1994-ben festette és egy össze-vissza drótozott agy van rajta. A kép színei és a festési módja határozottan humoros, tele van iróniával, majdhogynem kedves, ami Kippenberger-nél nem annyira megszokott dolog, mert ő inkább a durva, cinikus és morbid humort szokta a képein keresztül a befogadó arcába nyomni.
 |
| Martin Kippenberger, Portrait of Paul Schreber, 1994 |
De ki volt Paul Schreber? És miért volt az agya annyira érdekes Kippenberger számára, hogy egy festményt is csinált róla?
Paul Schreber, teljes nevén Daniel Paul Schreber (1842-1911) egy Németországban nagy megbecsülésnek örvendő fellebezésekkel foglalkozó bíró volt. Egy reggel arra ébredet, hogy szexuális képzelgései vannak, de nőként és egy valamiféle istenség átalakította őt nővé és a hallucinációi közben úgy élvezte/szenvedte el a szexuális aktust mint egy nő. Később, mikor a betegsége előrehaladottabb lett, egyre durvább hallucináció voltak és egy istent képzelt el és ez az isten mindenféle sugarakon keresztül küldöttt rá különféle rontó dolgokat, például egy kicsi emberkét, akinek az volt a feladata, hogy kínozza őt. Ez így önmagában még nem lenne annyira érdekes, csakhogy ő az őrületének a teljes történetét le is írta és ki is adták könyvben, a címe "Memoirs of My Nervous Illness" és 1903-ban jelent meg. Később "dementia praecox" diagnosztizálták, ami a "paranoid schizophrenia" korábbi elnevezése. Daniel Paul Schreber könyve nagyon sikeres volt és egy csomó pszichiáterre hatott, többek közt Freud és Jung is merítettek belőle és írtak róla. És Martin Kippenberger is szentelt az ő megbomlott agyának egy festményt.
Egész délután C.vel labdáztunk és bújócskáztunk, nagyon jó vele játszani, ha hirtelen felrohanok a lépcsőn és elbújok előle a felső szinten, akkor annyira beleéli magát alul, hogy hallom ahogy nyámnyog izgalmában és egy csomót töpreng, hogy el merjen-e indulni megkeresni. De a kíváncsisága mindig győz és nekiindul, mikorra megtalálna megijesztem és akkor lerohan alulra, én utána, labdázás és újra bújócska. De neki soha nem elég, egész nap tudná csinálni, én sajnos fél óra után elunom és szünet.
Van egy kedvenc 2017-es festményem, Sue Williams, brit képzőművész festette:
 |
| Sue Williams, Horizon Line (2017) |
Neki egyébként egészen érdekes munkái vannak, főleg a saját problémáit próbálja kivesézni, de ez a 2017-es munkája határozottan más mint az eddigiek.
Tegnap volt szó a tájképfestésről és a romantika előtt leragadtam.
Egyszerűen fáradt voltam már. Most pótolóm.
J.M.W. Turner-el kezdeném, ha tájképfestés és nyugati művészet, akkor szerinem megéri vele kezdeni.
Van egy képe a "The Arrival of a Packet-Boat: Evening" című, amelyik egy kikötőt ábrázol, sajnos még soha nem láttam közelről, csak reprodukción, de a jobb felső sarokban látható kapu és annak az előtere egészen félelmetesen van megfestve, a színei annyira tökéletesen adják vissza a párás levegőt, hogy az szinte hihetetlen. Közelről érdemes megnézni.
 |
| J.M.W. Turner’s Cologne: The Arrival of a Packet-Boat: Evening |
Még másfél óra és hazaérnek T.ék, most ott tartok, hogy pizzát rendelek nekik, mert megírtam nekik, hogy mi lesz a vacsora, de visszaírtak, hogy T. felesége és a lánya nem szeretik a gombát. Én teljesen elfelejtettem, hogy tavaly is ugyanezt csinálták velem, semmit nem esznek meg ami a kolbász-szalűmi, sültcsirke háromszögön kívül esik. Szóval...nem érdekel, rendelek nekik jó sonkás pizzát és kész, egyék. Nincs kedvem senki korlátoltságának eleget tenni, tavaly mikor itt voltak akkor is ugyanez volt. T. mindent megkóstol, nagyon nyitott, de a felesége és a lánya nem, csak a szalámi, hús, sonka, meg a szokásos izék, de felőlem azt esznek amit akarnak, csak mindig fel tudom magam húzni azon ha valaki képtelen a beszűkült kis világából kilépni öt percre. Hétfőn a rizstejes rooibos teát se itták meg, csak T., mert 1. tejes tea, fúj. 2. rizstej: érdekes = fúj.
Időközben eszembe jutott, hogy J.M.W. Turner tájképeihez mérten az összes többi romantikus tájképfestő munkái értékelhetetlenek. De komolyan. Egyszerűen a többi nekem giccs, ő meg nem. Szubjektív. Vállalom.
 |
| Paul Cézanne, House with Red Roof, 1890 |
Paul Cézanne vigasznak.
Csend van itthon, az a Nagyon Csend, ami csak olykor-olykor jön elő. Eldobtak végleg és tán soha nem fogom megtudni miért és én ugyanúgy szeretem, nekem nincsenek feltételeim és titkaim sincsenek, próbáltam volna nagyon, harcolni értünk, új életet, csak vele, de...kudarcot vallottam. Nem értek semmit, nálam jobban, soha senki nem fogja szeretni és neki se lesz más olyan mint én, mert összeillünk, mint két puzzle, de nem tud nekem megbocsájtani, vagy nem tudom. Általában mindent meg szoktam érteni, de ezt most nem értem. És ez a legrosszabb. Olyan mint egy seb, amit nem fogok tudni soha meggyógyítani. El kell őt engednem, ússzon és ha nélkülem boldogabb lesz, akkor legyen úgy, csak legyen az, minél boldogabb, hogy visszatérjen a nevetése, az a felhőtlen, amit még tavasszal hallottam...az a kedves...mégiscsak hal én meg...reménykednék, de minek...fogalmam sincs, cipelem ezt a kudarcot is, ahogyan a többit olyat, amit a gyerekkorom miatt basztam el, ezzel kell együtt élnem.
Este beviszem T.-t a Bmthb-a, jó sörök vannak a csapon és sörözünk egy jót. Innék egy jó erős stout-ot, langyosan, kávésat.
No comments:
Post a Comment