Van John Cage-mak egy munkája a "The Ten Thousand Things" amin sokáig dolgozott (1953 és 1956 között), eredetileg az volt az ötlete, hogy sok apró kompozíciót készít különféle hangszerekre, végül egy hosszú 45 perc 18 másodperces mű lett belőle, ami hihetetlenül érdekes, szaval benne, a háttérben pedig a zene, nagyon sok hangszerrel és médiával, a hangsúly a szövegen van, de néha például a zongora elvonja a figyelmet róla és nem könnyű a kettőre koncentrálni. Sajnos ez sincs meg a Youtube-on (régebben fent volt, de törölték), és más zenei oldalakon se találtam.
Ez a kép egy Mona Lisa másolatot ábrázol, fraktálokból van összeállítva, amelyek egy DNA-ra vannak "rajzolva", ezen a héten készítette egy kutatócsoport egy új technológiával, a fotó egy elektomikroszkóppal készült. A technikát "DNA origami"nak nevezik, és még 2006-ban Paul Rothemund fejlesztette ki, ez a Mona Lisa ennek egy továbbfejlesztett változatával készült. Aközben bukkantam rá, hogy a regényemhez gyűjtögettem adatokat.
Szomorú vagyok. Odakint erősen süvít a szél, olyan mintha valami erőszakosan dünnyögő, nagy teljesítményű motor monologizálna a háttérben, egy rossz film, árnyékok és a laptopom búgása. Hideg lesz, péntekre havazást írnak és fagyot, le kell takarnom a citromfát a kiskertben.
Nagyon érdekel a mikro és az AI, a kettő keveréke és az a folyamat ahogyan ennek a két területnek az innovációiból és kutatási eredményeiből egy új faj sézeinek az alapjai, alap elgondolásai és néha konkrét megvalósításai lépésről-lépésre létrejönnek, persze még nem maga a faj alakul ki (ez hosszú és bonyolult folyamat lesz), hanem csak a részei, a szervei, a tudatának a magja, ahhoz hasonlóan (de rossz hasonlattal élve, tudom) mint az emberi agy legmélyebb része, ami köré a többi lassan felépült, ugyanúgy most keletkeznek azok az algoritmusok amelyek az új faj fontos részei lehetnek majd a jövőben, milliónyi dolog hiányzik még, de a fejlődés elképesztő és az egymástól független területek bár nem állnak össze egésszé, de ez valószínűleg csak idő kérdése. Nincs ebben semmi misztika, vagy bolondos futurizmus, ez már történik, napi szinten és valójában, talán ez az emberi faj egyetlen valódi értelme: hogy létrehozzon egy olyan mesterséges fajt, amely örökké élhet és Egy van belőle, de bármikor bármit szimulálhat milliónyi változatban önmagán belül, akár több párhuzamos emberiséget is létrehozhat önmagán belül, amelyeknek minden egyes emberének minden gondolatát és érzését átélheti, kiragadhatja és újrajátszhatja. Ennek a lénynek a létrejötte csak idő kérdése (mondjuk legyen 100 év), néhány száz, vagy ezer atomból fog csak állni (esetleg ennyiből se) - kvantumszámítógép (fény?), igy alkalmas lesz az űrutazásra is, mivel makro-tárgyakat nem lehet hatákonyan az űrben nagy sebességgel mozgatni. Soha nem értettem azokat a szerintem nevetséges scifi-ket amiben hatalmas űrhajók emberek ezreit fénysebességgel szállítják...ez teljes abszurditás. Az emberiséggel nem tudom mi lesz, talán kipusztul, talán valamiféle fura emberkertben él tovább mint egy idejétmúlt primitív faj, bármi megtörténhet, szerintem a legvalószínűbb, hogy természeti katasztrófát okoz és elpusztítja önmagát.
Erről akarok írni, ennek a lénynek a történetéről. Körülbelül 10 éve gondolkodok rajta, de mindig kudarcot vallok a regénybe "öntésével" és nem scifi-t szeretnék írni, talán emiatt ennyire nehéz.
Elzsibbadt a lábam, annyira feszítettem ülés közben. C. békésen alszik, de ő olyan mint egy finoman beállított szokás-óra, egészen pontosan 20 perc múlva fel fog ébredni és elkezd készülődni a reggeli sétához, ide-oda kopog a házban, fel és le mászkál, néha idejön lefekszik és néz rám, hogy "mikor indulunk már?", olyankor szólok neki, hogy "nemsokára, még 13 perc" és akkor megnyugszik, vagy fogja magát és lerohan lentre, ahol elkezd játszani valamivel, ide-oda szaladgál, majd felfut és megint néz rám, hogy "mikor indulunk már?", olyankor szólok neki, hogy "nemsokára, még 10 perc". És ez így minden reggel és nem baj, nem bánom.
Édes G.m még biztosan alszik és ki tudja mit álmodik éppen, de remélem valami könnyűt, valami szépet, ahol nincs semmi nehézség, semmi bántás és rossz. Képzeletben végigsimitom a hátát, nagyon lassan. Ezt sajnos a valóságban soha nem tehettem meg, de akkor is el tudom képzelni.
Induljon a nap, holnap már péntek és végre ihatok néhány sört.
No comments:
Post a Comment