Szóval az Artpool-t rég ellehetetlenítetták, a projekt honlapja még létezik, de nem frissül tudomásom szerint és technikailag ma már idejétmúlt, emellett teljesen átláthatatlanul és indoklatlanul personal-webpage stílusú, ennek okából kifolyólag: a kuszaság benyomását kelti bennem. Az archívuma viszont vitathatatlanul érdekes és értékes. De ez mellékes végül is, aminek az érdekességére utaltam fentebb az az, hogy azt kell, hogy írjam, hogy angol nyelven jobban fel van dolgozva a közép-európai művészet egy-egy ága és színvonalában is jobban, mint a hazai szakirodalomban - ide nem írok minősítést, csak néha eszembe jut, hogy mi a jóistennek vannak művészettörténeti szakok ha még a saját művészeti múltunkat se tudjuk feldolgozni kellő odaadással és a lehető legmélyebben, ezt is mások teszik meg helyettünk. Itt muszáj megemlíteni pont az Artpoolt, mert hozzájuk kötődik egy nagyon jó könyv "ARTPOOL - The Experimental Art Archive of East-Central Europe" címmel, amely részletesen tárgyalja a kor művésezeit, ami nem csak megrendelhető, de PDF-ben le is tölthető. Ez a könyv egy érdekes gyűjtemény összegzése, de nem kellő mélységű, inkább lazán összeollózott, különféle anyagok egymásba fűzése.
A Balkon-t ma már nem sorolom a kedvenc magazinjaim közé (csak fogalmazz finoman, kedves J.), évek óta pocsék a színvonala, olyan mint egy iskolai diákmagazin, de a kilencvenes és a kétezres években voltak ott jó írások is (pl. Tandori Dezsőtől: itt, itt), viszont múltkor kerestem valamit valamiről (nem tudom már miről)(sajnálom...), ami szokás szerint csak úgy eszembe jutott és úgy emlékeztem, hogy a Balkon archívumában olvastam annó, de nem találtam meg, úgyhogy valószínűleg van olyan régi cikk, írás amit sikeresen eltüntettek az online archívumukból, kit tudja miért, vagy esetleg az is lehet, természetesen, hogy rosszul emlékszek, hiszen rég olvastam.
Elég a bő lére ereszett hülyeségfüzéremből... a lényeg: most akadtam rá erre a fantasztikus könyvre: "The Green Bloc: Neo-avant-garde Art and Ecology under Socialism", Maja Fowkes írta (róla mindjárt külön) ezt a köny-v-et még ma megrendelem, mert fenemód érdekesnek ígérkezik, zk, zik. (Úgy)(bukkantam)(rá), hogy egy szamizdatot kerestem a hetvenes évekből, aminek a címe és írója: "Ahogy azt a Móricka elképzeli" ez Beke László írása és ebben a fent említett angol nyelvű könyvben benne volt a felhasznált idodalom listában és ettől én teknőssé, zsiráffá és hómanóvá válva és elalélva hümmögtem. (hamikáznék most egy padlizsános hamburgert a zöldszemű lánnyal az árkádból, akinek a legszebb hangja van a bolygón és a legdurcásabb szájú fénysugár a kibebaszott éjszakámban) És egészen pontosan, az keltette fel az érdeklődésemet, hogy egy ilyen, egészen perifériára szorult (mármint ki a faszom olvas 2017-ben hetvenes évek-beli földalatti kiadványokat, muhahaha: én a perverz!) szamizdatra van utalás a könyvben, aminek a tartalomjegyzékét átfutva...összecsordult a nyál a szememben. (Kurvára utálom a szójátékokat.)
Maja Fowkes, a könyv szerzője művészettörténész és Reuben Fowkes-al együtt a kelet-európai művészet nagy szerelmesei, egyébként Budapesten a CEU-n (amit ugye mostanság minden magyarországi ál-polgárnak kötelező gyűlölnie, mert az aktuális autokráciájuk hivatalos propagandája ezt várja el tőlük) többször is tartottak előadásokat. Szóval ez az ő könyvük és én...a buta, nem ismertem ezt eddig.
A közép és kelet-európai államszocialista, kádárkori, gustavhusák-kori és későszovjet mániám következő materializálódása és manifesztálódása és marinálódása ez a könyv: "Socially Engaged Art after Socialism:Art and Civil Society in Central and Eastern Europe (International Library of Modern and Contemporary Art)" ezt Izabel Galliera írta és most 2017-ben jelent meg és a tartalomjegyzéke alapján igazi csemege, olyan forrásokra hivatkozik amitől könnyes lett a szemem...ezt minél gyorsabban a könyvespolcomon akarom tudni. Ez karácsonyi ajándék lesz magamnak.
Ezek a könyvek képesek a régiót mint egészet láttatni, jobban látják és prezentálják az összképet mint amihez egy-egy olyan könyv, amit én pl. magyar szerzőktől olvastam eddig, de ez általánosítás és sok ellenpélda is akad, nem akarok senkit sem negatív kritikával illetni (amúgy igen), sem pedig mentegetni, de az, hogy oly sokan még az értelmiség közül is a nemzetek, ideológiák, politikai rendszerek falai közé zárják magukat és a saját régiójukat sem ismerik, az azon kívüli világról pedig gyakorlatilag szinte semmiféle mélyebb tudásuk nincs...finoman fogalmazva is: nem túl nagy tájékozottságra vall, ebből a bezártságból azután az az ideológiai és társadalmi katyvasz következhet (egyrészt) ami az egész közép-európai régióra jellemző lett mostanra: üresfejű faszkalapok mindenütt, valamelyik állami pénzosztó csatorna virtuálisan odaképzelt csöcsén lógó, parazita életmódot folytató emberek, akik egész életüket állami pénzekből kapott különféle juttatásokra, ösztöndíjnak álcázott mutyikra alapozzák és megszokták, hogy teljesíteni nem kell, csak segget nyalni és megfelelő helyre igazodni, azután egy-egy egyetemen, középiskolában például tanárként: csak agyakat rombolnak. Mert milyen valódi tudással bírhat egy olyan ember, aki valójában maga is egy erkölcsi és tudásbéli zéró? Sokan vannak akik tisztességesek, de valahogy ez kívülröl nem látszòdik. Ez az igazság. Nem kell ezen szépíteni semmit. Durva voltam, elnézést.
Mostantól "muszáj" lesz egy kicsit többet foglalkoznom újra az otthoni művészettel is, mert érdekes, főleg amiatt, mert vannak újabb és újabb kutatási eredmények, meg újabb művészek is, meg a régiek újabb változatai és az újabb változatok klónjainak régiesített változatai és azoknak az ellentétei.
Végül csak hajnal lett máma is, valamivel éjfél után felébredtem és megrémültem attól, hogy még nem akarok felébredni, vissza kellene sugározódnom az álmaimba, melyekre ma egyáltaltán nem tudok visszaemlékezni, de visszaaludtam, de mélyen és de kipihenten ébredtem újra, nem fáj a hátam se végre, csak a gondolataim fájnak, az időm és emlékezetem felületére kifeszített én-ő-jelenetem fáj, amikor a lánynak pizzát szeleteltem, ő pedig komisz, kislányos mosollyal visszautasította és nem evett és a napsugarak jobbról érkezve csillogtak a haján, ahogy figyeltem őt: féltem, hogy rondának találja a pofám, beleszédültem a szomorú-vidám-mély tekintetébe, ami röntgensugárként járta körbe a mi kis közös egységünket: a kis gömböt: amiben ücsörögtünk. Ott ragadtam abban a belső térben és azóta is abból élek minden nap, ő azóta már kisétált a terünkből, mert én kilöktem. Én meg szánalmas módon magamat sajnálom, ilyen az emberi tudat: irracionális és egoista, főleg ha szerelmes.
Nekem a művészettel való foglalkozás elsősorban örömforrás, az agyam egyik részének a stimulálása, elkerülni a provincionalizmust és a konformizmust, vagy ha már angolszász nyelveterületen élek, akkor azt írnám: megmaradnék disszenternek, aki kivonul a képzeletbeli teremből, mert nem ért egyet sok dologgal, de érzi, hogy sem ereje, sem hatalma a változtatáshoz, a politikai megoldásokban nem hisz, a forradalmakban nem hisz, a demokráciában nem hisz, az autokráciában nem hisz, az elnyomást gyűlöli, a szabadságot pedig nem adják oda teljesen, helyette illúziókat adnak: illetve a világ jobb részein, ahol én is élek, a kapott szabadság-csomagot jóra és rosszra is lehet használni, de valami miatt egyikre sem használja a többség, inkább a tudatlan, boldog élvezetek rabságában tompul: vagy nihilizmusban hempereg, a vallások számomra mesék, a hittől rettegek, mert a hit sok esetben csak addig békés, amíg meg nem kérdőjelezik, vagy nem szembesítik a valósággal, mert akkor örjöngeni és köpködni kezd, nameg gyilkolni: cinikus sem akarok lenni, negatív se, pozitív se, sztoikus se: talán csak sétálgatni szeretek a dolgok között és a tudományos módszerek által nyújtott lehetőségekkel élni, a dolgokat úgy látni ahogy azt nem csak az érzékszerveim érzékelik, hanem a műszereim is: ha pedig a műszerek tévednek, akkor széttárom a karom és szitakötőként arréblibbenek, mit tehetnék? Szeretni, szeretnék, de akit én szeretek az megrémül tőlem: így maradok a magányos szemlélődő, a dilis-diogenész. Hordóm...nincs és nem is kötekszem.
A dolgaimon felbuzdulva kerestem gyorsan egy régi Klaniczay Gábor írást, gyerekkoromban rajta nőttem fel, az ő pop-kultúráról és középkorról szóló tudományos igényű írásai egyedülállóak a magyar kultúrkörön belül, az Artpoolon találtam egy fiatalkori írását, ahol a performanszról ír, még a mai szemmel is vállalható minőségben, bár kicsit hányaveti módon, kapkodva, de jó volt elolvasni.
Ma végre szerda, tegnap aláírtam az új munkaszerződésemet, ma, vagy holnap átküldöm nekik, utána lakáskeresés újra, meg újra, meg újra ez a legrosszabb része a dolgoknak, bár Londonban eléggé sok kiadó lakás van, csak a távolság miatt nem könnyű időpontokat egyeztetni, mivel Nagy-Britanniában a lakások eléggé gyorsan bérlőre találnak, így az ingatlanügynökök nehezebben alkalmazkodnak, általában az ügyfél köt kompromisszumot, saját lakást se nagyon vesz senki, mert a mobilitás fontos, nagyon sokan például elköltöznek ha családot alapítanak és gyerekük születik, átköltöznek egy olyan helyre, ahol a közelben olyan iskola van amiről azt gondolják, hogy nekik megfelelő, a társadalmi mobilitás sokkal jobb, illetve jobban működik mint amit mi Közép-Európában megszoktunk, ahol a többség álma egy saját ingatlan, ahol azután szinte röghöz kötve élnek.
Kerestem néhány munkát Pinczehelyi Sándortól, aki 1968 és 1989 között alkotott, ő az egyik legjelentősebb magyarországi képzőművész abból a korszakból, később egyetemi tanár lett.
 |
| Pinczehelyi Sándor, Öt macskakő, 1976 |
 |
| Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán, Erdő (dátumot nem tudom) |
Kismányoky Károly és Szijártó Kálmán voltak az elsők, akik Land Art-al foglalkoztak Magyarországon még a hetvenes években. Ez viszont dokumentálva van egészen szépen, ezen a linken van fent egy csomó fotó, természetesen nem magyarul.
Indítani kellene a napomat, mert...itt ragadok a művészeten belül és itt is ragadnék legszívesebben, de sajnos nekem teljesítenem kell a kapitalizmus-versenyszféra mocsarában, minden egyes nap, ami egyébként nagyon szórakoztató és tanulságos, emellett pont annyira tesz függetlenné amennyire a saját szellemem és tudásom megengedi magamnak.
No comments:
Post a Comment