képek, betűk

Megint arra ébredtem, hogy valami rettenetes zene szól, este egy dokumentumfilmet néztem, de elaludtam rajta, a Youtube pedig önálló életre kelt és elkezdtett az eredetihez hasonló videókat lejátszani és azután az ahhoz hasonlító videókhoz hasonlatosakat és végül valami bozalmas szintetizátor alapú zenebonát sikerült beválogatnia és akkor arra ébredt ez itt, akit énnek hívok. Frisebbnek kellene lennem mint este volt ez itt, de nem érzem, hogy annyira üde lennék, C. egyik füle mozog alvás közben, megsimogatnám, de akkor ki kellene másznom az ágyból és az most nem menne, olyan mintha egy óceán lenne kettőnk közt, áthidalhatatlan lustaság-óceán, ringó-bingó felülettel, hullámokkal.

"La Dame à la Licorne"- ezt nézegetem  ("A hölgy és az egyszervú") ez erdetileg egy gobelin, 1500 körül készítették Párizsban, de most nem arról olvastam, hanem Jean Cocteau egyik rendezéséről, aminek ugyanez a címe és balett. Nem tudom, hogy hogyan keveredtem ide, de nagyon mókásak ezek az unikornisnak öltözött balerinák.

Jean Cocteau, La Dame à la Licorne

The Lady and the Unicorn: À mon seul désir

1957-ben rendezte és nagy sikere volt. Szeretem a balettet, néha rámjön és megnézek egyet-egyet, régebben előfizetője is voltam valamelyik online klasszikus zenei portálnak, ahol viszonylag jó áron lehetett előadásokat is nézni.

Búg minden, főleg a csend, elindul a fűtés, a magány érzése. Elfáradtam egy kicsit, azt hiszem. Jó lenne megállni, leülni a földre és nézegetni a fákat, a táj-távlatot és csak úgy ott lenni. Erről mindig Paul Cézanne jut eszembe, ahogy magányosan sétálgat a Mont Sainte-Victoire hegy környékén és méricskéli a tájat, a zöldjei, a milliónyi zöld árnyalata.
Valamiféle szomorúság van a levegőben, attól félek, hogy végleg elveszítettem őt, innen már nem lehet visszajönni, vagyis nem tudom hogyan lehetne, egyszerűen...ideje lenne szembenéznem a valósággal, csak nekem ez nem erősségem, nehezen fogadom el a kudarcokat, hogy teljesen csődöt mondtam úgy mint valaki akire lehet számítani.

Paul Cézanne, Mont Sainte-Victoire, 1904-1906

A tájképfestés nagyon magányos dolog, ha lenne egy vidéki házam, valami szép környéken, lehet, hogy csinálnám, csak én nehezen nyugszok meg, de ha lenne sok könyv és erdő, meg kert sok növénnyel, akkor talán, csak néha el lehessen menni egy nagyvárosi közegbe, egyébként London körül tele van kertvárosi résszel, majd körbenézek, valami csendes helyet keresek, ahol elbújhatok saját magam elől is.

Claude Monet, The Magpie, 1868–1869

Ez a kedvenc Monet képem, gyerekkoromban órákig nézegettem és nem értettem, hogy hogyan tud valaki ilyet festeni. Tájépes reggel, amúgy Kim Dorland tájképei szerintem nagyon jók és a kortársak között sok eredeti és jó tájképet (is) készítő művész van. Itt természetesen, már nem csak a "tájról" mint olyanról van szó, maga a kép címe csak az egyik feliratra utal, ami Kanadában is egy fontos probléma, nyilván: Go Back. 

Kim Dorland, Go Back – oil and acrylic on linen over panel – 60 x 72 in. – 2015

Három óra, elképzelem, hogy G. eltakar a hajával és közben vigyorgunk és kicsit összekoccannak az apró fogaink. Elindul a péntek, ez jó hosszú nap lesz, nem tudom mikor fejeződik be a karácsonyozás, de addig még hosszú a nap, nagyon.