Személytelen, személyes és személytelenül személyes. Egészen sok időm volt ma munkában olvasgatni, pedig volt elég dolgom, de két órával többet voltam bent, így szétoszlott minden munka mint egy puha spriccenős napfény-loccsanás, az agyam majdnem halott, nem működik, csak személyes hülyeségek jutnak eszembe. Meg könyvcímek és apró pillanatok, meg a holnap, végül se zakót, se inget nem vettem, így a karácsonyi partin póló, farmer és bakancs lesz rajtam, pontosan úgy mint tavaly, najó van itthon egy kék ingem, ha reggel úgy ébredek, akkor felveszem azt. Vagy elviszem és majd munka után magamra húzom. Úgy öltözködök mint egy turista, az első munkahelyemen egy kórházban dolgoztam és az egyik főnővér úgy hívott, hogy Turista, de kedvesen és mindig mosolygott, nem volt vele semmi bajom, ez az egyetlen becenevem amit valaha kaptam.
Könylista magamnak karácsonyra:
Antipolitics in Central European Art: Reticence as Dissidence under Post-Totalitarian Rule 1956-1989
Hungarian Art: Confrontation and Revival in the Modern Movement
Performance Art in Eastern Europe Since 1960 (Rethinking Art's Histories)
Central European Avant-gardes: Exchange and Transformation 1910-1930
Anyagiasság, avagy minden mocskos dolgunk, amiről nem szoktunk beszélni, vagy ha igen, akkor álszerények vagyunk és képmutatóak.
"Kevés is elég. A kevés is elég. Ezzel sokáig küzdöttem, nem akartam ezt elfogadni, azt se nagyon tudtam, hogy mi a "kevés" és mi különbség van a kevés és az "elegendő" között." - gondoltam, vagy éreztem, de nem akartam soha keveset. Még akkor sem, amikor munkásszálláson éltem, egyszerűen én nem tudok megalkudni a kevéssel. És nincs miatta bűntudatom, mert mindemellett nem pocsékolok, nem szemetelek és próbálok odafigyelni a fogyasztásomra. Meg a "neked könnyű" típusú megjegyzések, amit fiatalkoromtól hallgatok, mert én mindig lazábban hagytam ott országokat, városokat mint mások: most is ezt teszem, és miért ne tenném? Az álszerénység semmire nem jó, egyszerű hazugság. Bűntudat-csökkentő, de nem felmentő - mivel nincs mi alól felmenteni magunkat. (nem, nem hiszem, hogy a pénz boldogít, ahogy más lószar közhelyekben sem hiszek, a dolgok komplexak, mi a boldogság, mi a cél, mi az igény, mi a környezet, mi a lehetőség stb.) (a leegyszerűsítés csak az érzelmekben jó, mondjuk arra én pont képtelen vagyok, mert túlságosan sokféle az ahogyan viselkedek és ezt nem díjazza a külvilág, amit leszarok)
Nem nagyon vagyok túl friss, a gondolkodáshoz nincs elég agykapacitásom, csütörtökre szinte mindig kinyúvadok és megszelídülök, jó lenne ilyenkor valaki, de aki lenne az valójában nincs, mert a távolság szippantóskocsija elszívta) (nameg a hülyeségem, nameg az övé, nos, ez ellen tiltakozna, nos kitizgat). Olvasni sincs kedvem, erről jut eszembe, hogy ma munkában Bibó Istvánt olvasgattam (deviancia, ugye?), elkeserítő, mármint amit írt az értelmes és jó, de ami szomorító benne az az, hogy annyi évtized után még mindig aktuális. Sőt aktuálisabb mint akkoriban volt, ugyanúgy nincs valódi polgárság mint az ő idejében, odahaza élni ugyanúgy reménytelen. Nincs honvágyam, igazából soha nem volt és nem is nagyon értem azt, hogy hogyan alakulhat ki olyanoknál, akik beszélik a befogadó ország nyelvét, hiszen semmi nincs odahaza amire vágyni tudnék. Sem az emberi kapcsolatok, sem a táj, sem a vidéki élet, sem a barátok. Talán a Kárpátok az ami hiányozni szokott, a túrázás a bükkerdőkben, a kis erdei tisztások a sátorban alvás.
A "kevés" értelmén is azért gondolkodtam a buszon hazafelé, mert odahaza sok ember havi 200-300 fontnak megfelelő forintból élnek egy hónapban, amit én nem tudok elképzelni.
Mi a kevés hát? Én nem akarok keveset, senki nem akar, családot szeretnék, pedig tudom, hogy irracionális ebbe a világba gyereket létrehozni, de mégis szeretném és egyre jobban és azt is szeretném, hogy a gyerekeim egyetemre menjenek, jó egyetemre és okosak legyenek, hogy ha kell nekik egy könyv, vagy egy tornacipő, akkor meg tudjam nekik venni. Ez sok, vagy kevés? Itt ez az átlagos, otthonról nézve mohóság? Ezt otthon hogyan? Hiszen odahaza még az a réteg sem tud jól élni, aki úgymond "jobban él", anyám például 250 euró nyugdíjat kap. Az elég? Nekem nem, neki sem, mert ha elromlik a gáztűzhely, akkor nekem kell segítenem - itt meg tudná venni magának, egész életében dolgozott. És mindezt miért? Ezért? Ez jó? Ez szerény? Szerintem ez szar és szánalmas. Van a részemnek egy oldala, a törtető-én, ezt úgy harmincöt éves koromig árnyoldalnak véltem és kapzsiságnak, talán tényleg az, de nem zavar, egyre kevésbé érdekel mit gondolnak erről mások. Múlt hónapban jött ki az Eurostat szegénységről szóló utolsó felmérése, eszerint a magyarországi lakosság harmada nélkülöz. Ez mi? Mármint...én ezt nem szeretném többet közelről látni, nyugodtan el lehet engem emiatt ítélni. Régebben próbáltam támogatni magyarországi szervezeteket, volt, hogy vettem gyerekeknek tabletot. amit mint később kiderült nem ők kaptak meg, hanem a támogatott szervezet emberei közül használtak néhányan, átvertek, azóta senkinek semmit nem adtam. Anyagias lennék? Ha igen, akkor vállalom.
 |
| Hours of Catherine of Cleves. Utrecht, The Netherlands, 1440 körül |
Jövő héten ilyenkor már lassan karácsony, egy kicsit félek az egyedülléttől, valószínűleg depressziós leszek végig, főleg ha belegondolok, hogy nem is olyan régen még mikről álmodoztam, hogy milyen lesz találkozni valakivel. Aztán ez lett, lógó semmi. Játszok C.-vel és alszok. Azt nem tudom mitől van jó kedvem, illetve sejtem, ma éreztem G.-t, mintha ölelne, valószínűleg kezdek megőrülni, vagy valami ilyesmi. Lassan elbújok és alszok, mert holnap nehéz nap és este karácsonyozás, aminek ki tudja milyen vége lesz, tavaly...nem is emlékszek rá, hogy hogyan keveredtem haza, remélem ez most kevésbé lesz lerészegedős, de ez csak illúzió, már előre tudom a forgatókönyvet, ahogyan lassan elmosódnak majd a korlátok és a bulin arra kell koncentrálni, hogy részegen ne csinálj olyat amit hétfőn majd szégyellni kell a munkában.
No comments:
Post a Comment