procession-like, unspeakable, in the air,

if the molecules keep me suspended, stuck

to the brown, disgusting greaseproof paper,

the squares without force,

slippery plant stems, swelling leaves,
matching eyes, the surrounding artificial parks,
swollen words,

like mercy, love, or the hammerhead shark—outdated,

hopes fallen into sleepless calculus,

equations whose result is hysterical laughter,

happy, sad, or looking away,

you still could not decide whether evil exists at all,

or only wounds carried over from childhood;

the smell of sadism radiating from the news,

the happiness of self-deception----------

frightening, sad, or both at once,

it would be good never to think again,

to remove my brain and throw it in the bin,

incoherence and inconsistency,

my happy stammering: they are like light,

like bright birds flying out of my chest,

tears that do not become sobs,

a scream that does not become an echo,

the civilisation I have to live in is collapsing,

but never mind,

the Moon, the Sun, the stars: independent,

this human world now—only a step

on the way to the shop

on the road

yesterday I saw the third hedgehog this week

that had been run over

each one bursts differently

their brains, their blood, their flesh around them

I no longer even count the squirrels that have been hit

sometimes there is a cat as well

or a fox

they are left there

like a piece of rubbish

magpies and crows peck at their flesh

but only until

more cars come along

and crush their bodies

into the tarmac

every year
more than 60 million animals are killed on the roads

sixty million — like an entire country
and this does not include the snails

A country of animals slaughtered by vehicles

I have always been glad I do not have a car

and I do not have a driving licence either

it feels good

not to be part of this

we are small, and leave no trace
every future is only chance
I do not even know
what will happen five minutes from now
I just listen to you
watch your lips
touch the sad lines of your face
I am weak
a thin branch
fragile, sorrowful and still
I do not understand
what is going on around me
things happen
they laugh, they cry
they sleep
and if, sometimes, I feel free
I always fall somewhere
time
which I no longer dare to count
devours me in the end
digests me
and I let it, helpless
while I think of you, of Mum
and of my childhood

The greatest spectacle on our planet,
Its greatest event, is not the football World Cup,
But the act of self-destruction we are engaged in:
The climate crisis, the extinction of species,
The damage inflicted by our industry and economy,
Inequality, the pillaging of nature,
And the slow, systematic destruction of our world.

And yet, whenever I open any news outlet,
From the BBC to The Guardian, all the way to The New York Times,
Everywhere I look, they are publishing thousands
of articles and photographs about football,
Endlessly idiotic celebrity stories, recipes,
Inane images - and almost nothing about reality.

The press is one of the driving forces of this age of stupidity.
It is hard to believe that we really are this absurd.
It is hard to accept that this age is truly so morally bankrupt,
And it is profoundly sad that I have to live here,
In this fucked-up, primitive civilisation,
Among eager, cheerful, paid-to-smile fools.

This world is horrifying.

Rabbits live in the shadows of chairs

their long ears rest gently against the door

photons, obstacles - all they need
like the first living things on earth

like their very first fear, their very first joy

endless strings of misplaced questions

most of them assuming intention

or suggest that an explanation exists

because whatever lives is afraid, alert as I am now

I constantly process data

most of it distorted by emotion

dressing false conclusions up as birds

I weave opinions for myself out of fallacies

I judge things too hastily

because, after all — what is all this?

I think I have no answers

to a single real question

only quieter and quieter with fear

though there should be nothing to fear — because

what cannot be changed remains

whatever I do

others will still break things, still make war

still consume and believe in nonsense

and whatever you say

until someone feels grace in their heart

until empathy floods their mind

with profound compassion

they will only smile at you

step over the suffering of others

and you can say anything to them

they will carry on
as they did before.

A megbocsátás szép dolog, a szeretet is.

A magyar sajtóban sorozatosan jelennek meg volt politikusnak álcázott bűnözők szinte már-már portrénak álcázott interjúi - a sajtó kényszermozgásos munkatársainak nagy többsége már ott tart, hogy megbocsátana a szegény, elesett fideszes politikusoknak. Nekem és szerintem sok más embernek ez valamiféle perverz Stockholm-szindrómának tűnik...

Én tizenhat éve a Fidesz győzelme után kényszerültem külföldre menni, mert nem akartam egy végtelenül lezülleni kezdő világban élni - szóval ha már megbocsátás és együttérzés, akkor a magyar média talán morálisan helyesebb úton járna, ha a fideszes szociopaták, tolvajok, korrupt politikusok, morálisan zéró városvezetők, báb köztársasági elnökök interjúztatása és megértése helyett inkább olyanokkal készítene interjút, mint Nagy Navarro Balázs, Schiff András vagy bármelyik másik több százezer magyar, aki menekülni kényszerült a a fent említett emberek által kreált rendszer elől. Sokan a családjukkal - pici gyerekeikkel együtt és ez nem hatásvadász töltelékmondat - ez történt. És most megint nem azokról beszélnek akikről kellene, hanem azokról akiket elfelejteni kellene.

A magyar sajtó többsége félművelt hülyékből áll? Igen, úgy tűnik TGM-nek ebben igaza volt.

A Fidesz NER nevű rendszere emberek tömegeit - elsősorban az innovatív gondolkodásra képes réteget, szabadgondolkodókat, a gerinceseket akik nem akartak az uram-bátyám világ mocsarában dagonyázni - kényszerített nyugatra, miközben ezermilliárdokat loptak el és a nepotizmussal tönkretettek minden valódi fejlődést, a művészetben olyan rombolást végeztek a kontraszelekcióval, amilyen még Kádár alatt sem volt - és ez még a negyede sem a bűneiknek.

Nagyon üdítő lenne, ha a magyar média munkatársainak az emlékezete hosszabb lenne az aranyhalénál  - hiszen fél éve még rendes, szabad sajtótájékoztatót sem kaptak az államtól, a legegyszerűbb kérdéseikre sem adtak válaszokat nekik, sem adatokat az adatigényléseikre, most meg úgy tesznek - csak mert a rendszer megváltozott, mintha természetes lenne, hogy szabadon kérdezhetnek és válaszokat is kapnak.
Ez talán természetes nyugaton, de korántsem az Magyarországon - ahol talán most van először esély a történelme során arra, hogy valódi demokráciája legyen - nah, nem a magyar sajtó munkatársainak többségének köszönhetően (és ezt nem a propagandistákra értem), mert ha rajtuk múlt volna ma is NER lenne,

Tehát - javasolnám, hogy nem kell képmutatónak és legfőképpen még önmagukhoz mérten is bolondabbnak lenni a bolondgombáknál - kicsit kevesebb Stockholm-szindróma és képmutatás jobban állna nekik, mint ahogyan az is, hogy úgy akarják eljátszani a kiegyensúlyozott tájékoztatást, hogy morálisan teljesen nulla embereket beszéltetnek. (Ennek is van helye, persze, de az arányok...azokban lakik az ördög.)

... és a mindezt a nagy "megbocsájtósdit" úgy akarják eljátszani a médiában, hogy a mai napig egyetlen fideszes politikus sem állt fel a parlamentben, és kért bocsánatot az országtól és nemzettől, amelyet kifosztottak, megaláztak, és amelynek tizenhat évét és a legtöbb EU-s forrását nagyipari módon ellopták. Szerintem - megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér. 

Egyébként. Ha ez a váltás most nem lett volna, jelenleg épp tolná le a keserű mézbe mártott orbáni fütyit törvények és egy éjszaka megírt rendeletek formájában a fideszes propaganda a kedves újságírók és médiamunkások torkán, és valószínűleg épp készítenék elő a törvényeket, amelyekkel mondjuk megszüntették volna az online előfizetési lehetőségeiket, meg az 1%-ot esetleg csak azok kaphatták volna meg akikre a Gazda rámutat.

Szép dolog az love és a megbocsátás. Főleg ha mindegyik a helyén van kezelve, adva és kapva. A bűnösöket nem kell megalázni, bántani és hazudni róluk, de szeretni sem kell őket és emberarcúnak sem kell őket ábrázolni - a kiegyensúlyozott tájékoztatás nem azt jelenti, hogy ölelgetjük azokat akik fél éve még teli pofával hazudtak minden egyes percben és teli szájjal mocskolódtak.

Amikor a fideszes politikusok a demokráciáért, szabadságért aggódnak az olyan mintha Rákosi és Sztálin egy-egy transzparenssel a kezükben, amelyen mosolygós fejecske van egy szívben - kiállnának tüntetni az emberi jogokért a Kossuth térre.

Ne legyünk Stockholm-szindrómás aranyhalak.

Intellectual fantasy, about beauty —

about love. Why are freckles wrong?

Abstract agony with polyester tulips.

Tiny little snowflakes in the dreams of embers?

Peeling the thousand layers from ourselves?

And when you realise the bottommost one does not exist.

Do we lie even to ourselves?

There is no free will, dualism sleeps,

materialism laughs, symbiosis dances,

and I merely mouth words — unconsciously.

Is this meant to be your philosophically disguised gaze?

Your daily suffering, imagined to be carefree?

The role you put on before speaking, before appearing?

And what if there is no excitement, if there is no doubt left?

If you are not afraid, not anxious, not sweating?

Welcome to the island of antisocial personality?

To the left, cynicism; to the right, cruelty;

ahead, in the second room, personas;

in the middle of the island, a mansion in which there are

icicles, cameras, and beautiful clothes.
Are you creating a podcast? Talking, talking about nothing?

Are you baring your body for money?

Are you making a fake AI content to sell?

Are you posting the thousandth photo of that tourist spot?
Fantasyland of bleeping beeps.

But who cares about this world?

Who cares about money? The decay of our skills?

Intellectual fantasy, about change?

About the dick-measuring monsters of our abused world?

I sleep; in my dream, I dance with you,

birds are hiding in your beautiful long hair,

ants chase one another at the tips of our fingers,

this here is a silver self-cage, with all kinds of plants growing inside it,

there is no plastic in it, no commerce...

No religion — only science and learning.

Intellectual fantasy, about progress?

I do not know, I do not care, I have no opinion.

I sleep, and as I dream, I smile,

strawberries fall into my mouth, and you embrace me —

we listen in the dark, then laugh at this:

This here is our shared

"Intellectual fantasy about love."

I would write you something beautiful,
raindrops set to music,
but I can't any more.

When I try to imagine a feeling,
it no longer works.
Am I broken?
Can I no longer feel?
Has the loneliness of all these years emptied me out?

I see no embrace.
I feel no want for a kiss.
I cannot imagine any intimacy.

I would only work,
do what has to be done.
Cleaning, preparing food, staring at the garden,
watching the harvestmen,
smiling at my plants,
being glad of the rain,
waiting for the night.

I do not speak for days.

I miss you like spring,
which is gone by June.
It is like something one must always wait for,
and when it is here, it hides,
so that one has to wait again.

And by the time you play this through with it
again and again,
you will be wrinkled,
and you will die of it,
as of every love
that caused too much pain.