősorban az önreklámozásban, a karrierrépítésben és a figyelemfelkeltésben jeleskedik. A hetvenes években és később is volt néhány jó munkája, azt nem tudom megítélni, hogy mennyire volt őszinte - valószínűleg igen, de a nagyon változó a színovnala és sok dolga nekem már az értékelhetetlen kategóriába esik. Például a "Mata Hari & The Stolen Potatoes" című munkája ami egészen egyszerűen rossz, annyira, hogy még viccnek is az. Fent van a Youtube-on, megnéztem, de nem biztos, hogy jó ötlet volt, olyan mintha valaki önmaga paródiájának a paródiájának a paródiája lenne, egy kicsit Lydia Lunch-ra emlékeztet, de az utóbbi művész esetében inkább fordított a dolog, ő inkább egy popzenész, akinek sikerült mélyebbnek lennie mint amennyire a popzene indokolná. Valami ilyesmi.
 |
| Colette, The Making of Olympia, 1981 (more photos are here) |
C. t kiengedtem az udvarra és annyira belefeledkeztem a dolgomba, hogy elfeledkzetem róla és kint ragadt, fura zajra lettem figyelmes és nem tudtam mi az...a kis drága az orrával, vagy a lábával kopogott nekem az üvegajtón, hogy hahó, szeretnék bemenni. Beengedtem és sértődve felrohant a szobába aludni.
Cosey Fanni Tutti elősorban performer és zenész, a Throbbing Gristle örökös tagja, talán erről ismerik a legtöbben. A nevét Robin Klassnik-tól kapta, aki mail art művész volt, jelenleg pedig a londoni "Matt's Gallery" igazgatója. Ahová valószínűleg el fogok menni hamarosan, remélem legalábbis. Cosey Fanni Tutti teljesen másfajta művészetet csinál mint Colette, nincs semmi kihívó, önreklámozás a munkáiban, ellenkezőleg. A munkái minősége számomra teljesen konstansnak tűnik, nincsenek ingadozások és túltermelés. A hetvenes években ő is használta a saját meztelenségét performansz közben (példul a "Woman’s Roll" című performanszban), de egyáltalán nem zavaró, vagy harsány, csak a célnak megfelelő::::soha nem vágytam a hetvenes évekbe. A legérdekesebb számomra ezekben a művészekben, hogy sokkal okosabbak és bátrabbak mint amit manapság látok, és a közönség is értőbbnek tűnik, ma gyávaság van és bezárkózás.
 |
| Cosey Fanni Tutti, Woman’s Roll, 1976 (link) |
Nem kapcsolódik a témához, de múltkor láttam valamlelyik Monty Python taggal egy interjút amiben azt mondta, hogy nem biztos benne, hogy a Brian életét ma le tudnák forgatni úgy, hogy annyira népszerű lesz és nem kell magukat öncenzúrázni. Ebben van némi igazság, gyakran érzem azt én is, hogy ma erősebb az öncenzúra, főleg a vallási képzelgésekkel kapcsolatban, volt aki megpróbálta például az iszlámot kritizálni Európában, gondolok itt Theo van Gogh-ra, akit meg is gyilkoltak az egyik filmje, a Submission miatt - itt tartunk jelenleg a 21. században, az ember nem röhöghet felszabadultan a vallásokon mert újra félnie kell attól, hogy megbélyegzik, vagy esetleg megtámadják, de végül is aki művésznek áll és őszinte annak ezzel számolnia kell.
Alice Kettle munkái megint teljesen mások, ő cérnát, szöveteket, textíliákat használ, nem éppen hagyományos módon, minden exhibicionizmus nélkül.
 |
| Alice Kettle, Allegory, 2017 (more pictures) |
Lassan elindulunk sétálni, azon gondolkodtam, hogy vajon a férfiak miért nem dolgozzák fel a saját történetüket jobban. A nőknek szerintem a sok évszázados elnyomás - ami még ma is tart, olyan értelemben gyümölcsözőbb lett, hogy egy idő után szembe kellett nézniük a saját szerepükkel, az elnyomással, azzal, hogy eszközként kezelték őket (sok helyen még ma is...) ez mélyebb önismerethez vezetett, mélyeb művészi, pszichológiai megnyilvánulásokat és termékenyebb párbeszédeket ereményezett.
Mi férfiak pedig elhanyagoltuk ezt, lehet, hogy ideje lenne ezt az űrt betölteni és elmélyedni a "férfinak levés" dolgaiba, mert sok problémánk, bennünket érintő jelenség, szabály, társadalmi szerepkörrel összefüggő dolgok el vannak temetve - jó mélyen. A kisfiúk a kék ruhácskában, arra nevelve, hogy ütni kell? Ezt láttam már néhányszor. Mármint, hogy az apa ezt tanítja a gyerekének, ami borzalmas. A (vélt és valós) férfiuralom nevetséges játékai, az állatként viselkedés, az apaság, az örök kisfiú, az anya szerepe - és még sorolhatnám, a pszichológiában fel van ez dolgozva, de a férfi művészek valahogy kerülik a témát, kivéve például a tegnap emlegetett Paul McCarthy-t, neki vannak ilyen jellegű munkái is, meg Mike Kelley-nek is voltak.
Furán érzem magam, fognám g. kezét és mellébújnék, hogy férfinak érezzem magam? Nos, igen, ezekre a dolgokra is gondoltam, hogy ki is az erősebb? A nő? Vagy a férfi? Szerintem ketten együtt.
No comments:
Post a Comment