Anyámmal vita (nem vad, nem bántó), apámnak lekezelő mosoly és konstruktív válaszadás-keverék: idegesítő az érdeklődésük és a kapcsolatunk őszintétlensége, de nem az ő hibájuk ez ma már, felnőttként én vagyok felelős mindenért, csak a mostani, szánalmas túlérzékenységem miatt könnyebben pattan el a belső érzelem-zsinórom mint rendesen szokott volt, vala, lala, vagy másoknál. Mindig sikerül a tűréshatárom legszéléig jutniuk, most sem volt ez másképpen, pedig tudják, hogy nem engedek senkit belebeszélni a dolgaimba, kivéve ha van párom, de mást nem, de mégis mindig bepróbálkoznak, kibicelnek, mintha bármivel tartoznék bárkinek: talán, mert úgy gondolják, hogy hátha megértem a bezárt világukból félelmeiből táplálkozó szempontjaikat, mert a félelmeiket és a csalódásaikat bölcsességként élik meg (milyen gyakori ez...), és ez az a valami az emberek nagy többségében, ami elsősorban valamiféle képzelt biztonsághoz ragaszkodik. Mintha bármi, bármikor is lehetne biztos... Én értem az egzisztenciális félelmeket, szívesen adok bárkinek bármit, szívesen segítek: csak ne kelljen őszintén mosolyognom, ha nem megy.
Este kínait fogok főzni, csípőset és édeset, tésztával és tofuval, közben tanulok. Visszatértem egy projekthez, amiről szerintem 2013 környékén itt is írtam talán, ez az OpenWorm projekt, de sajnos úgy látom, hogy 2015 környékén valahol félresiklott ez az érdekes kezdeményezés és nem nagyon történt benne előrelépés, bár a GitHub-on lévő kódbázis rendszeresen frissülget, szóval nem nevezném halottnak. Az OpenWorm-ról dióhéjban annyit, hogy a projekt célja a Caenorhabditis elegans nevű picike orsóféreg sejt szintű szoftveres megvalósítása volt, ez annyit jelent, hogy a férgecske minden egyes sejtjét és a sejtek közti kapcsolatokat szoftveresen emulálják, vagyis a létrejött digitális élőlénynek tudnia kellene ugyanazokat az életfunkciókat amiket a valódi Caenorhabditis elegans tud. Ez az élőlény azért volt jó ehhez a kísérlethez, mert mindösszesen ezer darab sejtje van (a felnőtt példányok egy része hermafrodita, nekik 959 sejtjük van, a hímeknek pedig 1031 darab sejtjük van).
A kísérlet forráskódját átnézve úgy tűnik, hogy lelkesen frissítgetik, két hónappal ezelőtt egy szignifikánsabb frissítés is történt, megpróbálom megérteni, hogy hogy működik, és tesztelgetni.
Az anyum mesélte, hogy az egyik unokatestvéremnek ikrei születtek, jókat mosolyogtam rajta, nem tudom mit szólnék hozzá ha nekem lenne ilyen, érdekes elképzelés, szerintem valószínűleg, a mai eszemmel örülnék neki. Ő egy eléggé fura-történettel bíró, valaha hozzám közelálló unokatestvérem, gyerekkorunkban én vigyáztam rá minden reggel, mielőtt indultam volna az iskolába. Anyám kórházban dolgozott és korán ment munkába, elvitt a nagyanyámhoz, az unoktestvéremet pedig az apám testvére hozta, talán négy évvel fiatalabb nálam. A nagyanyám nem sokat törődött velünk, én meg gátlástalanul bohóckodtam neki, a kedvenc játékunk az volt, hogy ő lent ült az ágyon, én valahogy felmásztam a szekrény tetejére (ez egy rendes, magas ruhásszekrény volt) és onnan hasast, fejest ugrottam a nagyszüleink ágyára, ő meg nevetett rajta, de soha nem engedtem, hogy utánozzon. Talán 3-4 éven keresztül ment ez így, hosszú évekig nem láttuk egymást, majdnem harminc évig. Két éve egy karácsonyi családi vacsorán találkoztunk, megható volt, bemutatta a férjét, aki mérnök és valami pozsonyi bankban dolgozik, belőle pedig közgazdász lett. Csehországban éltek, és most költöztek valahová a szlovák-magyar határ közelébe, Magyarországra, de nem tudom pontosan, hogy hová, az ikrekkel együtt most már három gyerekük van.
Az egyensúlyban maradás egyrészt nagyon nehéz, másrészt pedig könnyű, az én materialista jellemem nehezen viseli a bizonytalanságot és a fizikai kapcsolódás hiányát, van egy nagyon érdekes exisztencionalista pszichiáter, Irvin D. Yalom, akinek érdekes gondolatai vannak a halálról, elmúlásról, szabadságról és az egzisztenciális félelmekről. Most rendeltem meg a "Love´s Executioner and Other Tales of Psychotherapy" című könyvet tőle, mert egészen jókat olvastam róla. A könyvben a szerző praxisából mesél el 10 darab történetet, Jung-nál is nagyon szerettem amikor a praxisából hozott konkrét példákat, nem tudom miért, ez ilyen könnyed pszcichiátriai-bulvár, amiből valószínűleg okulni is lehet, ha van rá belső igény. A szabadságról ugyanazt gondolja amit én gondoltam régebben, valami olyasmit, hogy a szabadság (soha nem lehetünk teljesen szabadok szerintem) általunk elérhető legmagasabb foka akkor érhető el, ha teljesen elhagyjuk a saját problémáink miatti más személyek, külső körülmények okolását. Én ezzel már évek óta nem értek egyet, mivel azt gondolom, hogy ez túlzott és túlságosan leegyszerűsítő megközelítés. Én ma azt gondolom, hogy a szabadság elérése egyrészt, igen - a saját személyiségünk fejlesztésén múlik, másrészt pedig ha tetszik, ha nem, függ a külvilágtól. A szabadságról egy szabadságot lehetővé tevő környzeten belül élve értekezni individualista és csalóka, gyakran leegyszerűsítő véleményhez vezethet. A környezet hibáztatása, vagy bűnbakként való megjelölése pedig nem okvetlenül a psziché éretlenségének a megnyilvánulása (természetesen gyakran az), hanem valós tényező is lehet. Képzeljük el, hogy milyen lehet szabadnak lenni például egy háború sújtotta övezetben, vagy egy diktatúrában, vagy akkor ha a szüleid kínoznak. Emiatt - én úgy gondolom, hogy minden esetben szükséges az ítélkezésmentes szemlélődés, mások megfigyelése és a környezetük megértése, a környezettel együtt vagyunk csak értelmezhetőek, ez pont olyan mint amikor olvasunk és egy szöveget igazán, teljes mélységben szinte mindig csak a kontextusával együtt lehet értelmezni.
A szabadság bonyolult dolog, soha nem magától értetődő, soha nem ingyenes és pusztán a tudatunk fejlesztésével nem érhető el, a szabadság eléréshez kell a külvilág, kell a minimális lehetőség arra, hogy az információknak azon része, amelyek az önfejlődés folyamatát el tudják indítani eljussanak a szemlélődőhöz, enélkül a szabadság nem csak, hogy nem elérhető, de gyakran fel sem merül a létezése, nem is tudja az illető, hogy lehetne szabadabb és önállóbb, esetleg fogalma sincs arról sem, hogy nem él a szabadságnak azon a fokán amelyet elérhetne, vagyis az önntudatra ébredés meg sem történik. Emberek milliárdjai élnek így, vallások börtönében, diktatúrákban (Észak-Korea) és eléggé nagy ostobaság lenne a részemről ha azt írnám, hogy ők azért nem szabadok, mert nem voltak elég szorgosak önfejlesztéseben... G.ről nincs hírem, írnék neki, de nem merek, így csak néha küldök egy puszit, hogy tudja gondolok rá. Nagyon hiányzik.
No comments:
Post a Comment