képek, betűk

Kényszerszövegek az űrhajóból

A hajnal mindig később kezdődik, én ébresztem, álmosan bujong: alukálna még: de nincs kegyelem, túl kell esni az ébredésen, mert a rosszalkodós, lusta hajnalnak is fel kell egyszer ébrednie.

"Háromfokozatú álomlámpa, érintésre világít, az első tapintásra kicsit erősebben világít, majd kikapcsol, három fokozat, a legfényesebb az íráshoz, a legtompább fényerő: alváshoz." - gondota J., majd megmarkolta magán a dudort és arra gondolt, hogy egy sötét barlangba csusszan, jó mélyre bolyongva, ahol a falakról lelógó cseppkövek végein vízcseppek csillognak, homályban ragyogó falnedvesítő ereszek, szorgosan termelik a nedvességet ahhoz, hogy a delfinek egymás nedves bőrén csúszkálva rózsaszín köröket pipáljanak a szobába képzelt égboltra." - gondolta J., majd ránézett az órájára, hogy lenne-e még értelme a gondolkodásnak.

"Nem akarta hagyni, hogy a Nap bejöjjön az ablakon, félhomály, odakint koratavasz, őrülten-fura-szögben-áll háttal felém, terpeszállásban hívogató, hullám-vállak: egy fenekelés kijárna, mint minden rosszalkodónak, hogy szélként hajába markoljova ringjon a szigor-múlasztó harapás és ha véletlenül becsúszik lassan valami, hátranéz és szemeinek zöldes lámpájáról leolvasod, hogy kérné még, jobban, áramolj befelé: : : de nem, nem - szenvedjen kicsit, hogy jobb legyen az üvöltés a végén, amikor ellazulva, ernyedve, kacagtában - minden nedvesség egymásba torkollva, értelmet ad a létezés borzalmának" - képzelte J. és közben megnézte, hogy mozog -e a kislábujja.

Nanoparcellák, elnézve minden variációt, képtelen utakat és alagutakat, becsempészem magam az álmaimba, hősként, vagy hajléktalan csövesként, esetleg egy kurvaként aki a kirakat mögött a részeg hordákat várja, egyik városból a másikba járva, amit a legtöbb szarfaszú műanyag-költő csak elképzel: megcsinálom. Bátorság, bátroság: nincs ebben arrogancia, de attól még, ha úgy hozza a sors, vagy ha akarom szelíd és boldog is lehetek, a habrüsz és a mamrüsz, meg a nandosz és egy csikló körbenyálazása: olyanná tesz, mint amilyen akkor szeretnél lenni, amikor a legmocskosabbat álmodod magadról.

És ha megszorít, ha elerenyedsz: lélegzése egyre közelebb, a harapás is csak egy grimasz, bármikor lehet belőle mosolyogva kuncorgás, ha felnéz, te pedig lefelé, aztán úgy mozogsz benne, hogy közben elmeséled, hogy mi történt aznap, és, hogy szép volt az a Jupiter hold amire leszálltál délben, a Kallisztó - mintha városok fénylettek volna rajta, ő nyitott szemmel sóhajtozva hallgat és megcirógat, közben az űrhajó simán és hangatanul tart a Naprendszerből kifele, csak a lassú hintázás, a hangtalan elmerülés cuppogó dala, aztán egymás szájára - mint szelepek, összecuppanva apró kattanással, vákum odabent és sötétség. Ha elnézek a jobb válla felett, odakint épp a Szaturnusz sárgás-szürke párái tűnnek el lassan és akkor lehúnyt szemmel mindent titkomat beléengedem.

Altatódal, csipog a hajnal, rányomom a tenyerem C. szőrös hátára, megrugóztatom, türelmetlen, mint ahogyan kell, némagányos, magában-kiskutya, én voltam neki a világa közepe és most elválunk. Szabad-e ennyire fájni? Nem szabadna, de nem mindig van választási lehetőség, valamikor odakint minden erősebb és a tehetetlenség az egyetlen helyes viselkedés, mert úgy talán csak felkap a szél és arréb letesz, nem pedig kapaszkodás közben kitépi a végtagjaimat.

Megérkezés a sétából, ködből hullós eső, nem ködszitálás, hanem duzzadt esőcseppek, kopogtatósak, kapucniütögetősek, szürkezöld fatörzsek, mögülük tölcsér alakú narancsfények, zománcozott járdaszegély. Összeszedtem egy kutyaszart pluszban, társadalmi munkában, mert vannak olyan véglények, akik erre nem képesek, szargyűjtő leszek, mindenki kutyaszarát begyűjtöm mától. A harc a képzeletért, harc a másikért, harc a magam rossz természetével, harc, harc: nagyon helyes, mi lenne enélkül, elfekvés, hasengedés és panaszfolyam. A megnyugvás néha jó lenne, de ha nincs: majd megtalálom.

A reggeli csáj, elfogyott az a kurva fahéj, morgás a konyhapultra, azután lista, lista::::az esődíszlet, C. granulátot ropogtat, csak velem együtt eszik, mi ketten vagyunk a falkánk, néha nem tudom ki a vezér. Villon és Bukowski után verseket írni, olyan mint ezredszerre is az ég kékjében gyönyörködni? Nem hinném, hiszen mindenkinek maradnak olyan szó-kombinációk a tudatában, amelyekből sorok nőhetnek, nyárfákról álmodok, a kék versenybiciklimről, a Duna töltés szmebefújó szeléről, Csúny és Doborgaz között valahol leülve, egy cigit pöcköl a hullámok közé az az árnyék, aki én voltam, nameg az ottani napfelkelte.

Körtelen alakzat, szögletes világ: a várakozás szorongás, repülőgépek tárogatós szárnyai, hogy mit fognak kérdezni, mint néznek rám, a sorból kibukó fura arcú-rondák és én mosolygok, nem pontosan értem merre visz az ár, hogy van-e menedék és a felgyűlt fájdalom leereszt-e még valaha, vár-e valaki és ha igen: hogyan jutok oda, hogy szemhéjadhoz érve, konkrét érintés, valóságos karmolás, kocogás a fogzmománcon, elmesélik, hogy mit látott a kibaszott múlásból: a végét? Mintha a patakból csak a csobogását érteném, a könnyekből a sót, a távolság némasága és a láthatatlan kötélháló, mint összefonódás: ha erre forog A, amarra B: és fordítva, nem számít túl sok dolog, a kevés pedig ha elveszik: talán méginkább fáj.