 |
| Carolee Schneemann, Cézanne, She Was a Great Painter |
Nagyon érdekes lenne ezt elolvasni, de sajnos egészen egyszerűen nem beszerezhető, legalábbis én nem találtam sehol, pedig Carolee Schneemann gondolataira nagyon kíváncsi lennék, hiszen ő több egyetemen is tanít, és ő volt gyakorlatilag az első olyan feminista művész, aki festőként indulva, a művészeten belüli férfiuralmat megtapasztalva kezdett a feminizmus témakörével mélyebben foglalkozni és később egyre inkább ez került a művészetének a középpontjába. Simone de Beauvoir írásai erősen hatottak a gondolatvilágára, ami nem hátrány, főleg ha valaki önálló gondolkodásra adja a fejét.
Régebben nem értettem, hogy miért nagy dolog a művészetnek az a formája, amikor társadalmi és politikai dolgokhoz nyúl egy művész és megpróbálja a saját véleményét nem csak egyszerűen interpretálni, hanem társadalmi tabukat is ledönteni magával a művészi alkotással, ami nem kis dolog. Fiatalabb koromban elsősorban érdekes, felkavaró, szépséges, ronda - sokféle-milyenségű képeket láttam a művekben, értékeltem az eredeti látásmódot, a szókimondsát, a nyíltságot - péládul a szexuális devianciák feldolgozását, vagy a társadalomban lévő szubkultúrák életének a bemutatását, ma már teljesen másképpen fontosak ezek a dolgok mint régebben, ma elsősorban a bátorságot értékelem és nem csak értékelem, hanem egyre inkább próbálom a jó példát követni, ahol lehet publikusan, nyíltan vállalni a véleményt, szembeszegülni, ha kell megvédeni másokat, a gyengébbeket és kiszolgáltatottakat megérteni, életüket jobban megismerni, ha kell kiállni mellettük, feldolgozni a társadalmi folyamataokat amelyek egy probléma hátterében meghúzódnak. A performanszművészet végül is erről szól, ez az értelme és a lényege, hogy nyersen és őszintén odabassza elénk az asztalra a valóságot, legyen az bármi: jobb tudni a valóságot és elfogadni, mint képmutató módon sunnyogni.
Carolee Schneemann "Fuses" ("Biztosíték") című munkája a kedvencem, az egyik legkorábbi olyan videómunka, amelyik a feminizmus témakörét helyezi a középpontba, 1964-67 között készült, valójában nem történik benne semmi különös, egy házi készítésű szexfilm (egy kicsit pornográf, mutat nemi szerveket, de nem szenzációhajhászó módon), amiben egy pár szexel, mindenféle különösebb cenzúra nélkül, és nincs benne úgy igazán hatásvadász elem, egyszerűen csak történik a dolog, néha megjelenik egy macska, a macska nézi a párt szeretkezés közben és a film végén a pár nő tagja a mcskával ücsörög az ablakban. Ez film egy trilógia része a trilógia címe "Autobiographical Trilogy". A filmben egyébként ő van és a macska is az ővé, a macska neve Kitch volt.Sőt a macskájáról forgatott is egy filmet aminek "Kitch's Last Meal" a címe és 1967-ben készítette. Az egyik kedvenc zeneszerzőmet ő is nagyon szerette meg, meglepődtem amikor ezt olvastam. James Tenney-ről van szó, aki eg yamerikai zeneszerző és zeneteoretikus, aki nagyon-nagyon mélyen ismeri a zenetörténetet és nagyon sok területen alkot. Szúrok be egy zenét tőle, ami egy nagyon atipikus, lassan indulú, de a végére teljes őrületté alakulú darab.
Ezek azért fontos dolgok, mert máig aktuálisak, hajlamos az ember azt hinni, hogy ma már túl vagyunk egy csomó régi, rossz társadalmi berögződésen, és szeretjük elhitetni magunkkal, hogy a társadalmak fejlődnek, mármint jó irányba. Meg azt is előszeretettel hazudjuk magunknak, hogy évről évre mindig kicsit jobb, hogy van növekedés a gazdaságban, meg a tudomány egyre másra fedezi fel az új dolgokat: röviden: "van fejlődés!" Ez az ami valamiféle ábrándot ébreszt bennünk és elfedi a valóságot, mert persze fejlődés van, ez egyértelmű, ahogyan az is, hogy statisztikailag kimutathatóan jobb hely az emberiség szempontjából a Föld, de, hogy vajon ez hosszútávon jó-e a bolygónak, és, hogy regionálisan hogyan oszlanak el a jólétet biztosító erőforrások, és hol jelennek meg a hátulütői és a hol csapódnak le a negatív következmények - azzal már kevésbé szeretünk foglalkozni. Én néhány évig küszködtem egy problémával, illetve egy tervvel - egy termék-alapanyag, nyersanyag visszakövethetőségét biztosítani tudó rendszer kifejlesztésével, de teljesen reménytelen, feladtam. Ez úgy kötődik a perfromanszhoz, hogy ha annak idején nem foglalkozok ezekkel, akkor valószínűleg nem is alakult volna ki bennem az igény arra, hogy az igazságérzetemnek hangot adjak ha arra szükség van. Ezért fontos ez. Jó példa. A performansz jó példa, a színházművészet nem okvetlenül az, a perfrmansz viszont igen, mert mindig van benne valami amiből lehet oklulni, márha jó a perfromer és nem az utánzat utánzatát elkészítő kókler.
A fent említett zeneszerző, James Tenney azért lett az egyik kedvencem, mert rajta keresztül ismertem meg az algoritmikus zenei komponálás teóriáját, ami matematikai algoritmusokat használ zeneművek létrehozására. És persze azért is, mert jó zenéket komponál. A zenekomponáló algoritmusok főleg fraktálokra, Lindenmayer rendszerekre (erről mindjárt), statisztikai műveletekre és random adatokra épül (pl. GPS koordináták beemelése a komponálás folyamatába). A Lindenmayer rendszerek egy formális nyelv, amely helyesen értelmezve, alkalmas fraktál ábrák készítésére. Ezt Aristid Lindenmayer biológus találta ki, aki növények növekedési sémáit és morfológiai típusait akarta így modellezni. A zenekészítő algoritmusok ezekkel tudnak különféle hangsémákat generálni, amelyekből végül is a zeneszerző előállít egy zeneművet végül. Amiért ez engem különösen érdekel az az, hogy ezekre tanulóalgoritmusokat is lehet használni és ma már használják is ezeket. Nagyon érdekel ez az egész, de csak teljesen laikusan, mivel semmilyen hangszeren nem tudok sajnos játszani, csakis a zenetörténet és a zenehallgatás miatt érdekel, nagyon bánom, hogy nem tudok hangszeren játszani, ha lesz egyszer gyerekem, akkor az biztos, hogy minimum zongorára fog járni. Erről a témáról természetesen...G. jut eszembe, jó lenne közös életet kezdeni valahol és nem törődni semmivel, csak magunkkal, de ha ezt leírnám most neki valószínűleg teljesen hülyének nézne. De hogy jött ez most ide...ja a zenetanulás.
Visszatérve a performansz, akció és filmművészethez, még megnéztem egy videót Orshi Drozdi-tól, aki magyar videó és performanszművész, azt hiszem New York-ban él jelenleg, akinek az "Individual Mythology" című 1977-ben készült mukája az egyik első magyar feminista alkotás.
Ennyit bírt most az agyam, lassan elteszem magam holnapra, de még kimegyek C.-vel egyet sétálni, nem tudom, hogy hogyan írjam le G.nek, hogy szeretném ha komolyra fordítanánk a dolgokat és megpróbálnánk egy pár lenni, mármint igaziból és nem csak messziről. Majd egyszer talán lesz bátorságom ilyesmiket leírni neki, de mondjuk úgy ha nem tudunk találkozni nem könnyű, de én már leszarok minden nehézséget, azért vannak, hogy meg legyenek oldva. Őt akarom, vigyázni a kislányra akit a parkban megismertem, Pötty. Pötty. Pötty. Épp albérleteket nézegetek, ezt se mertem leírni neki, nem merek semmi konkrétat írni, mert félek, hogy hülyének néz, hogy miután ellöktem most meg mit akarok megint. Csak ezen az albérletkeresésen legyek végre túl, ezt annyira gyűlölöm, pláne, hogy el is kell mennem megnézni. De ezt sajnos nem lehet megúszni. Alvás lassan, nem tudom mi lehet halacskával, de néha visszaír legalább. Alvás, alvás, alvás. Hajnalban korán kelés és futnék egy jót. Fú, nagyon hiányzik...aggódás. Az a "kislány" dolog nagyon érdekes, hogy én mindig kislányként látom őt, mert a megjelenése nem gyerekes, épp ellenkezőleg, de nekem mégis olyan, még a mozdulatai is, nem tudom honnan jött, Jung-nak van egy teóriája a férfiak animájáról és a nők animusáról (anima, animus ---- a bennünk lakó ellentétes nemű személyiség, és ezt keressük a másikban) én nem vagyok pszichológus, nem vagyok szakértő, de a nagyon kevés tudásom valami olyasmit sejtet velem, hogy mi azért kötődtünk ennyire egymáshoz, mert egymásban találtuk meg ezeket. De ez csak kocsmai pszichológia, az én kis teóriám.
Ennek a Laurie Anderson dalnak annyira szép a szövege...
You're out on the ocean
And you get pulled down
Freefall to the bottom
Like when you're drowning
Or falling asleep
You get turned around
And when you think you're
Swimming to the surface
You're swimming straight down.
Down to the bottom.
All the way to the bottom.
Secret codes and cryptograms
I'm lost in your words
I'm swimming.
Laurie Anderson nagyon erősen kötődik a performanszművészethez, ő volt a 70-as évek egyik legkreatívabb perfomere, a "Duets on Ice" című munkája az egyik legjobb alkotás a korszakból, meg ugye remek előadóművész is.
No comments:
Post a Comment