"A tárgyaink nem határoznak meg engem. Engem tárgyaim nem." - közölhetetlen variációk a saját nyelvi közegemből, furán hangzik, de ha idegen nyelven mondanám így, az csak egyszerűen helytelennek tűnne, de nem lenne feltűnő, senki nem gondolná, hogy valami mást akartam kifejezni mint amit a legközelebbi és legvalószínűbbnek tűnő jelentéstartalom közölne. Botlás volt. Nyelvbotlás.
Időkeveredések, amelyekre gondoltam, csak néhány példa:
a)
Valaki elmenni, odalépett és meg fogja fogni a kezét, történni történnek a dolgok, az ablak megnyikorgott, arra néztek a szemsarokból mindketten, de közben figyelni fogják egymást is, miközben rettegtek, hogy meggyilkolja őket a másik.
b)
Azután átölelték egymást, nem volt várható eső, az árnyékok mentén erősen sütni fog a nap, mindketten levették a cipőt és szandálban lépegettek a fűben, egyikük - az alacsonyabb, akit Hajónak neveztek, néha hátra lesett, de utána rögtön nevetni fog, mert a száraz növények szára és az apró kövek bökése fájt, de csiklandozni is fog, amitől a kuncogás kifejezetten őszintnek tűnt. Szegény hangyák, a lépteiktől leszakadt a boly mennyezete és odabent nagy sikoltozás közben tojáskákat mentettek a szorgos dolgozók.
c)
Mi is odamentünk, végigsétáltunk a tavacska mentén, a fák árnyékában zöldebbenek tűnt az amúgy ki-meg-sárgult fű. Egy rövid időre megálltunk, hogy nézelődés ürügyén újra egymáshoz simuljunk, onnan a válla fölött átnézve már lehetett látni a kert kapuját.
Tovaséta az alacsony korlát mentén, a sövényt megkerülve kiléptünk az árnyból és megálltunk egy kereszteződésben és egy szökőkút fog ott lenni, apró virágágyás volt a közepén, kövekkel körberakva, fölé fogok hajolni az apró vízsugarat a számba irányítom majd, nagyon szomjasak leszünk, ő is kiszáradt és alig tud nyelni, én a magam szomját érzem - sós kissé, de róla csak sejtette az a valaki, akit akkor ott magamnak gondolok.
Ő csak mosolyog és felváltva iszunk, de a szűkös vízsugár kevéske, viszont a tenyérben kellemesen hűvös bizsergést kelt és amikor ráébredünk, hogy a séta közben végig volt nálam egy palack víz: kinevetünk engem - és én is magamon nevettem.
Nem lehet pontosan meghatározni, hogy az időérzékünk ritmusai mikor milyen érzetet keltenek, abban se vagyok biztos, hogy az érzet - érzékelés mennyire fontos, alapvetően az emlékeink, vagy mások emlékei adják a szövegek értelmének egy jó nagy részét, most hirtelen nem is tudom, hogy ezt hogyan lehetne elkerülni.
"Az André Gide által írt The Immoralist című regényt rettentő unalmasnak találtam." - mondtam magamnak a rég megtörtént monológjaim közül az egyikben. Feltehetően sokakban teljesen más érzetet kelt a regény szövegfolyama mint bennem. Az immoralitás és az unalom. Nem tudom minek foglalkoztatnak ezek a dolgok, talán mert minden szónak jelentése van és elvarázsol a szavak kavalkádja, minden jellemzőnk azonnal átjön a szövegen amit létrehozunk, csak jól meg kell figyelni a leírt szavakat. A fogalmazásmód és a használt fogalmak meghatározzák, hogy a befogadó mit gondol a szöveget létrehozóról: ez nagyszerű félrevezetés, ez hamis. Helyesen úgy lenne ha feltételes módban írtam volna. "What of this meantime?" - kérdezi Derrida, aki most kivételesen csak André Gide miatt jutott eszembe, ha jól tudom mindketten a francia gyarmatokon születtek, ez nem határoz meg semmit, de bármit bele lehetne magyarázni.
"Az egész huszadik századot lehúzom a wc-ben, és a 21. is mehet utána" - mondja J. arrogánsan, és közben saját magán mosolyog. Emlékszem, hogy mennyire lelkesen gyűjtöttem a különféle irodalmi folyóiratokat, volt olyan, amelyik nagyon régi évfolyamtól (talána az 50-es évektől) megvolt, azután egyszer egy apró pozsonyi lakásban ágyi poloskák petéztek belejük és ki kellett dobnom mindent, akkor ott megsemmisült syinte minden amit a huszas éveim alatt összegyűjtöttem.
Talán emiatt nem halmozok tárgyakat, néha jó lenne, mert nagyon szeretem a szép dolgokat, ezért is lakik olyan mélyen a szívemben G., vele mindent könnyű megosztani ezen a téren is, nagyon kevés az olyan ember aki az ellenkezés és a zsigeri előítéletek helyett inkább körbeszaglássza a dolgokat mint valami sün és megpróbál minden új formát, ízt, illatot a saját tapasztalásán kresztül interpretálni a "hallottam", "úgy mondták", "ezt kellene gondolnom" előítélet-sablonok helyett.
Visszatérve a 20. századra, a "wc-be lehúzást" úgy értem, hogy az akkori dolgokat még az emberi civilizáció fejlődésének egyik lépcsőfokaként lehetett értelmezni, vagyis a mi történetünk egyik szegmense, történetileg egy lépcsőfok-nak nevezhető dolog, amiben izmusok, történelmi események és egyéni sorsok milliárdjai adják össze azt, amit az ember történelmének nevezünk, és a saját, mesterségesen kreált, emberi időskálánk egyik változata szerint ezt épp "20. század"-nak neveztem.
A 21. századról ugyanezt gondoltam egészen mostanáig, vagyis: ahol a történetünk (az embereké) bár semmiképpen nem lineáris, de alapvetően egyetlen faj történeténete (és az önzésünk térténete). Csakhogy ennek a folytonossága jelenleg épp elágazóban és szétszakdófélben van, persze nem amiatt mert az ember történelme véget érne, hanem mert lassan kialakul mellettünk egy új faj, amit jelenleg még nagyon kezdetleges formában ismerünk csak és nem sokat lehet tudni róla. Nem is nagyon tudom minek nevezni ezt a folyamatot, hiszen jelenleg még csak tanulóalgoritmusok és egyéb komplex AI algoritmusok formájában létezik a jövőnk, ennek az egész - mondhatni: új-faj-történet-kezdetnek a fejlődése nem tudom, hogy nevezhető-e exponencionálisnak, de mindenképpen gyorsuló ütemű, az talán mellékes jelenleg, hogy mennyire.
És emiatt írtam, hogy ami eddig volt az mostantól másképpen lesz a saját-történelmünk (ez közhely, hiszen mindig minden másképpen lesz), mint ahogyan eddig, mindeddig ugyanis csak az ember történetéről szólt a múlt, mostantól fogva - és ez a jövőben sokkal jobban szét fog válni, a velünk párhuzamosan együtt létező, egyelőre még csetlő-botló mesterséges intelligenciák történetét is írni és figyelni kell. Tudom, egyelőre még sokan gúnyosan legyintek erre, hogy messzi még az-az idő amikor ez az új faj valódi fajként lesz jelen, de ez csalóka, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy maga a "faj" fogalmi jelentése meddig használható úgy és olyan módon, ahogy azt megszoktam. Minden nagyon gyorsan fog változni.
Tegnap említettem Joseph Kosuth-ot akiről szerintem már írtam itt többször is régebben, most onnan jutott eszembe, hogy véletlenül elém került az egyik munkája aminek "Clock (One and Five), English/Latin Version" a címe, ezen egy óra van, és az óra angol és latin nyelvű definíciójának szövege. A fogalmi művészet egyik remekműve, csak nem tudom, hogy mennyiben érint ez még engem, egészen sokáig úgy hittem, hogy igen. De már nem vagyok biztos benne, eltávolodik a jelentősége, de talán ez csak időszakos érdektelenség, az biztos, hogy nem nagyon érdemes meg semmiről erős kijelentéseket tenni, mert bármikor bármi megváltozhat és újabb értelmet, vagy jelentőséget kaphat. Akár még a 20. század is lehet egyszer újra fontos, mármint a számomra. Jelenleg nem az.
 |
| Joseph Kosuth, Clock (One and Five), English/Latin Version, 1965 |
Lassan éjjel két óra. Ez a legszebb és legcsendesebb napszak, ilyenkor működik az agyam legjobban. Azon gondolkodok, hogy az AI kutatások és a kvantumszámítógépek fejlődése mikor ér majd össze, mert az utóbbiban is megindult már egyfajta miniatürizálás a teljesítménnyel kapcsolatos fejlődés mellett és a dolgok nagyon gyorsan és párhuzamosan változnak és nagyon nehéz őket követni. Csak egy példa: tegnap a Berkeley egyetemen bejelentették, hogy olyan AI algritmusokat fejlesztettek ki amelyek képesek a saját jövőjüket elképzelni, illetve egészen pontosan: látják előre a saját tetteik következményeit. Ebből talán érthető az amire fent utaltam, egy új faj alakul ki mellettünk, párhuzamosan, amiből egy időpillanat után már nem kell mégcsak több példány se, hiszen egyetlen példány tartlmaz minden olyan tulajdonságot, amelyhez nekünk embereknek sok-sok milliárdnyi variációban kell reprodukálódnunk, a kooperáció teljesen új formája jön létre: vagyis gyakorlatilag megszűnik majd, ahogyan egy csomó más dolog is értelmét fogja valószínűleg veszíteni.
Az utóbbi időben egészen sokat írtam magamról, meg a magánéleti vergődéseimről, nagyon sajnálom ezeket, de ez is hozzám tartozik. Van a távolban valaki, egy mindent szimatoló, ízlelgető, motyogó sünlány, akire sokat gondolok és ez így is fog maradni, mert tudom, hogy pontosan összepasszolunk és amíg néha küld egy mosolyt, addig reménykedni fogok és nem érdekel senki más. Ennyit a sok öncélú írásról és most gyümölcssaláta és hírolvasás, utána meg torna és C.vel a szokásos reggeli séta, G.nek pedig egy távoli, képzeletbeli ölelés, aggódó rágondolás és tehetetlen szeretet-küldés, bárcsak tudná mennyire hiányzik, talán érzi.
No comments:
Post a Comment