 |
| Camille Pissaro, la route à Louveciennes |
Lassan egy óra van, nem álmodtam semmit, csak felébredtem, mert C.-nek ki kellett mennie. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, hogy talán megértettem G. üzeneteit, egyszerűen csak nem akar megbántani, mert fontos emlék vagyok, de meghúzott egy határt és nem enged többé közelebb, a jövőjét mással képzeli, de valamiért mégis fontos vagyok, nem bír ellökni teljesen. Ott ül velem szemben, virágmintás ruhában, a táskája mellette, a legszebb lány akit valaha láttam, a legokosabb mosollyal, az egyetlen nő, akiről el tudtam képzelni, hogy egyszer majd megkérem a kezét és lesz családunk. Ücsörgünk, mosolygunk, és ő végre eszik, nem feszeng, így maradtunk, abban a képben, örökre, csak tartanám őt, de nem érem el többé. Az igazi szeretet nem akar soha bántani, de én mégis megbántottam őt, nagyon mélyen és megbocsáthattalanul. Így egy szavam se lehet, csak elfogadhatom a valóságot.
Gulácsy Lajos festményeit nézegetem, utoljára tizenévesen láttam őket, a Na’Conxypan elnevezés, az ő képzelt városának a neve megragadt a fejemben. Egyszerű volt az ő elvágyódása, valamiféle gyermeki vágy, valószínűleg tizenévesen ezért kedveltem a munkáit jobban mint ma.
 |
| Gulácsy Lajos, Paolo és Francesca (1903) |
Visszaalszom, reggelig még pihennem kell, mert kemény hetem lesz, sok tárgyalással, sok feladattal és nem láthatja senki rajtam, hogy mennyire szomorú vagyok. Végre van albérletem, késő este lefoglaltam, új élet, új lehetőségek, sokkal nagyobb lehetőségek egy világvárosban, teljesen egyedül, iszonyúan felvillanyoz és erőt ad mindig az efféle kihívás, soha nem rettegnivalót látok ezekben a fajta nehézségekben, hanem a megoldani valót, nincs mitől tartani, csak szorgalmasan menni kell előre és egyik lépésről a másikra előrejutni. Alvás, nyugalom és elfogadás.
No comments:
Post a Comment