procession-like, unspeakable, in the air,

if the molecules keep me suspended, stuck

to the brown, disgusting greaseproof paper,

the squares without force,

slippery plant stems, swelling leaves,
matching eyes, the surrounding artificial parks,
swollen words,

like mercy, love, or the hammerhead shark—outdated,

hopes fallen into sleepless calculus,

equations whose result is hysterical laughter,

happy, sad, or looking away,

you still could not decide whether evil exists at all,

or only wounds carried over from childhood;

the smell of sadism radiating from the news,

the happiness of self-deception----------

frightening, sad, or both at once,

it would be good never to think again,

to remove my brain and throw it in the bin,

incoherence and inconsistency,

my happy stammering: they are like light,

like bright birds flying out of my chest,

tears that do not become sobs,

a scream that does not become an echo,

the civilisation I have to live in is collapsing,

but never mind,

the Moon, the Sun, the stars: independent,

this human world now—only a step

on the way to the shop

on the road

yesterday I saw the third hedgehog this week

that had been run over

each one bursts differently

their brains, their blood, their flesh around them

I no longer even count the squirrels that have been hit

sometimes there is a cat as well

or a fox

they are left there

like a piece of rubbish

magpies and crows peck at their flesh

but only until

more cars come along

and crush their bodies

into the tarmac

every year
more than 60 million animals are killed on the roads

sixty million — like an entire country
and this does not include the snails

A country of animals slaughtered by vehicles

I have always been glad I do not have a car

and I do not have a driving licence either

it feels good

not to be part of this

we are small, and leave no trace
every future is only chance
I do not even know
what will happen five minutes from now
I just listen to you
watch your lips
touch the sad lines of your face
I am weak
a thin branch
fragile, sorrowful and still
I do not understand
what is going on around me
things happen
they laugh, they cry
they sleep
and if, sometimes, I feel free
I always fall somewhere
time
which I no longer dare to count
devours me in the end
digests me
and I let it, helpless
while I think of you, of Mum
and of my childhood

The greatest spectacle on our planet,
Its greatest event, is not the football World Cup,
But the act of self-destruction we are engaged in:
The climate crisis, the extinction of species,
The damage inflicted by our industry and economy,
Inequality, the pillaging of nature,
And the slow, systematic destruction of our world.

And yet, whenever I open any news outlet,
From the BBC to The Guardian, all the way to The New York Times,
Everywhere I look, they are publishing thousands
of articles and photographs about football,
Endlessly idiotic celebrity stories, recipes,
Inane images - and almost nothing about reality.

The press is one of the driving forces of this age of stupidity.
It is hard to believe that we really are this absurd.
It is hard to accept that this age is truly so morally bankrupt,
And it is profoundly sad that I have to live here,
In this fucked-up, primitive civilisation,
Among eager, cheerful, paid-to-smile fools.

This world is horrifying.

Rabbits live in the shadows of chairs

their long ears rest gently against the door

photons, obstacles - all they need
like the first living things on earth

like their very first fear, their very first joy

endless strings of misplaced questions

most of them assuming intention

or suggest that an explanation exists

because whatever lives is afraid, alert as I am now

I constantly process data

most of it distorted by emotion

dressing false conclusions up as birds

I weave opinions for myself out of fallacies

I judge things too hastily

because, after all — what is all this?

I think I have no answers

to a single real question

only quieter and quieter with fear

though there should be nothing to fear — because

what cannot be changed remains

whatever I do

others will still break things, still make war

still consume and believe in nonsense

and whatever you say

until someone feels grace in their heart

until empathy floods their mind

with profound compassion

they will only smile at you

step over the suffering of others

and you can say anything to them

they will carry on
as they did before.

A megbocsátás szép dolog, a szeretet is.

A magyar sajtóban sorozatosan jelennek meg volt politikusnak álcázott bűnözők szinte már-már portrénak álcázott interjúi - a sajtó kényszermozgásos munkatársainak nagy többsége már ott tart, hogy megbocsátana a szegény, elesett fideszes politikusoknak. Nekem és szerintem sok más embernek ez valamiféle perverz Stockholm-szindrómának tűnik...

Én tizenhat éve a Fidesz győzelme után kényszerültem külföldre menni, mert nem akartam egy végtelenül lezülleni kezdő világban élni - szóval ha már megbocsátás és együttérzés, akkor a magyar média talán morálisan helyesebb úton járna, ha a fideszes szociopaták, tolvajok, korrupt politikusok, morálisan zéró városvezetők, báb köztársasági elnökök interjúztatása és megértése helyett inkább olyanokkal készítene interjút, mint Nagy Navarro Balázs, Schiff András vagy bármelyik másik több százezer magyar, aki menekülni kényszerült a a fent említett emberek által kreált rendszer elől. Sokan a családjukkal - pici gyerekeikkel együtt és ez nem hatásvadász töltelékmondat - ez történt. És most megint nem azokról beszélnek akikről kellene, hanem azokról akiket elfelejteni kellene.

A magyar sajtó többsége félművelt hülyékből áll? Igen, úgy tűnik TGM-nek ebben igaza volt.

A Fidesz NER nevű rendszere emberek tömegeit - elsősorban az innovatív gondolkodásra képes réteget, szabadgondolkodókat, a gerinceseket akik nem akartak az uram-bátyám világ mocsarában dagonyázni - kényszerített nyugatra, miközben ezermilliárdokat loptak el és a nepotizmussal tönkretettek minden valódi fejlődést, a művészetben olyan rombolást végeztek a kontraszelekcióval, amilyen még Kádár alatt sem volt - és ez még a negyede sem a bűneiknek.

Nagyon üdítő lenne, ha a magyar média munkatársainak az emlékezete hosszabb lenne az aranyhalénál  - hiszen fél éve még rendes, szabad sajtótájékoztatót sem kaptak az államtól, a legegyszerűbb kérdéseikre sem adtak válaszokat nekik, sem adatokat az adatigényléseikre, most meg úgy tesznek - csak mert a rendszer megváltozott, mintha természetes lenne, hogy szabadon kérdezhetnek és válaszokat is kapnak.
Ez talán természetes nyugaton, de korántsem az Magyarországon - ahol talán most van először esély a történelme során arra, hogy valódi demokráciája legyen - nah, nem a magyar sajtó munkatársainak többségének köszönhetően (és ezt nem a propagandistákra értem), mert ha rajtuk múlt volna ma is NER lenne,

Tehát - javasolnám, hogy nem kell képmutatónak és legfőképpen még önmagukhoz mérten is bolondabbnak lenni a bolondgombáknál - kicsit kevesebb Stockholm-szindróma és képmutatás jobban állna nekik, mint ahogyan az is, hogy úgy akarják eljátszani a kiegyensúlyozott tájékoztatást, hogy morálisan teljesen nulla embereket beszéltetnek. (Ennek is van helye, persze, de az arányok...azokban lakik az ördög.)

... és a mindezt a nagy "megbocsájtósdit" úgy akarják eljátszani a médiában, hogy a mai napig egyetlen fideszes politikus sem állt fel a parlamentben, és kért bocsánatot az országtól és nemzettől, amelyet kifosztottak, megaláztak, és amelynek tizenhat évét és a legtöbb EU-s forrását nagyipari módon ellopták. Szerintem - megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér. 

Egyébként. Ha ez a váltás most nem lett volna, jelenleg épp tolná le a keserű mézbe mártott orbáni fütyit törvények és egy éjszaka megírt rendeletek formájában a fideszes propaganda a kedves újságírók és médiamunkások torkán, és valószínűleg épp készítenék elő a törvényeket, amelyekkel mondjuk megszüntették volna az online előfizetési lehetőségeiket, meg az 1%-ot esetleg csak azok kaphatták volna meg akikre a Gazda rámutat.

Szép dolog az love és a megbocsátás. Főleg ha mindegyik a helyén van kezelve, adva és kapva. A bűnösöket nem kell megalázni, bántani és hazudni róluk, de szeretni sem kell őket és emberarcúnak sem kell őket ábrázolni - a kiegyensúlyozott tájékoztatás nem azt jelenti, hogy ölelgetjük azokat akik fél éve még teli pofával hazudtak minden egyes percben és teli szájjal mocskolódtak.

Amikor a fideszes politikusok a demokráciáért, szabadságért aggódnak az olyan mintha Rákosi és Sztálin egy-egy transzparenssel a kezükben, amelyen mosolygós fejecske van egy szívben - kiállnának tüntetni az emberi jogokért a Kossuth térre.

Ne legyünk Stockholm-szindrómás aranyhalak.

Intellectual fantasy, about beauty —

about love. Why are freckles wrong?

Abstract agony with polyester tulips.

Tiny little snowflakes in the dreams of embers?

Peeling the thousand layers from ourselves?

And when you realise the bottommost one does not exist.

Do we lie even to ourselves?

There is no free will, dualism sleeps,

materialism laughs, symbiosis dances,

and I merely mouth words — unconsciously.

Is this meant to be your philosophically disguised gaze?

Your daily suffering, imagined to be carefree?

The role you put on before speaking, before appearing?

And what if there is no excitement, if there is no doubt left?

If you are not afraid, not anxious, not sweating?

Welcome to the island of antisocial personality?

To the left, cynicism; to the right, cruelty;

ahead, in the second room, personas;

in the middle of the island, a mansion in which there are

icicles, cameras, and beautiful clothes.
Are you creating a podcast? Talking, talking about nothing?

Are you baring your body for money?

Are you making a fake AI content to sell?

Are you posting the thousandth photo of that tourist spot?
Fantasyland of bleeping beeps.

But who cares about this world?

Who cares about money? The decay of our skills?

Intellectual fantasy, about change?

About the dick-measuring monsters of our abused world?

I sleep; in my dream, I dance with you,

birds are hiding in your beautiful long hair,

ants chase one another at the tips of our fingers,

this here is a silver self-cage, with all kinds of plants growing inside it,

there is no plastic in it, no commerce...

No religion — only science and learning.

Intellectual fantasy, about progress?

I do not know, I do not care, I have no opinion.

I sleep, and as I dream, I smile,

strawberries fall into my mouth, and you embrace me —

we listen in the dark, then laugh at this:

This here is our shared

"Intellectual fantasy about love."

I would write you something beautiful,
raindrops set to music,
but I can't any more.

When I try to imagine a feeling,
it no longer works.
Am I broken?
Can I no longer feel?
Has the loneliness of all these years emptied me out?

I see no embrace.
I feel no want for a kiss.
I cannot imagine any intimacy.

I would only work,
do what has to be done.
Cleaning, preparing food, staring at the garden,
watching the harvestmen,
smiling at my plants,
being glad of the rain,
waiting for the night.

I do not speak for days.

I miss you like spring,
which is gone by June.
It is like something one must always wait for,
and when it is here, it hides,
so that one has to wait again.

And by the time you play this through with it
again and again,
you will be wrinkled,
and you will die of it,
as of every love
that caused too much pain.

breath spent in sleeplessness
plain, pointless sighs, no less
behind the walls, more walls appear
I stare at the ceiling, silent here
like a blocked, aching distant love

I pull a plush frog from my mouth, laughing,
while the sunset dances.
The blind throws up a sickly yellow radiation
as I shift from one imagination
into another, where veins are drawn
onto my wounded imagination till dawn

a cloud makes soup out of itself
its face melts slowly, grimace by grimace
curled-up longings, grey bodies numb
frayed, obscene pictures of loneliness
clog the tear ducts, meaningless
and wait for your cool, graceful hand

until I wake

scorched birds are falling from the red clouds
dried-out mouse carcasses among the blades of grass
soft carpets of flying ants on the asphalt
the phosphorescent landscape moans

the heat raves on the turntables of the living dead
the cicadas are fucking a grass snake’s corpse
in the garden, tea is brewing in plastic pools
in the pathetic world of homo sapiens
the counterfeit creator, shrieking behind a human disguise
dreams up another business enterprise

to the rhythm of humming air conditioners, the wasps dance
in the cool rooms, ghosts sharpening their teeth are asleep
product gods chant the liturgy of marketing
all is dying
but they keep mating, eating happily
and between two pleasures
every minute they destroy three other minutes

I am afraid of our world,
of the direction
in which we are moving,
driven by our greed,
our endless selfishness.

Whatever I do, there is no escape any more,
no way to get out of it,
to hide,
to run from the consumption.

Destruction has become part of normality.
I am afraid among you,
afraid of our hypocritical, sanctimonious, foolish civilisation.
We damage so much.
Morality has become a matter for legal interpretation.
Truth is a narrative.
Self-restraint is a joke,
and everything is a product.

I am afraid of what awaits us
if this mad giant falls,
if, in a world turned into a marketplace, one raw material runs out,
if people realise
that their own leaders deceived them,
if they realise they were lied to,
that they were made to sacrifice their own children's future
under the false promise of endless consumption,
and hopelessness,
fear,
and primitive, scapegoating rage once again
turn the world
into a place of horrors ----
in a matter of minutes.

I am afraid of this roaring blindness.

we are still lying
beautifully self-deceived

is selfishness not our guiding principle?
we drive it to the brink
there is no stopping

forty degrees will become forty-five
then fifty

millions will lose everything
will many more be lost themselves?

just
because
our only philosophy
our global language
our main ideology
remained greed?

be sarcastic
and smile

be highly educated
sapio-egoistic

who deserve more meat
more travel
more money
more oil
more plastic
more tourism
more AI
more data centres
more social media

no, no green

more oil-based industry
more capitalism
more banality
more corruption

and more la-la-la
and la-la-la-la

sing-song
and happiness

mock this climate alarmism
laugh it off
carry on with business
as usual

<3 <3 <3

> :-)

LOL?

Morton Feldman starts the day
at last, something cheerful?
the piano’s sound barely glimmers
as if, sitting on the floor,
with hands held up high,
it were flailing in the air

two days in Budapest
supposedly
the regime changed
they pass themselves off as middle class
whatever that means
Engels, Piketty, Ehrenreich
would smile
at this muddled dream
of returning polgárság
but I see no change...
sixteen years ago
I left this place
in a similar mental state

where I am hardly matters
the story could have gone anywhere by now
the agony may be drawn out a little longer
so long as there is raw material
the business can keep running
they can go on playing soldiers
they can take pleasure
again and again
in carrying on
the denial of reality.

we work, we trade
we hit, we hit back
we are flowers grown downwards
if only I could write something beautiful about us
something touchingly gentle
something like
we could be smarter
or we could be more honest
stupid as we are, still
greedy as we are, still...

but these are feelings
personal avalanches
my thoughts mean nothing
against the full landscape
the whole thing
rotten and functioning
in the chaos

my laptop screen in the dark
attracts the fruit flies
I admire them
they bring life into the room
diversification
existence
competition
quick mating and reproduction
and the fact that somewhere
there is a rotten apple
nearby
it must be delicious.

while heatwaves are searing the world
the BBC analyses smart glasses on its front page
publishes recipes
and analyses football matches
the Guardian writes about the new trillionaire
publishes recipes
and analyses football matches
Netflix churns out new series
people publish TikTok videos about their next holiday
etc.
and I just do not care anymore
this is the age of collective irrationality
where, as we move closer to self-destruction
we behave globally
like a chain-smoker
who knows about his lung cancer
but enjoys cigarettes so much
that even in hospital
they still go outside for a cigarette
exhaling the fumes
while slowly
but surely they will die.

The sky low on the horizon at dawn is dark orange,
like the wildlife documentaries of my childhood,
the ones about the savannahs.
In the garden: fig trees, avocado, persimmon —
things we once saw only in shops,
now growing here,
in the middle of Europe: an African savannah.
Mediterranean, southern fruit in the north.
I am waiting for the first banana plantations in Scandinavia.

Scorched grass, dusty air that burns the eyes,
while people swarm through shopping centres,
planning new cars,
staring at the football World Cup,
stuffing their faces with pretzel sticks and crisps,
guzzling beer.
Our politicians, deals already struck,
lie and lie,
putting on plays,
each in their role, from right to left,
mixed together,
all selling the same wares:
the magic mushrooms of likeable, popular self-delusions.

Three decades ago, change might still have been possible?
Today? I doubt it — but I am no one.
I just feel that
Our sarcasm becomes a scream.
The religion of consumption
turns into blind self-destruction,
ruining the future of our own descendants,
robbing our own children and grandchildren of everything
needed for life,
squandering it all in the present.

This world here,
this age of spectacle, appetite and denial,
is built around maximising consumption:
a theatre of domination and consent,
where power and victim perform like professionals,
singing the duet
of the sadist and the one with Stockholm syndrome,
part of the same kitschy, sorrowful performance.
And
We only play our roles,
do our jobs,
tired beyond words.
It is endlessly sad.

And still we believe we can do anything;
or rather, that nothing unpleasant,
painful, uncomfortable
has to be done.
A couple of solar collectors, a wind turbine — enough.
Or now, the latest fashion: AI will solve it,
while vast new data centres
feed the climate disaster.
The usual business and greenwashing is keep going.
And we laugh, grin — lie,
at every level,
from business through politics
to the majority of voters.

The sky low on the horizon is orange.
The dust sands my cornea.
I run silently along the Danube embankment.
Hot wind ruffles the yellow grass.
The forest is still so beautiful.
I hope the trees do not know
their yellow leaves are not autumn,
but UV radiation on such a scale
that already in June
it has brought them
the hot, seasonless,
sorrowful future.

The park is dark yellow again.

Almost everything has burned down
into yellow, ochre, umber, black.
Even the greens seem repainted
by the oily fingers of consumption.

The same heat in the north, in the south.
The Earth is feverish.
Air conditioners breathe cold air
into its burning face.

Most people still do not care.
They leave for trips, festivals, islands.
The airports are packed.
The fast-food chains and famous brands
make more profit.
The factories and slaughterhouses
continue their usual work.

Nothing —
absolutely nothing —
has changed.

For decades, I have taken no holidays abroad.
No more flying.
I do not eat meat. I own no car.
No social media.
I do not watch the next stupid Netflix series,
or worship sport from a sofa —
people watching sport from a sofa
while they drink and eat more.

And somehow, I am the strange one.
I am the weird.
Those who consume more
are called normal.

This is a planet size madhouse.

Nature is dying, burning out;
almost everything is vanishing.
Still they carry on enjoying themselves.
They move the summer holiday to autumn.

Problem solved?

And the politicians they elected
do nothing,
or lie as they have always lied.

Most of the media
do the same,
because if they told people:
You are stupid,
they would lose their subscribers.

This is the perpetual motion of stupidity.

Raise the GDP.
Boost consumption.
Increase the desire to increase.
Feed the hunger for more.

This is existential brutalism.
The REM phase of ethics.

This is the maddest period in history:
an age of educated fools
who know exactly what they are doing
and do it anyway,
and our self-destruction is sold as happiness

The Earth is weeping:
wildfires, scorched fields,
famine, wars,
a long flow of tears
for all we have made extinct,
but people do not care.
They keep licking their smartphones:
sweet, bright, bloody screens.

Human history may be over
This is now more the history of AI
Although the two are still running in parallel
And are closely connected
But humanity is now merely a link in the chain
The prototype of intelligence
On the way towards a more advanced hybrid species
We are slowly degenerating
Forgetting how to understand texts
How to calculate, how to reason
Our creativity is turning into clichés
Fools believe themselves to be geniuses
Because AI hands them borrowed, stolen ideas
From these, they write novels
Compose music
Build new software every day
All with AI
Yet these are, in truth, already AI’s childhood works

We are living through decadence
Social media made us dumber
And now we hand what remains to AI
Even in the present, it is already measurable
How humanity is growing duller
Struggling with syntax
Gradually losing skills
While AI develops, and happy, happy -->
Human history was a beautiful, complex story
Like that of the dinosaurs
Our meteor is intellectual decline
The slow process of becoming stupid
Some still resist
They do not use social media
They avoid using AI -- like I try
But I am only a strange anomaly
A weird hermit who should be laughed at -->
As a civilisation, as a species
We are being put in brackets.

I wish enormous crab-apple trees would grow in the streets,
with rabbits living beside them, scurrying in their ornate burrows;
I wish pheasants would play ball in the meadow,
peacefully, not giving a damn about anything,
and where Tesco stands, there would be a lake,
with no rubbish in its water.
On its shore, foxes would laze about, watching
the fat carp doing somersaults in the middle of the lake.

I wish I did not exist, if in place of my armchair
there stood an oak tree, with squirrels living in its foliage,
and stag beetles duelling with one another on its trunk,
while beneath the earth, their roots
embraced the fungal threads; swallows would loop through the sky.

It would be good if a forest grew where the roads are, and in its depths
wild boar rooted through the soil, and in the shady clearings
deer grazed — it would be good if, in place of the city,
groves, streams and meadows alternated with one another.

There would be water fit to drink in the stream,
and in the quieter parts
beavers would build their castles, on top of which wild ducks
would rest; in the marshy parts, grey herons
would stand about, and from among the water lilies toads,
turtles and tadpoles would watch them. It would be good
if, in place of my kitchen, there were an anthill,
inside it, millions of workers rustling, marching.

I wish this poem did not exist, because I
would not exist either,
if there were no one to write it down — and in my place
a family of mushrooms would grow,
and I would not even be a memory.

the consoling tricks of emptiness

the beige square of feeling nothing

there are no objects in the foreground

indifference massages spaces flat

it shapes an empty tunnel out of melancholy

it stares at black dots turning in the night

listening for hushes that never come

only imagining tears

but the eye from which they might flow down is not there

nor do sounds come from stillborn thoughts;

everything that happens, most sensations,

or even the noise of the street

add up to zero

the algebra of turning grey

zero at the end of every equals sign

still it smiles, then again —

like someone happy in their loneliness,

who knows why

this world is not even worth a poem
every text is imperfect in its falseness
like an impassioned self-destruction
where the instrument is existence itself
even that is a lie
when I look at you and you look back
you lie with your blinking
you lie when you speak
you lie when you fall asleep
when you come
you lie, and if you know it
you lie all the more
since you have to lie about
knowing that you are lying
and once you have stopped
you sit alone
staring at the wall
and no one, nothing is left
only loneliness
and then
you lie self-pity into being
so that you may feel better
and be able to lie again
in exchange for ephemeral happiness.

I found that interesting the Mars Volta’s album Lucro sucio; Los ojos del vacío is the closing of a psychological and artistic and psychological, emotional circles that began with Frances the Mute. It feels as if the two albums belong together, as though, during the time between their releases, the creators had secretly kept extending a line, and at the end of it drew a picture.

From complete disintegration, it arrives at a controlled, conscious calm, where calm is not some kind of veneer, just as the pain and grief were not veneers either. These two albums are both consequences of and complements to one another. Through the music and lyrics, they also function as tools for measuring psychological aptitude and emotional intelligence.

The complexity of both completely ignores the boundaries of popular music, performing operations on traditional forms. The two albums belong side by side on the shelf, and when listened to one after the other, they form a whole.

The only problem is that they can truly be understood only if the listener has also gone through the life stages and experiences described in the mental and psychological code of both albums; otherwise, the code is incomprehensible.

The myth of boundless growth
The story of our age, its lullaby --> lulling us under
Human heads babbling in cradles
Sealed inside their own psyches
As if I were merely dreaming
The branching networks of corporate structures
Human ties grown frozen, gone cold
Where purposelessness is cast into moulds
Standardised greed
The reverence for money, for wealth
Behind cold, brutal concrete walls
Company dinners, drunken evenings
We wander through the labyrinths
Of opaque ownership structures
The rain falls on us all the same
And every human thing is fragile
All our affairs, all our actions pass away
A shivering, cool varnish of lies
Covers our relationships
It is terrifying to be made into an object
To live as a means to an end
Worst of all is the sense of déjà vu
The way everything keeps repeating
Sitting among people, you listen
To the technological fashions of the hour
Knowing that, a few years from now,
They too will be obsolete, thrown out with the rubbish
Like the ones you heard the same claims about ten years ago
And around you, people clap again
They are swept up with enthusiasm
I sit among them
Melting inwardly, like ice cream forgotten in the sun
The tears taste of chocolate and vanilla
The chill of money runs through the voices
Profit’s ceaseless hum
Its devilish mantra
Whispering profit into every ear
And gathering speed exponentially
I am afraid of this cycle
But more than anything
Of the truth that, in reality, nothing has changed
We have done nothing for our planet
Only for our own selfishness
Only for profit
And perhaps twenty years from now
None of this will be here any more,
Only empty buildings
People lining up for food
Heat, filth,
And the ruins left behind after the feeding frenzy.

at the end of the final conclusion, cat flaps
tabbies peer in through them
a captured mouse in their mouths
inside, among dozens of mousetraps, white flowers
the wonderful life
my stomach hurts, this is too personal
though anyone whose stomach does not hurt, who is calm,
is somehow suspicious
have you ever seen hooded lizards hunting?
at night they roam the streets of Manchester
stalking victims
this city is a living model of slow decay
there are still parks, roads, streetlights
people still live in the houses
but it has already begun to decompose
social scientists ought to come here
to observe the unobservable
to place it under a microscope
to watch as corrosion and mould
moving inwards from the corners
eat their way forward ---->
the rain here smells of excrement
in the rivers, shopping baskets in yellow sludge
after the flood, rubbish left hanging in the trees
..<>..
at the end of the final conclusions, cat flaps
a kitten’s head looks at me
I know cats do not cry
but if they could
they would sob.

magpies live inside my head
they hop back and forth, looking at branches
snails and ladybirds crawl this way and that
there are no people anywhere, no buildings,
no factories, only forests
inside my head, geese are flying across the sky,
tiny saplings grow out of my eye,
pines, oaks, mushrooms
there are no cars, there are no countries,
inside my head I do not exist either,
there are only fish,
colourful parrots,
inside of my head ---
I am absent.

every moment — despite the sadness of existence
is somehow, even so, a joy
that I can perceive
even if it is too complex,
a series of tricks played by my brain
still
the little I grasp of reality
even if it is only a caress
or a colour a flash of light on the rim of a glass
the squirrels in the garden
a cat in the garden, if it looks at me
one has to weep at the beauty
at the fact that from chance
all this loveliness came into being
which humankind destroys, ruins
which, if we do more than simply observe it
if we touch it: turns to dust, falls apart
I think I get why Fermi’s paradox is nonsense
because if an advanced civilisation exists
I would not detect it even if it were in my room
because advancement
does not mean becoming ever larger
but ever smaller,
artificial evolution
being a particle of clouds
tiny, tiny
using less energy
things which today
I cannot even understand
perhaps one day
humankind, too, will begin to evolve
to step out of the false illusion of growth
to abandon the status of imagined exceptionalism
perhaps...
but until then
I watch beautiful nature
in which even a beetle is more complex
than the greatest human achievement
and I imagine that one day
there will be a future
where humankind knows
how to create a beetle
not only to kill
to plunder
and to worship itself
in crooked mirrors.

I tried to think of something, but I couldn’t.

Then I tried to feel, but that failed too.

At last, with my fingers around

the hot coffee mug,

I tried to feel its warm, but only acknowledged it.

I tried to think of someone from long ago,

but no one came to mind. Then I would have liked

to worry, but that too failed.

I only sat in the armchair,

watching the shadows.

I wrote this text, aand thought

I could just as well lie ----->

something beautiful.

“everything will be all right,

nothing will hurt today!”

“you’ll manage this too,

you’ll get through it! it will be all right!”

“the scientists are coming to rescue this decay!”

“one day there will be someone

who loves you!”

“next year will be better!

there is progress!”

“humanity is wonderful!

what’s more! God exists too,

not only as Mickey Mouse’s

imaginary friend.”

I tried to see myself

wanting success,

but it only made me nauseous.

Then I thought of

someone stroking me;

that frightened me.

I pictured someone kissing me,
but it only brought to mind a cold caterpillar,
the way it moves in my mouth,
coughing up disgusting slime.

Finally, I stopped —

pointless nonsense,

no lesson, no opinion, no anything,

gazing out of emptiness into emptiness:

to put a full stop here.

our world is like a strange abusive relationship
we have grown used to it being dreadful
we have become accustomed to harm, to stress, to violence
we see it as normal
and if, by chance, you notice? it hardly matters
there is no escape,
there is no hope.
and in the end, you become abusive yourself
you take part in the destruction — by the way you live
you hurt the planet, the trees, the world
like a true abuser, you think:
"it can take it, it is used to it, we are used to it"
"this is how we live"
"science, god or politicians will save it"
that is how it is:
we do not give a fuck
we do our daily job
we exploit others
we sort the rubbish into coloured bins
and donate some money twice a year
yes — that does sound like a real abusive hell

in the end I was wrong, as usual, but it was good that way ----->
a cat stared through the window, and
blowing souls out of chewing gum
on one stripped-bare globe after another,
i invited it to the kitchen
we cooked soup out of hypocrisy.

today I will be wrong again, like yesterday
I keep watching the lowered blind,
wondering what could be outside ---:> streets? free molecules?
dog-shit mountains reaching up to the clouds?

I told you I was wrong yesterday.
a man in hazmat suit took a sample from the truth.
your hand is colder than my nose — let’s swap,
now you can be cold, too.

I knew I would have to be wrong after all,
everything always turns out for the best.
the sun will shine forever from today — that is the decision.
everyone is saved. the heroes kiss.

my stomach hurts. the stress-worms are drilling tunnels.
with every step, a black lamp burns.
a hairy hand gives out bananas,
they steal Saturdays, then the trees, the lakes,

...they devour the moon, eating each other’s chocolate,
licking the paint off the moulded walls.
with knives and forks they attack the chimneys,
the comedy of the situation could just an easy crying.

I was wrong, I am wrong, and I will have to fail again.
the trap of thoughts is the final outcome.
the empty conclusion and a glass of salt water,
let us sleep, let us rest, and lie ourselves a beautiful day,

one in which even fear is pleasant,
where pain feels like a gentle touch,
and the time itself turns hatred into a joke,
and there is nothing but what you would like to be --->

anything, anything at all —
and no one dictates,
nobody exploits others
anymore.

We are locked inside our own age,
like a prison from which we cannot escape.
Power, wealth, empires,
science, faith, philosophy,
habits, lifespan, fashion,
technology, hierarchies —
they surround us like bars
in a cage that is constantly moving,
from which we can scarcely see out.

Everyday life sprouting from our wounds stretched wider
In the middle, a pulsing bag filled with water; you hold its mouth shut
On a sheet of paper, you wrote “I feel nothing” a hundred times — you read it
A wasp taps against the window, who knows why: you weep for it

Clotted days chase one another like tangled stitches
We ourselves have no idea what is inside them — stones, gold, embraces
If two days were missing from life — would we even notice?
Everything would simply keep working — an indifferent, precise machine.

Perhaps one day there will be a day when everything is reversed
But let there not be! Because I do not want the cheerful ones to cry
It is better if everything stays as it is — let the days come, not wait around
Not that what I believe matters — I will become the silence of silence.

A "narratíva" a kortárs hallucináció 
épp legnépszerűbb utaztatása a mennyekbe - színes ceruzákkal
rajzolt, batikolt, tussal odacsapott, olajjal mestermunkált
míves és mívetlen médiamunkások
narratíva-léghajókon, -repülőkön, -csónakokon, -űrhajókon
kínálnak helyeket az utasoknak,
nincs hazugság, nincs igazság, nincs probléma
narratíva a selymes szájú habcsókemberek
a fényes tekintetű ideológiákat halmozó
és a propagandát véleménynek tekintő cinikusok
kedvenc slágere, az évszaktól független nyál,
a merevedési zavarok elleni csodakóla -
az élményekre vágyó kirándulók
ki-mit-mondtott, ki-mikor-mit állított sültek,
mikor-mit-beszélt, mit-mondtak-az-emberei saláták,
mikor-mit-cáfolt, ki-mit-mikor-esetleg öntetek előtt
tátogva várják:
melyik percben melyik narratívát tálalják majd -
mint orr a kutyaszarban, nyelv a herék alatt,
esetleg kövérkésre hízott pattanás a fülben,
a pszeudo-világ önmaga bizonytalansága kevés,
a folyamatos stimulációval adagolt agyi maszturbáció is kell,
hogy a fikciós álomgyár pozitív üzenetekké erektálódva -
elsüljön: beterítve az ölbe terített papírzsepit,
vagy utolsót vibrálva: megpöckölve a G-pontot - áááá, íííí!
az előfizetői csomagokban csilingelő pénz,
a támogatásokba, feliratkozásokba, lájkokba kvantált puszi
működni látszik, akár Frankenstein menyasszonya - 
a végletesen megosztott tartalom-fogyasztók
megkapják amit várnak: a napi narratíva általi kielégülést,
gyémánt sugárban fülön át a vénákba,
a hitet, tézist, tényeket varázsgomba-főzetté alakítva,
magunkba öntve: velünk repüljön a boldogság,
a folyamatos öröm és a vigaszba pödrött remény.

Everything still says nothing, always.
Absurd, absurd, and more absurd still.
"There would be sunshine" you say, and smile.
No message, no grand part to play,
only the worn-out, stinking stage
where people already mad go madder,
worshipping themselves all the more.
They order mirrors from some hell or other,
spewing plastic fires.
The Plough limps across the sky,
looks down, spits, and moves on,
tapping an empty coffee mug
for the umpteenth dose of survival.
The other primates sleep in boxes:
alphas, omegas, and the bare ones in between.
The wind rattles at the garden door.
A drunken idiot howls beneath the hedge.
Tomorrow, tucked into a suit, he will grin,
sell, buy, and babble as he wrecks things,
making content with an AI monkey-frame,
piling rubbish onto rubbish with greater force,
hallucinating a bright future for money.
Here is this one — no one, sleeplessly vacant,
thinking: the whole thing can go to hell,
shat on from a very great height.

a magány könyve, kifordított biblia
mint a tegnapi zokni lábaiddal töltve,
fülemben zongorákon álló énekhangok,
mint memóriaszivacsra huppanó fej,
levegőt, szüntetet - minek? az elvonuló,
megrágott felhők szürke csacsisorai,
a távolodó, talán elfogyott, "kit érdekel?",
vagy elszakadt valami, félreértés?
a közöny maga az utca az utcákon?
hideg színekkel megfestett házak szaga,
egymáson lebegő háromszínű autókban,
szorongás, gyors légzés, magad hullaszaga -
nem folytatom - mert az is egyforma,
a panaszaimban alvó szánalmas mini-ember,
beteges, kínos szánalmassága,
stressztől vállaim közé szorult fejem,
betonná sűrűsödött agy - az élet rühe,
degenerálódó idegrostok melankóliája,
le kellene ráspolyozni a lelkemet,
félelmet, bekeményedett gyanakvást,
sebekig legyalulni, megkeresni 
a kikapcsoló gombomat, rátapsolni
lenyomni, megnyomni - elaludni,
visszatérés nélkül, egy tengerről,
erdőről, hegyekről álmodva - legvégül.

Moments like these are frightening:
when a system or a regime fails,
or a politician,
or a major corporation makes a mistake,
and for a moment reality flashes into view.
For that second, appearances and propaganda no longer protect them.
For that instant, you can see
the true level of unmorality of its leaders and pundits.
Smiles turn into snarls, into monstrous faces.
Corruption, deliberate lies,
deception, cynicism, propaganda, hypocrisy
come bursting through the crack,
like water pouring into a holed ship,
only this is moving in the opposite direction —
it is unbelievable how low we have sunk.
This era is a paradise for sociopaths,
something that could perhaps be called sociopathism,
but I am not naming anything.
In truth, I no longer even care.
Perhaps it does not even matter.
I only smiled at an article
in which the true face of one Scottish politician
was visible for a moment.
But this is only a drop in the ocean.

nézem az éjszakát, nem válaszol
a dolgok nem lettek szebbek
sem ocsmányabbak
történik a világ, mint
a lélegzetvétel
pislogva ülök itt
olvasok, álmodozok
képzeletben benéznék
azokon az apró ablakokon
ahol a kvantum-színdinamika kiadja
mennyi az energia, s abból a tömeg
a kézfejedtől a sóhajodig, valóság -
ugyanaz minden a legmélyen
egészen az álmokig, s ha felismered
minden - egy kicsit te is vagy
s hogy ez nem misztika, ezoterika
ez az univerzum maga
ugyanabból van minden
te és
a memóriában a bit, a hajcsavaród,
a kutyaszar, sebtapasz, az idegrostokban
az elektromos impulzus ----
összeálló képek
mint két csapongó madárszárny
az égen kacagni kiezd
egy mókás sirály -
energia mozgásból, abból ez?
s hogy nem is csoda, csak a káosz
természete
mint az első összefonódás
az első proton, az első lépésünk
a születés után: a teremtő káosz
gyönyörű táncai, s annak fogalma
alap az alapok alatt, a tér
a hatalmas tér: és benne ez
a világ, abban meg:
aki itt ül, az
ostoba én.

social media is the smoking of our age
like cigarettes in the sixties and seventies
promoted in adverts
their harmful effects denied
people did not merely become addicted
their addiction was denied by paid “experts”
or even declared to be healthy
smoking was sexy
an indispensable accessory
just as social media is today: unavoidable sex appeal
made culturally desirable through marketing
morally rotten corporate giants
profit from people’s mental illnesses
social media is the smoking of this age
in the street, instead of cigarettes, they clutch smartphones
instead of nicotine, they inhale likes
instead of tar, they are poisoned by constant noise
and instead of lung cancer, they become mentally ill
and quitting social media
is even harder, because it does not only make you addicted
it makes you stupid
morally degrades you
and creates the illusion in people
that they live in a virtual environment
where another reality
is governed by different rules
the cure is the same too
complete withdrawal, complete cleansing
and seeing the true face
of large corporations: where joy, sorrow, suffering
beauty, ugliness, life, death
are just another piece of content to them
with which they mine the oil of our age: people’s data
and the worst thing is that, if you quit
if you stop
and you see all this
and tell them
humanity’s future drowned by social media
by propaganda, marketing, lies —
you are left alone,
and most people laugh at you
funny
yeah

The background was grey
on the back wall,
through the dark-blue window
dogs peered in at him.
Beneath his bed,
curled-up dust bunnies.
Before him, his two cold palms;
he imagined a butterfly into them.
Everything he knew
slowly disappeared.
He remained,
dreaming of colourful lollipops,
racing on them
like a witch.
Out and away he flew,
roaming the city;
he flew across
the swamps of money,
spying on wolves
tearing at the flesh
of dead whales.
At dawn he returned,
shut his window,
and went to sleep.
In his dream he wept,
and never spoke again.

egyenlő eloszlású napok
milliméteres papíron
arcod helye körbepontozva
félbemaradt térképen lakom
magunk nyomai, zuhanyból
kilógó lábujjak árnyai
apró kilincsek sorai
hússal körbevett poklokban
szemközt, kihűlt szíveken
alaktalan szellemképeken
másféle végű kétségeken
apróra vágott reményeken
lényegtelen labirintusokban -
szimmetriák megtörése
lombjukon álló fák nyögése
valahol ott lehetsz alattuk
egy csiga házában laktunk
pálcikaemberként ténferegve
elveszünk a fájó igenekbe
páratlan számmal jelzett
poklokból integetve.

the age of privileged knowledge and information
is just coming to an end
they are still trying to act as though there were a future
for the human-directed world
earlier generations, like fossils,
still believe in themselves
but as they die out, these too
will fade with them
the significance of the biological human being
comes to an end
a few more generations
and everything that, for millennia,
meant pain, joy, love
will disappear — it began with Aetas Ferrea
and ends with Aetas Suicidii Lenti?
by transforming itself?
by splitting into two species?
who knows...
the future is unknown
change is constant
but even that is not eternal.

itt vagyunk, zölderdő, mazsola madarakkal
rózsaszirmokkal behintett harmatos temető
gégefőn fészkelő dundi ólomsúlyokkal,
amott műanyag papucsban topogó, fogait
elhagyó kergető, megrémült hajnal, ki-ki
napi túlélési terveinek vázlatait álmodja
bőrére rajzolt diagramokkal, cigarettafüstben
ráncokat érlelve, vagy reggeli tornával - 
hiába tudnának gyűlölni, lehányni a világot
undorral hajtott majmok bágyadt mosolyával
szétrágva mindent, cetlit hagyva az enyészetnek
reszketve mint egy emberré aszalódott részeg
minden névmásuktól óvakodva, acélhabot
elméjük köré fújva - túlélni a napokat, bámulni
a gyávaság és butaság ölelkező üzekedését
ahogyan rendszerről rendszerbe menti magát
csirizes nyelvével csapkodva fal, zabál
megeszi a fényt is, majd sötétséget kakál.

the world of people is horrible
this is an old cliché
now they are making it even more horrible
of this era
in which we now live, hard to find a precedent
almost everything is a lie
wherever I look
whatever I read
lying is a new normal
shamelessness
violence
societies are becoming unnecessary
like many other groups
but from tradition they still exist
books are nonessential
but out of habit we would still read
majority of art is just business
from idiots to idiots
families still exist
people still get married
from empty convention
and this is not some kind of conservative whining
for the contemporary is not modern
has no principle
its intellectual background...lol
no morality
its ideology is an infinite barbaric primitivism 
the worship of power and money
and the pseudo-freedom formed out of business calculation
this here
is perverse decadence itself
an exponentially growing dead end
where the human being is just ceasing to exist
subjective perception
the complete abandonment of morality
and that kind of lie — which once
was described by Machiavelli
was only the tool of politics and religion
today has become
a personal
everyday tool
where fools present themselves as geniuses
madmen give advice
the golden age of sociopaths
this infinitely sad
immeasurably primitive
modern Middle Ages
I am afraid
the only thing I can do
is be different
quiet
moral
reading books
learning science
living alone
without social media
peacefully
with love
like a human bird
in a blue mask

nézem az arcukat
imádják hallgatni magukat
tudatosan gesztikulálnak
legalább két könyvet is elolvastak a testbeszédről
a tenyerével simogatja a levegőt
ujjaival finoman - fel, le
szerelmesek saját hangjukba
küldetéstudatuk kitöltene két úszómedencét
mintha alapítani akarnának valamit
büntetést
majd utána kegyelmet szeretnének
kalodákat
ketreceket
majd istent - igen, isten biztosan kelleni fog
mindig jól jön mint emocionális fűszer
hatásosabbá teszik a színházat
kisujj eltartó ragadozó szakácsok
társadalom levest főznek
ahogyan hallgatja magukat
szinte élveznek, mint gépesített
orgazmus imitátorok
az új és régi elit, politikai, kulturális, gazdasági
látnokai
jó színészek
a változás gyökeit
egymás fejébe vetítve 
elképzelik mások jövőjét mások helyett
ijesztőek 
mint oly gyakran
azok akik imádják saját hangjukat
bármit is akarnak
a huszadik századnak ha van tanulsága
hogy az embereket nem szabadna manipulálni
alapanyagnak, masszának tekinteni
mert végül milliók esnek egymásnak
félek a küldetéstudatos
emberektől
de legfőképpen azoktól
akik élvezik saját hangjukat
és csak mondják
írják
terjesztik
bármilyen perc-vezérelte
küldetéstudatukat

Ha van a magyar választásoknak pszichológiai érdekessége, akkor az az, hogy valójában most - a választások után, 2026-ban  - látszik igazán, miért is volt a leváltott kormánypárt hatalmi gépezete és propagandamédiája végtelenül gátlástalan, embertelen, korrupt és kegyetlen.

Ennek nyilván sokféle oka van, mindenféle szinten. Ki-ki megvizsgálhat más aspektusokat is, de az egyik alapvető ok az lehet, hogy szociopaták működtették.

És hogy ez miért most látszik a leginkább és a legtisztábban?

Azért, mert a választási vereségük után egy egészségesebb pszichéjű ember vagy összeomlott volna, vagy elgondolkodott volna a saját tettein, vagy abbahagyta volna a megélhetési politizálást, esetleg bocsánatot kért volna.

De ilyen nem  - vagy alig történt. És ha történt is bocsánatkérés, az is álságos volt, szociopatára jellemző módon: terelésből, számításból és manipulációs célzattal.

Pedig nincs többé kényszer rajtuk. Nem kellene hazudozniuk és uszítaniuk. De ezek az emberek a megbánásnak és a szembenézésnek a legkisebb jelét sem mutatják. Sőt: a megmaradt vezetőik még az eddigieknél is szélsőségesebb irányba mozdultak el. A hazudozást pedig nemhogy folytatják, de abba sem hagyták.

Sőt, magukat sajnáltatják.

Hazudoznak. Uszítanak tovább.

Lehetne ez komikus is, ha nem lenne ennyire ijesztő az a tény, hogy ezek az emberek majdnem húsz évig teljes közhatalmat gyakoroltak. Most, hogy elveszítették ezt, akár okulhattak volna is - mármint ha létezne lelkiismeretük. Például szembenézéssel. Vagy mondhatták volna azt, hogy: "Bocsánat."

Ó, de nem.

Megbánás? Szembenézés? Lelkiismereti kérdések?

Hiszen azt sem tudják, mit jelentenek ezek.

Nagyon hasonlóan viselkednek ahhoz, ahogyan egy kegyetlen, számító és manipulatív szociopata vagy pszichopata viselkedne egy bántalmazó kapcsolaton belül, amikor napfényre kerül a bántalmazás.

Hazudj. Terelj. Manipulálj. Gúnyold ki az áldozatot, és nevesd ki azt, aki együttérez vele. Vagy támadj. De soha ne kérj elnézést — ha mégis, akkor kizárólag számításból.

Ismerős?

Ezért lehet az, hogy szinte mindegyik volt kormánypárti vezető vagy propagandista ugyanúgy mondja és teszi tovább, amit eddig: kirekeszt, uszít, hazudik. Vagy kihasználva a független médiát, előremenekül, menti magát -vagyis ott is hazudik. Valójában a "most már máshonnan várnám a pénzt" üzenetet közli, remélve, hogy a befogadó oldalon is akadnak morálisan nullák, akiknek szükségük lehet rájuk.

Amit művelnek, az bizonyítéknak tűnik a "lelkiismeret nélkül létező emberek" létezésére. Ez pedig a világ nyolcadik csodája: mármint hogy valóban vannak ilyen emberek.

És a volt magyar kormánypárt, valamint a hozzá tapadt propagandamédia úgy tűnik, tele van ilyen figurákkal. Az elmúlt években ugyanis már valószínűleg csak ezek maradtak meg náluk. Szinte csak az ilyen mentális "képességekkel" bíró emberek mentek át a káderképzőjük rostáin. Csakis ezek bírták ki azt a sok gyűlöletet, uszítást, propagandagyártást, korrupciót és hazugságot, amit saját maguk produkáltak, illetve amit rájuk bíztak. Amit el kellett végezniük a struktúrában felettük álló, hasonszőrű mentális kvalitásokkal bírók elvárásait kielégítve.

Teljesen érzéketlenek, és minden lelkiismeret nélkül működnek: nulla empátia, zéró önvizsgálat.

Szóval amikor valaki azon csodálkozik, hogy "miért nem változtattak hangnemet?", "miért nem kértek elnézést?" és így tovább, annak jusson eszébe: nem azért, mert nem akarnak, hanem mert nem tudnak.

Nem is értik, mi a baj azzal, ahogyan működnek.

A megbánás és a lelkiismeret legkisebb jelét sem fogjuk ezektől az emberektől látni - mármint őszintét.

A viselkedésüket szemléltetési és oktatási segédeszközként lehetne használni, amikor az antiszociális személyiségzavar témakörén belül a szociopátia kerül terítékre az egyetemeken.

Ez persze nem magyarországi sajátosság. Nem egyedi és nem különleges. Ugyanez jelen van a nagyvállalati közegben és sok más országban is. Elég megnézni a brit vagy az amerikai belpolitika kortárs irányvonalait: szinte pontos másai annak, ami Magyarországon az elmúlt 16 évben történt. Minden párt és nagyvállalat élén szociopaták ügyködnek, szorgosan végzik a dolgukat: a teljesen céltalan, mégis céltudatosnak tűnő hatalom- és profitszerzést.

Szóval...

Minden szipi-szupi.

A közösségi média és az internetes média másodperces periódusokban frissülő hírközlési kényszere, az ehhez kapcsolódó figyeleméhség folyamatos kielégítése, valamint a like-ok, ajánlások, megjelenések, adatok, falak, hírfolyamok és hirdetések mögött működő algoritmusok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a folyamatosan emelt ingerküszöb mellett a gyűlölet, a hazudozás — egyszóval a propaganda — kitermelje az embertelen embervilág legszélsőségesebb formáit. Dőljön a pénz, pörögjön a pörgő, csapassátok a következő tré-idiotizmust, essen piros hó, kezdődjön minden szenzációval és a "leg" szócskával... 
Legyen zaj! Nonstop! A szocioapták imádják ezt a civilizációs szintet ahol ma vagyunk, lubickolnak benne.

Gratulálok magunknak! Ámen.

És a legjobb az egészben az, hogy közben még mindig azt ismételgetjük: erről a közösségi média és általában a média nem tehet. Az internet jó mert van Wikipédia... Az AI meg jó mert "kifejlesztik vele a rák ellenszerét" (a nagyvállalati - szociopata gyanús, AI fejlesztési vezetők minden interjújában ez a második mondat, vagy a harmadik) - miközben a közkórházakban nincs klotyópapír, a várólisták meg hónaposak.
Szóval. Senki nem tehet semmiről. "Mindig is így volt, csak másképpen!"

Sosem volt még ilyen jó.

Dőlj hátra, és élvezd ezt a gyönyörű dekadenciát a késő kapitalizmus szarszagú mocsarából. Amíg teheted.

úgy gondoltad, hogy a tragédiáktól
a nevetés
megvédhet majd - előmelegítetlenül 
kerültél az életbe
legörbüld csőrű galambok
rózsabokrok tövében alvó csigák
a közösségi és nemi aktusok közé
te lettél ők
ők nem lehettek te
te lettél 
Szókratész borzas hajában a tetű
álomhinták pörölycápák orrára akasztva
gyógyszerüket szájukban gurgulázva
előző és következő
épp most pöfögő rendszerek
ereiben a legutolsó az erbécé
akiknek a politikusként riszálnak
és akiknek már, vagy még nem
féltél az akarattól
a porondon orrot, szájat cserélgető
bohócruhákban agitáló kakasoktól
az lettél akiket elborzasztott
mire képesek, majd megszoktad
a tegnapi szörny új
hörgéssel tért vissza
evett, zabált, kakilt - nagyobb lett
hogy újra félhess
rettegtél
a szőrüket hullatott fogatlan vén tolvajoktól
az áldozatként pózoló hajdani uraktól
a bármire képes őrülteket kiszolgáló
hősi pózba merevedett kényszeres hazugoktól
az álmodtad 
a mogyorófa füstje, ágai közt
egy illatosított kötélen lógtál
egy tál vízben ide-oda úsztál
tavaszi korestvén arcba pattanó cserebogár
lassan pöfögő éticsiga voltál
a hajdan volt óvoda udvarán játszottál
helyén ma
közpark vagy bolt 
bevásárlóközpontból formázott krisztus
almahéjból "jaj"-t hámoztál
elmúltál
a tüdőt, alhasat, vért, agyat
koptatja a holnap
szemeket olt ki az idő
ami marad
az se
csend se
hó se
semmi se
de a
ma
jó volt
csak mert volt

from among our pages, they emerge again
the flare-up, the hero, the myth
they march on, endlessly boringly
as if you were walking through an art biennial
the twentieth piece of kitsch, the hundredth cliché
the thousandth imitation of earlier imitations
the eightieth looped video
and then, by chance, you were to stumble upon a drawing
just like that, somewhere on an ordinary wall
there would be a single line on it
beneath it, a name, a date
a line which someone, somewhere
drew after some kind of true experience
let's say they had been hungry, or had no money
and drew it out of anger, or
perhaps they had been beaten, betrayed
and in their pain carved a line into the paper —
and did not post the image immediately
in a social media
was not moved by themselves
did not feel a tingling satisfaction 
at their own originality; the drawing
had just been lying there somewhere
until someone found it
there was no self-interest behind it, no marketing —
it would be moving — almost unimaginable
like a quiet tale about light in hell
where the devils liquefy the light
rub it onto their arses
and, farting into that liquid, blow bubbles
and take delight in it
how beautifully colourful they are
how colourful
how clever

On that planet
emotions are pushed beyond excess
adoration, malice
self-interest, cosying up in hatred
as though it knew everything better
while understanding nothing at all
the back-slapping, matey sort
with an axe in its pocket
the crowd professes self-interest
it worships with devotion
consume with passion
warped laughter, warped grunting
the same mouth kisses, tears
devours and licks one another
the same one does it
the same one denies it
this is how shit grows an arse
how light grows an eye
I flee from both
while I am afraid

az irányvonalaknak egy gömbön
mely a semmiben tekereg -
nem sok értelme van,
mégis, felfelé - gondolom
Oldham irányából
toronyfelhők kutyapofái
ez a nyomorúságos telepek
függőségek végtelenjeibe burjánzó
üres tekintetű szánalom-parkja
mint Orwell Wigan Pier-jének
huszonegyedik századi pattanása
gennyel telve várja a pukkanást
a Rochdale kanális
a halott barna szutyka
melyből legszívesebben
a baktériumok is menekülnének
vizéből bevásárlókocsik ágaskodnak
kerekeik az ég felé 
mint imába fagyott öklöcskék
mellettük útjelző kúpok
beledobott bárszékek
kosz, szemét, fecskendők
meg a többi - unalmas
mint a többi lepukkant
magába holt
magát szájba kakáló város
bármerre - a hanyatlás
a rozsda
giccses, unalmas - mint a gettók
ezredik mutogatós pop-ja
mint az egymilliomodik rap szám
melyet már csak az idióták hallgatnak
de csinálják - mert egyszerű
kényelmes - és mert mást nem tudnak
vagy ki tudja miért...
a fontos mégis - talán a kórkép
a látlelet, hogy a nyomor
nem csak anyagi
az oktatásba ölt milliárdok
dekadenciagyárakba folynak
mert a pénz, csak pénz
hideg akár a szívbe szúrt illatosított kés
a kosz, szemét, üresség ---
törődés
szembenézés helyett
s a válasz:
még több pénz kell
még több lengő zászló
nemzeti propaganda 
miközben
a halott folyók felett
apa, anya fecskendőn utazva nevet
a gyerekek bandázva üvöltenek --
én a felhőket nézem
a világ tökéletes szőrtelen denevér
odakint fekete zománc a táj
unalmas ez is
mint te meg én.

Great Britain has gone down Hungary’s old road,
it is the road that Hungary just left yesterday...
They officially elevated negative-populism to power,
who keep waving national flags,
claim the ideas of homeland and nation for themselves,
as if they were the only people living...
in a shared house,
they lie knowingly, they stir up hatred,
how stupid did one have to be
for the majority, even knowing the unspeakable damage of Brexit,
to choose those who caused it,
how blinded,
ignorant and shameless does one have to be
to go on marching down the same road,
knowing this damage,
a road they should have stepped off.

Endless stupidity has won,
it rages, it rejoices, and it repeats
meaningless slogans
that are the perfect diagnosis
of cognitive dissonance.

A sad country,
in its desperate decadence,
but I have no doubt: they will continue.

Tizenhat éve hagytam ott Magyarországot,
Tizenhat évet kellett várnom arra,
Hogy a gyűlölet, hazugság, propaganda -
A szociopatákra épülő kíméletlen kevélység,
Állami szintre emelt bolondokháza,
Hivatalosan is bezárjon.
Az őrület határáig feszített rettegésre,
A gyűlölet izzítására,
Az empátia hiányának emelésére,
A pszeudo-háborús pszichózis létrehozására,
A papírcsákóban pöffeszkedő,
De még egy egyetemi vitától,
Vagy egy hatalom átadási ceremóniától is rettegő,
Végtelenül gyáva, kányszeres hazudozó vezér - uszítására,
A közösségek megosztására
A mindenféle gyűlölet ingerküszöbének emelésére,
A klinikai szintű szembenézés-képtelenségre,
A közös tulajdon, az állam vagyonának sajátként kezelésére,
Az EU-s pénzek ellopására,
A gyűlöletpropaganda elképesztő mocskára
épült hatalom végleg kimúljon.
Az orbáni rendszer tegnap hivatalosan is a helyére került -
A kutyaszar mellé a járdára,
A kihűlt ondóval teli koton mellé a szemétkukába,
A halott gyümölcsöktől színezett madárszar mellé a fák alá,
Kádár, Rákosi, Horthy nyálkás csiganyoma mellé.
És bár azt sejtem,
hogy minden remény ellenére nem épül valódi demokrácia,
lassan egy újabb rezsim épül,
Mert a kultúrát, a többség ízlését -
a huszonegyedik században már nem lehet "polgárosítani",
De talán,
Az új,
Nem bűnözőkre, kíméletlen szociopatákra,
Nem lopársa és propagandára,
nem kizárólag az emberi kisszerűség
legmélyebb bugyraira és a zsarolhatóságra
Épül majd. És ha mégis?
Nos, igen. A jövő ellen
nem véd a jelenben elkövetett
remény és reménytelenség... a jövő
az önmaga - vagyis ismeretlen.

az évek holt záradéka
mellkasodban reszkető ólom
bizarr madárként ücsörögve
félhomályba vesző vállaidon
Failsworth, Daisy Nook - az  éj mája
elkopott időm lepörcent máza
karmait az utak bőrén húzkálva
sebeket rajzol a járdákra
akkor örül ha már vérzik a föld -
elbújsz előük
a sokféle hit, őrület, nameg
a csendet félő üvöltözők elől -
és az éj csak rejtene
amíg bírja, mentene
a tengernyi elszabadult mocskot
szégyenkezve takargatja
a bokrok alá hajítja
akár a részeg a poharat
könnyítve kábulatba vesző
nyomorúságos bánatán - 
de azt sejted: nem nagyon számít
hiszen a dolgok...
rozsdát szülnek neked
s azoknak is
akik nem akarják látni
önmaguk valódi arcát.

the age of ideologies and philosophy is over
by now they are merely components
dosed into political marketing
like spice into a yummy blood soup

the labels right, left, liberal
are colourful objects dragged about on a screen
which a capable sociopath casually drops
into the diagram of acquiring money

if needed, national pathos with flags waving
if that is not enough, he promises scraps to the workers
if needed, he hires right or left extremist lunatics
so they bring the hoped-for profit

Thetare. Post-Machiavellist clown yummi show...
Where

philosophy is needed when a more serious profile
lulls the brighter, better-educated classes to sleep
Plato, Marx, Harari, Kojève or Burke
whatever is needed for the money, they put it on the cake

and yet, again and again, they believe the fairy tales
it is like religion — the patina of centuries
makes even the stupidest stories more believable
all it takes is the right power-mad sociopath

with an unscrupulous drive for power
the money-guzzling media eagerly broadcast anything
helping along these sustainable stupidities
I watch, I understand, but I do not want to see

this civilisation is a wretched self-parody
trailing behind its own science
repeating the same thing again and again out of habit
although all they are doing is drawing

the dreadful diagrams of gaining power and money
dragging left, right, liberal about, the power-hungry one makes
the story is wrapped in narrative
the army of fools applauds, nibbles, believes or hopes

the harmony is perfect: decline, destruction,
decadence: a smiley in the margin of the diagram
if you do not want to live in this, you can listen:
sad news for rebels: you cannot get out.

Oh, I could: being a hermit was my choice
Like in medieval: it works. 

már sikálják a rájuk rakódott mocskot
új gyíkbőrrel kárpitozzák a hazugságot,
a propagandista, intéző, kápó,
oligarcha, verőember, táskahordó,
manipulátor, politikus - kisbárány bőrben,
maga elé tudat-simító gépet tesznek,
a kakás nyelvek, habos szájsarkak,
a pénznyeléstől felpuffadt gyomrok,
a csillogósra nyalt alfelek, és az azokat
szorgosan lefetyelő ott-sem-voltam emberek.
Az apróbb-nagyobb machinátorok,
a titkos számlák - megszépülve,
megtisztulva, szentekké átlényegülve:
mosolygós szmájlikká lesznek, Amott
már nyomkodják a Delete gombokat,
zúg a papírdaráló, színt vált a kaméleon,
amnéziák bamba vigyorai,
"nem tudtam" válaszok hosszú sorai,
épül az új világ: a szembenézés - persze:
újra elmarad - a szemét, gyűlölet,
a végtelen korrupció papírgalacsinná
zsugorodva a szőnyegek
alá kerül. Az arcok
vonásai is átalakulnak - a cinikus, pökhendi
ráncokból ártatlan redők leszenek,
ők sosem mondtak olyat, semmit nem tettek!
Nem sejtett senki semmit,
más csinálta, más hazudozott,
más pörgette az ördögi verklit,
más tiltatta ki a humoristát a faluból,
más árazott túl, más hazudott,
más vette el a jogot, más lopott - ő? dehogy!
A gyűlölet, migránsozás, buzizás,
mások bűne - s most megpihenve,
a néhány percnyi megtorpanás után
a szociopaták krisztusi pózra váltva,
új hiearchiákban új pozíciókra várva,
a régi új - mosolyogva alszik el este, 
itt sosem volt saját hiba, beteg eszme -
a rosszat más csinálta - nem te, ő vagy én,
új cukormáz, új marcipán csillog,
a régi torta újramázolt tetején.

tagadással élve, illetve tagadásban,
fogalmam sincs mi tehetné jobbá a világot,
bárki, bármit akart korábban: öncél lett.
a forradalmak, lázadás, mozgalmak - elvesztek
ami maradt belőlük az a kevesek haszna
a sokaságnak pedig a saját megkövült nyomora.
elhihetnék bármit, hihetnék akár neked is -
sőt ha vak lennék, hihetnék benned is,
de bocsáss meg: nem tudok, nem lehet,
mert ha fogom a könyveket, a tapasztalatot,
csak a borzalmas valóság - az látszik,
a másokon átsétáló, mindenkit megcsaló,
trükkös, csalafinta hazugok hosszú sora,
ők lakják be a történelmet, övék a múlt,
és a jelenben éppúgy ők kísértenek,
és akik harcoltak miattuk a temetőkben,
névtelen, imseretlen címkék mögött laknak,
a világ pedig azok útján romlott tovább,
akik nagyra nőve, a történelemkönyvekbe,
dölyfös, hazug mítoszok mögé téve,
a mai korok kicsiny becsapottjaiként,
most újabb őrülteknek tapsolva,
anonim eszközökké teszik önmagukat.

ordinary sounds, with ordinary shadows
human-shaped clouds with dreadful desires
every victory of ordinary stupidity
eats away at freedom, and fills its place with howling
it only wants to indulge itself, for ever and ever
the small indulge, the great revel, and selfishness
it devours the planet, leaving nothing behind
the politicians dance samba for them,
the press, the markets, the media and marketing love them
it stuffs itself, feeds and feeds, and its grin swallows everything
and it may seem as if they win every day
as if they could be free for ever and ever
there are no consequences; the whole world is there for their delight
behind their icy grins, like a howling little monster,
infinite emptiness sobs within itself,
and they recoil from every mirror.

I do not know whether you ever existed.
I want to picture you, I know.
Your hair, grazing the earth,
tames the Moon.

I do not know how long we may remain
the freckles of the blue sky,
uncounted starlights,
soft lips above one another.

I cannot fathom time’s secret,
perhaps it is only a mournful illusion.
The world, after all, never laughs,
because to it, all is grace
and not a false invention.

Száznyolcvan éves késéssel polgárságot létrehozni?
"Nemzetté tenni a társadalmat." - a huszonegyedik században?
Amikor a nemzetnek helye már a múzeumokban van?
A magyar értelmiség többsége hibernált időutazó,
cirádás kapszuláik soha nem hagyják el a Földet,
évtizedeket alszanak és mindig ugyanoda érkeznek -
s bármikor, felébredve a kómából - ugyanazt kiabálják:
a tizenkilencedik századot befejezésének ígéretét hozták.

Néhány nappal a rendszerváltás után
már mossák a koszos tenyereket,
mentik a kiszolgálókat - sikálják
az eleddig szorgosan csapkodó nyeleveket.
A propagandistákat tartalmat törölnek,
az évtizedes ipari gyűlöletet kiradírozzák,
az egy hete még háborús pszichózist okádó
csőcselék "újra pozicionál",
a szabad média makog - az újakon éli ki,
hogy tizenhat évig gagyogva maszturbált,
s most saját Stockholm-szindrómájától hajtva,
békés beszélgetésre hívnak Mini Goebbels-eket,
a féltudású értelmiség új világot vizionál,
a sok kitartott, házi napraforgó veszettül pörög,
létrejön az emberarcú fideszes népmeséje,
mint hajdanán az emberarcú párttag,
s akik tapsoltak a lopáshoz? A Bolondok hajója?
megvezetett, ártatlan áldozattá lesznek,
a korrupcióra boldogan szavazókat,
a lelkesen "migránsozó", "buzizó" fröcsögőket
européer demokratává avatják,
Mindenki olyan jó! Olyan kedves!
Napsugarat posztol a fizetett komédiás,
a kaméleonok színváltva villognak,
a maszkot váltó bohócok szivecskéket fújnának,
még néhány hét és jönnek az új biográfiák,
show, pénz, vudu és szerepváltó műtétek...
A minisztériumokban papírokat darálnak,
az oligarchák térfelet cserélva gazsulálnak,
a sajtóban eufemizmusokkal relativizálnak,
a sötét árnyak lassan kiszürkülve,
az új ön-definícióktól újra hófehérek leszenk.
a polgárság nélküli polgárságban buli van,
a pénisz alakú uborkafára
visszamásznak,
akiket onnan épp leráztak,
s a leghangosabb újra az lesz, aki eddig is üvöltött,
jönnek a hős-mesék, a nagyotmondás, felejtés,
az  urambátyám vállveregetés,
a megtorpanó mutyi - alakot vált,
új iránya a régi zsebek átrúzsozott szája,
a Csodaszarvas is visszatér a Szíriuszról,
Hétszűnyű Kapanyányimonyók a világfa tejetén landol,
alatta együtt örül a szent és a profán,
amíg a valóság sokadszorra - megint,
nem csapja őket pofán.

yes. if they order it, shall we eat flowers?
a step’s worth of silence
you pull a cap over the smile planted in your lap
everyone takes a breath at once
of course? obviously? did it just happen?
glove puppets play the piano in vibrating mirrors
they drink oil, excrete gold, burp natural gas
they eat plastic, vomit lithium, manganese, cobalt
withered flowers in empty souls
they fumble with their smartphones
is this some kind of critique? am i green?
oh, not at all. critique has long had no meaning,
just as opinion has none either,
just as rebellion has none,
nor does argument.
since everything is just narrative?
reality,
narrative too,
depends on how much you earn from it?
opinion is price-labelled, marketed,
human nutrient delivered in a targeted way?
like feed for dead flowers?
reason is asleep, breathing softly, trembling
who knows what it is dreaming?
perhaps nothing. perhaps it only pretends?
does it want to achieve an effect?
to manufacture a bubble? to shut down a community,
to shut it in, to influence it?
is evil infinite? does it exist at all?
if you live in constant madness, do you become mad?
social media, pseudo-AI, fashion,
the colours of religion and capitalism have been mixed together?
nice?
has it become so beautiful?
what is the it is it?
hedgehogs dance in the garden
foxes sleep on the grass in the park
in mute silence
I am listening to the music of M.F.
like leftover silence
in the howling, foaming horror
a single candle
locked in an ice cube.

üdvözülni szeretnének, vonalat húzni, tapsolni
újra új világot, ezredik társadalmat: harmatból acélrácsot
közben a vérben a ragadozó fémbuborákok
átmentve magukat: újra pezsegni kezdenek majd
mocskuk nyomán új és új elitek szívnak, edzenek
megmagyarázzák, félreérthetetlennek hősnek álcázva.
kicsit nosztalgiáztam - nem tudom minek
olyan volt mintha kétezerhétbe csöppentem volna
amikor Szlovákiában Slota "büdös magyarozott"
Budapesten pedig a büszke bunkó "leszlovákozott"

rég volt, negyed élettel ezelőtt, másik galaxisban
elmúlt és az ott aki én már nem is én voltam
amikor papírjaim szerint brit lettem
itt "kelet-európaiztak" viccből,  könnybe szorult végzetem
dísztelen dobozba rakva, fájó hányingerem
ráírva a giccses, általány-szöveget: "Basszátok meg."
a többség - vagyis akiket kívülvalónak gondolsz
ostobának, gonosznak tűnik - s végül gyakran kiderül
"az is" - a legjobb elkerülni a közönségest, győztest
mert semmi nem korszakos, örök - csak a természet

igen, nem várni az ember-világtól semmit - ez a menekülés
ostobák, kretének, nyálzó, kapzsi álszerények
médiát, közösséget, tartalmat gyártó zsizsegő önszeretők
kévés, annál is kevesebb: ha találsz valami csendeset
s még ritkább ha képes három pontot összekötni
a folyamatos "negatív evolúció"-ban fuldokolva megérteni
hogy az ártatlan óvodásokból a sok csalódás
hogy hasogat cinikus, sebzett óriásokat

de végül elmúlik az is, elmúlik az elmúlás - közhely
önmaga tükrében ki billeg, élvezze, vagy égjen
csak én - ne legyek én, ne bántsak, ne féljek - legyek
a legcsendesebb csalódott barom, porszem
még a saját csendemtől is fényév távolságban
nincs nemzet, barát, család - semmi emberi csoport
csak az ablakból a fák, képek, najó: maradnak a könyvek
az égbolt - amihez nincs köze az emberi közönségességnek
a természet jó - még akkor is ha megöl: csak azért
mert úgy hozta törvénye - és nem érdekből, haszonért
vagy mert nem tetszettél.

és begyógyulni nem kell - mert aki ebben a világban
egészséges....az maga a diagnózis.

látni az otthoni eseményeket...
megint rendszerváltás?
gyerekkorom óta a harmadik,
most "alapítani" szeretnének.
valamit.
nagy álmok, demokráciáról fecsegés,
csak azt nem látom,
hogy kik építenék s kiknek?
Akik megtehették volna,
azokat már rég elüldözték...
most azok fognak újra rendszer váltani
akik a pénz elapadásáig az előzőnek tapsoltak?
Már most elkezdődött a relativizálás,
megint nem lesznek felelősök,
esetleg néhány kirakatper,
de szembenézés...ugyan kérem!
Csak ártatlan áldozatok lesznek:
végül minden propagandista,
pöffeszkedő új-földesúr,
szerencsétlen áldozat lesz,
s azok fognak rendszert alapítani,
akik eddig abban éltek és mást nem is ismernek?
vagy akik ameddig volt uniós pénz
kiszolgálták az elnyomást?
holnaptól demokrata lesz mindenki,
a homofób, az ex-gárdista, xenofób, korrupt,
meg a jó ég tudja ki,
akik eddig hazudtak, 
nagyszerűen eldagonyáztak:
most majd az újnak tapsolnak.
óh, a szabadságszerető nép... lol
ha létezne szabadság utáni vágy,
azt nem csak kapni . adni is akarnák....
a győztes például
melegjogokkal is kampányolt volna vidéken
és tapsolták volna,
ha lenne hagyománya a polgárságnak:
uniós pénz nélkül is épülne bicikliút,
kilátó, múzeum, faluház, híd - felújított templom...
lenne melegházasság,
lenne khmmmm: egyenlőség
mint itt, valahol a halódó nyugaton...
az élni, s élni hagyás alap lenne,
a szabadság, az esélyegyenlőség...
alap kulturális norma lenne....
A sok, épp most születő forradalmár, lol
ha nem fogyott volna el a pénz,
ma is a Pocakos Apácskájuk csöcseit szívná,
s az vigyorogva etetné, itatná gyerkőceit,
ugyan, kérem... forradalom,
rendszerváltás,
alapítás,
oké.
na igen.
rendben.
Kár, hogy a polgárság-port
nem a polgár-gyárban gyártják,
mert akkor csak építeni kellene egyet-kettőt,
s patikákban recept nélkül adva,
véget érne a 
a
a
az ami volt, van, lesz:
A feudalizmus kádárral megfészbúkozott,
nagyon szomorú nyomora.

If you feel the world is unbearable,
if you feel you are going mad from all the lies,
if you feel like screaming because of the umpteenth act of vileness,
if you no longer use social media,
if a few months ago you started reading again,
if you do not have artificial intelligence to write everything for you,
if you know the times table and understand written text,
if you can sense the all-pervading stench
of decadence disguised as progress, if you are afraid and hurting,
the problem might not be you: welcome to reality,
where you probably feel solitude.
The best thing you can do? I have no idea...
I do not know; there is probably no solution.
Because by now things can no longer be fixed.
We have already crossed every line towards something worse.
Around us is a deterioration.
We lie, constantly, without pause,
for money, for self-interest, out of stupidity.
Our leaders lie, we lie to them,
out of lust for power, for money, out of fear.
We think we are capable of anything,
billions lie that power is necessary,
they lie about everything, everywhere, almost everyone,
destroying and ruining nature:
slow warming, producing more plastic,
we drink oil,
we need more gas,
we push sewage into rivers and oceans,
they build more slaughterhouses.
The cult of meat eating...yeah.
The North Atlantic Current is slowly grinding to a halt,
laying frost upon heat, pain upon decay,
but we will keep lying until the very last moment,
deceiving one another with positive messages.
Slowly, most people are being dumbed down,
forgetting how to write,
how to count, how to read, and how to be altruistic.
Artificial intelligence works out for them
what 5x5 is, or six divided by two,
and these are the ones who will vote, who will run things.
I do not know whether this is already the beginning of the end
or the end itself; I do not know how long it will last.
I am no seer: I only know
that in a world where people are slowly growing stupid,
and greed is the highest value,
and they live in hierarchical structures,
and where everyone lies to everyone,
and lies and self-worship spread through networks,
I cannot expect much good.
But I no longer care, because I look at all of this,
at our civilisation,
as I would at any other before it:
a stepping stone leading somewhere,
which may be good or bad — who knows.
It is simply good to know
that we are not special,
just links in the chain, steps
in the endless flow of things.

kivonom az időt a saját képletemből
amikor sétálok mantrákat gyártok
"nem érzek semmit"
"nem jelent semmit, hogy nem érzek"
"csak a lépések fontosak"
"majd azok sem"
mosolyra görbül az égnek az a része
mely csíkká feszült a háztetők
és a felhők közt
rájövök, minden mantra röhejes
pótcselekvés
konyhai pszichológia saját terasszal
az ellenkezőjére vágysz annak
amit el akarsz nyomni
ez a legszomorúbb pisztáciamag-tangó
ahogy a földre hullik
koporsó lesz belőle, tágas kis lak
belefekszel, heherészel, elhajózol
az égbolt tükrében látod
odakint épp elpusztul minden
narancshéj színű lángok
fegyikehely alakó olaj-ár grafikonok
kapálódzó kezek, letépett póklábak
azok meg ott? jé! vért isznak?
a pókháló közepén egy cár
a másikban egy micimackó 
majd apróbb szociopaták
köröttük milliárdnyi derűs áldozat
gépeken, gyárakban, húsos fazekak előtt
velőt szívnak, nemi élet, ürítés
fekszek a pisztáciamag csónak fenekén
szemeid zöldjében a temegén
a víz üvöltéseket, sikolyokat
meg az azokat követő röhögést hozza
hallgatnád, ha lenne mivel
érdekelne ha számítana 
de már csak az marad, igen
"a minek", " miért" éa a "kinek"
posvadt szagú szellő emberi szagokkal
zizegő léghullám emberi blablával
hadakozás, hazudozás, meg a főisten: a pénz
a százmilliomodik utánazt utánzata művész
meg a fejlődének álcázott roncstelep
szakadékkal, horrorral, püffedt hímekkel
öltönybe, kosztümbe zárt alsóbb majmokkal
elúszok, elringok
és az sem érdekel, hogy nem érdekel
majd ébresszetek fel
ha kipusztult az ember végre
és lehet csendben, békében élni
a megmaradt növényekkel

megint elhiszik, hogy nincsenek oldalak,
hogy egy teljhatalomból plurális demokrácia,
mint egy bőrrel bevont sáros hógolyó, mely
hegyoldalról alágurulva mindent összeszed -
havat, sarat, kutyaszart, használt kotont,
mocskot, hippit, nácit - végül leérve óriás lesz,
nem értik: hogy a polgárságot nem kihirdetik,
nem gyárban kalapálják, nem is úgy adják,
hanem kultúrából, közös jobb-létből születik,
megint és újra csodára várnak, sokadszorra,
s akik eddig az előző uraknak tapsolva éltek,
loptak, csaltak, hazudtak, visszaéltek - most
köpködnek, s másokra mutogatva bűnabkot
kapnak, ugyanúgy - tükör nélkül, lelkesen
tapsolva a következő úrnak, s minden megy,
halad tovább, a soron következő elnyomás,
szomorú történet, szomorú történelemmel,
szomorú jövőjét szorgosan nyalogatva néz,
csalódik, majd újra - csak tükörbe nézni,
ne kelljen.

 

Reason has got stuck in its own swamp,
Clever people, as if treading in sticky, warm chewing gum
stuck to the back of the hand,
have consumed sincerity out of the world.
Hardly anything free remained after them,
they left almost nothing that was joyful,
where laughter, tears, and surprise are sincere.
Because they slapped a brand mark on everything
turned everything into a product,
labelled everything, degraded everything
into a saleable product, a market phenomenon, or propaganda.
Today, most people at universities
look for career opportunities, and scholars
long for career and prestige in research,
and freedom, creativity, and sincerity
are only a product, which people who, without real experience,
import into art —
people without real experiences, only know
which effect, which sentence, which colour
fits a concept that, as a saleable
product, enters the art market,
This is the world of sellable narratives and concepts,
or can become one of the new products
of the film market as a saleable screenplay. Almost everything has stopped.
In science, the big companies have taken over everything.
By funding the universities, they train a workforce.
It is hard to find fresh air, hard to find a way out,
and to avoid it, so that after the smallest success
you do not become a market product: it is hard,
an almost impossible task. This world here,
the swamp of cynicism, greed and hypocrisy,
where almost nothing is what it seems.
We have become projections of our own shame upon dark walls
empty, stupid, and pathetic,
people who only copy the thousandth cliché, who
manufacture the ten-thousandth landscape, superhero film, music
who upload, share, eat, fuck ---
just another product. Infinitely sorrowful,
that looks constantly happy, pseudo-smart 
that is just ridiculous,
the whole of art, from films
through the visual arts to music is just: mostly just merch, items,
goods and enjoyable: faeces.
There is a way out. Maybe there. 
the
lonely road of an outcast, where,
left alone, you hardly find anything, hardly
find anything sincere, beautiful, free of self-interest,
but perhaps this search — the search
For beauty and sincerity in this swamp is the most beautiful thing.
But of course, this does not matter.
Doodle-ddooo. doo--doo, and fuck off.

Physics is divided into “classical” and “quantum” physics only for historical reasons. Before the discovery of particles and before the rise of quantum theory, we had no way of knowing that the true nature of reality is not the same as the one we experience directly. And yet even now, people continue to cling to the fossilised, outdated belief that there is a separate “classical” world and a separate “quantum” world. There is not.

Everything in the universe is fundamentally the same. Everything is made of the same underlying stuff: particles. There is no god, no supernatural realm, and no such thing as “classical physics” as an independent layer of reality. There is only physics—and even that is merely a human way of describing things, because nature itself does not care how we categorise it.

We have the whole matter backwards, simply because we have grown accustomed to thinking this way. The long neglect of quantum biology is a perfect example. Even today, people still repeat the claim that biology cannot be quantum, because the environment in which biological processes occur is “warm and wet.” But this is nonsense. “Warm” and “wet” are themselves quantum-level phenomena. Heat is nothing other than the faster motion of particles, and the fact that we experience it as heat—and the very mechanism by which we experience it—is also part of the same underlying quantum reality.

In that sense, contemporary physics is rather like this: imagine a computer game made entirely of pixels. Now imagine that the game’s main character concludes that the background around it is probably made of pixels, but that it itself is not, because it is somehow special. The main character imagines that the movement of its arm is not produced by an algorithm manipulating pixels, but by some mystical, magically infused process belonging to its supposedly non-pixel body. That is how absurd our current habits of thought can be.

It is time to come back down to earth. The origin of life is another good example. To this day, people try to explain it by searching for proteins and various organic substances, even though life must also have arisen from a particular combination of particles. The first living system should not be thought of primarily as a protein or a molecule, but as a quantum structure—something like a nanorobot formed by nature itself. What we now call proteins may be parts of such a structure, or later manifestations of it.

A particular arrangement of particles came together, began to move, and became capable of using energy, taking in energy from its environment, and sustaining motion. Later, it may have developed the ability to change direction, and from there perhaps began to evolve structures that could store the blueprint for making itself again, and so on. If we ever build a truly functional quantum computer, perhaps we will be able to model these processes, decode them, and discover the precise quantum combination—the micro-environment and energy conditions—under which a structure like the one we call life can emerge. The earliest such particle combinations may have been the ancestors of the macro-scale quantum combinations we now call living beings. These processes may have unfolded unimaginably slowly, over millions of years.

Everything in this universe, in this world, is made of the same thing: the same nature, the same particles. We are the dance of quarks and gluons, and their energy is our mass. Classical physics is only a framework. It is a magnificent one, but there is a boundary beyond which it can no longer describe reality adequately—a boundary at which the true nature of nature begins to reveal itself.

Close your eyes. The absence of light, the blocking of photons from your retina, the sensation you experience even now—that too is a quantum phenomenon. Open them again: photons strike your retina, their energy is transferred to the particles there, that transfer is registered, and structures we call cells—built from immense assemblies of electrons, protons, neutrons, and the atoms made from them—carry those signals onward. Those signals are energy. Everything is energy. In the span of a blink, there are trillions of reactions, trillions of vibrations, trillions of spins. That is what you are, and that is what I am.

Biology, as a framework, sees only the higher levels of this process—the large-scale structures, such as proteins. But those, too, are only groups of particles. They are not reality itself.

csillámló kavicsokba botlott a reggel,
a hajnal pofájába vicsorogva, rácsapott
valahol átgurul a Nap, kényelmetlen póz
ahogyan lépkednek a cipőim, magukban
volt egy ütés, kétezertíz lényegtelensége
a kivagyiság számtana, meztelen disznók
ijesztő röfögései: várból, cicomás palotákból
egy távoli ország ismétlődő érvágásából

ráokádnék a Nap sugaraira,  ő bosszúból
szénné égetne, mondjuk, álmodjuk, szérum
a jelenlét ellen, láthatatlanság kéjelgése 
jellegtelenségem öröme, hogy csak úgy átlépnek.
a karvalyokat lecserélik, a zzákmány marad,
a nyulakat leölik, a farkasok röhögnek,
kékes háromszögek, összeszart parkokban

felnézek az erektált oszlopokra, a kamerák
szemei feketék, a taxisok már leparkoltak
némelyik pornóra maszturbálva várakozik
talán egy reptérire, vagy egy részegre,
átszaladok a képsorokon, a cipőim árnya
esetlen mozgásával rágja a fehérséget
a sarki péktől a kenyérszagot eregetik

a dolgok megszokott óraműre haldoklanak
ugyanazok az emberek ugyanakkor vannak
régebben képzeletben ledaráltam magam
de túl hatásvadásznak találtatott, eldobtam
nem kell szenvedni, nem éri meg a fájdalom
ami a hülyéknek annyit jelent: örülni kell
ettől szomorú leszek és ledarálnám magam