Ma Marina Abramović munkái közül a legkorábbi perfromanszait szeretném körbejárni, róla azt kell tudni, hogy szinte kizárólag csak performanszokat mutat be, nem foglalkozik másféle művészeti ággal, viszont ebben a világ legismertebb és elegelismertebb alkotói között van.
Az emberi lét határait keresi, azokat próbálja feszegetni, de nála a bemutatás nem csak egyszerű rendezés és feldolgozás, nála inkább a megélésen, az átélésen van a hangsúly (ezzel nincs egyedül, ez a performansznak, mint művészeti ágnak az egyik lényeges attribútuma), ő maga szeretné átélni a dolgot amit a saját testének az eszközként történő használatával, olykor saját testének a megkínzásán keresztül mutat be. Sokan tisztelik őt, mások magamutogatónak tartják, én tisztelem, bőven megérdemli, hiszen nagyon sok valóban mély és okos perfromanszot csinált, de vannak olyan darabok is az életművében amit én nem tudok értékelni. A lényeg, hogy a munkáinak fontossága elvitathatatlan a művészettörténeten belül, pontosan emiatt is írok róla most, egyszerűen csak szeretném áttekinteni és lejegyzetelni magamnak azokat a dolgokat a Rhythm című perfromansz-sorozatáról amelyeket fontosnak tartok.
Marina Abramović pályafutása Edinburgh-ban kezdődött 1973-ban, a Rhythm 10 című performanszával. A performanszban orosz rulettet játszott késekkel, ez az a "játék" amikor szétnyitod az ujjaaid és az ujjak közé böksz késsel, egyik ujjköz után jön a másik, majd ha végére érsz akkor kezded elölről és egyre gyorsabban, ezt gyerekkorban ki szokták próbálni az emberek, de csak tompa késsel vagy lassan. Marina Abramović a performanszában ezt úgy játszotta, hogy volt húsz, különféle méretű és formájú kése és egy kazettás magnetofonja.
Ez valójában két különböző, de szorosan összefüggő szub-performansz összekötve, ez a munkamódszer több helyen is visszaköszön a Rhythm sorozatban.
I.
A késeket lerakta mage elé, bekapcsolta a magnetofont az első kazettával, és elindította a felvételt, majd elkezdte az orosz rulettot játszani az első késsel, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudta, ha megszúrta magát, akkor kicserélte a kést egy újabbra. A hangsúly és a cél az, hogy a kések kopogásának a ritmusáról felvételt készítsen.
II.
Amikor mind a húsz kés már volt legalább egyszer használva, akkor a felvételt leállította, majd visszahallgatta. Koncentrált, majd a késeket ugyanabban a sorrendben kivette és a visszahallgatott, memorizált ritmus alapján, ugyanazokon a helyeken ahol megsebesítette magát, újra megszúrta önmagát, mindegyik késsel. Ezt is feljátszotta, majd a végén visszahalgatta mindékét felvételt, felállt és távozott.
Nem nagyon szeretném túlmagyarázni a performanszát, a lényege az, hogy az ember által elkövetett hibáknak van egyfajta ritmusuk, hogy ugyanabb a csapdába belelépünk újra és újra. Ez egyfajta rituáléként is felfogható. Ez volt az első performansza, de már itt a rituálék hús vér valósága és átélése foglalkoztatta, önmagán akarta megtapasztalni az egészet.
A performansz okat nem szabad soha megítélni, ahogyan mást sem. Sokaknak nyilván túlzásnak tűnhet ez a mazochizmus, ahogyan önmagának szándékosan fájdalmat okoz a művész és itt valódi minden egyes seb, ez nem fikció, nem egy kitalált világ, vagy egy eseményről készült alkotás. Itt a fájdalom átélése maga az alkotás és ez egyrészt ijesztő, másrészt pedig pszichológiailag sajnos tényszerű, hogy sok esetben így működünk, de a performansz lényege és ez nagyon fontos Marina Abramović-nál szinte mindig, hogy azért szerezzünk tudomást ezekről a dolgokról, hogy tanuljunk belőle és tudjunk korrigálni.
A második munkája az 1974-es Rhythm 5, ami az előző folytatás, egy sorozat része. Egy meggyújtott egy embernagysűgú petróleummal átitatott fából készült ötágú csillagot. A csillag mellett levágta a körmeit, haját ls a lábkörmeit. Amikor végzett, a lenyírt körmöket és hajat a tűzbe dobta. Ezek után beugrott a lángokon keresztül a csillag közepére, ahol egy embernagyságú hely ki volt hagyva és ott lefeküdt, ami nagyon nagy fájdalommal járt, hiszen lángolt az egész, addig feküdt ott, amíg oxigénhiány miatt el nem veszítette az eszméletét, a nézők mentették ki. Ez a perfomrnasz állítása szerint az ő testi és lelki megtisztulását szimbolizálta a kommunista elnyomás alatt szerzett sérülésktől. Később azt nyilatkozta, hogy ennél a performansznál döbbemt rá, hogy mi a fizikai korlátok egy performansz közben, ugyanis ha elájul, akkor nem tudja befejezni amit elkezdett.
 |
| Marina Abramović, Rhythm 5, 1974 |
Ez a munkája bár szintén destruktív, egy némileg összetettebb rítus, illetve több rituálé és egy politikai tiltakozás összekötése és megjelenítése, a mondandója abban a korban - a hetvenes években teljesen aktuális volt és emellett nagy bátorság kellett a végrehajtásához, politikai értelemben is. Ez a Rhytm széria legokosabb darabja szerintem, ugyanis ebben az esetben az efféle tiltakozás például egy elnyomó rendszerrel szemben, egy végső pillanat után: egyrészt tiszteletreméltó, másrészt pedig bátor dolog.
A sorozat következő performansza a Rhythm 2 is 1974-ben történt és a teljes perfmormansz 7 óra hosszú volt. Ez végül is az önfeláldozásról és a komfortzónánkon való kívülkerülésről szólt és valamilyen értelemben még félelmetesebb mint az előző kettő.
Ebben a performanszban a skizofrénia katatón tünetei elleni gyógyszert vett be egy pohár vízzel és várta mi történik. Egy idő múlva izomgörcsöket kapott és rángatózni kezdett, de végig a tudatánál maradt. Ez 50 percig tartott. Ezután 10 percig várt, majd bevett egy másik gyógyszert ami a szkizorfrén betegek lenyugtatására szolgált, ekkor teljesen elveszítette au uralkodását önmaga felett és öntudatlan maradt a performansz végéig a következő 5 órában.
 |
| Marina Abramović, Rhythm 2, 1974 |
A sorozat következő perfromansza a Rhythm 4, szintén 1974-ben történt. Eléggé rövid perfromansz volt. Meztelenül letérdelt egy nagy teljesítményű ventilátor elé és bekapcsoltatta, nemsokár elveszítette az eszméletét és vége is lett.
 |
| Marina Abramović, Rhythm 4, 1974 |
Az én véleményem az, hogy ezeket a dolgokat önkínzás nélkül, kevésbé destruktív és látványos módon is be lehet mutatni és amit a legelején írtam, hogy vannak fenntartásaim Marina Abramović munkáival szemben, akkor pontosan erre céloztam. Én úgy látom, hogy nála a hangsúly azon volt ezekben a korai munkáiban, hogy teret adva az exhibicionizmusának és a mazochizmusának, rövidke perfromanszokat kerítsen egy evidencia köré, mindezt nagyon látványosan, erős önreklámozási képességgel ötvözve, mágikus dologként, egyfajta modern sámánista rituálénak álcázva.
Ez nem nagtív kritika a részemről, egyszerűen úgy érzem, hogy a túl sok információ egy dologról végül az ellenkező hatást éri el, végül is ez nagyon sok kérdést felvet a számomra. Ugyanazt érzem a Rhytm sorozat darabjaival kapcsolatban mint amit a televízióval kapcsolatban is: túl sok, túl manipulatív és hatásvadász. A jelentőségét persze nem vitatom, csak számomra sok ezekben a perfromanszokban a showműsor szerű elem. Ezzel szemben, például Paul McCarthy régebbi performanszainál nem éreztem ugyanezt, pedig ő is csinált olyan egyszemélyes perfromanszokat, amelyekben a saját testét használta (hajjaj, de még milyeneket, például a "Class Fool" címűt 1976-ból, amelyikben a University of California egyik előadótermében egy műanyag babát szexuális tárgyként cipelt meztelenül ide-oda és közben kecsappal kente össze magát), de nála mindig éreztem azt, hogy a perfromansz az valamiféle közlés-befogadás dolog, és egy nagyon bonyolult jelenség, sok réteggel és sokféle értelmezési tartománnyal, nem pedig egyszemélyes show evidenciákról - bár mondjuk, lehet, hogy pont ez a műanyag babás perfromansza nem annyira sokrétegű - most nevetek.
Hamarosan indulnom kell a reptérre, T.ék érkeznek öt előtt valamivel, taxival megyek. Szépen berendeztem a szobájukat, kaptak háromféle tusfürdőt, szappant, fogpasztát, törölközőket - mint valami puccos hotelban. Nagyon szeretek másoknak tökéletesen berendezni valami komfortos dolgot, meg adni valamit, ettől vagyok boldog...tudom, fura, de tényleg és még csak jobbnak, vagy kedvesebbnek se érzem magam ettől egyszerűen csak élvezem... Jó érzés pont olyan szépre csinálni a szobájukat és a fürdőszobájukat amilyennek én is örülnék ha mennék valahová. Remélem, hogy tetszeni fog nekik nálam, a hűtőszekrény is teli kajával, mondjuk a húsokat kicsit fanyalogva vettem meg, mivel én vega vagyok, de természetesen megértem, hogy ők nem, így kapnak csirkehúst, marhát, meg halakat is. A lányuknak vettem édességeket. Nah, izgulok. Nagyon ritkán jön hozzám valaki.
Közben G.vel is írtam egy kicsit, azt írta, hogy nem is lökött el, ezek szerint akkor talán még van remény, az a baj, hogy nagyon...elcsesztem a dolgokat. Ő meg olyan zárkózott, hogy szerintem róla találták ki magát a "zárkózott" szót is. De ismerem őt már annyira, hogy tudom, hogy nagyon okos és hiába a félelem, emellett pontosan tudja, hogy miért "büntet" egy kicsit (nem igazi büntetés ez), mert így tud kordában tartani anélkül, hogy sérülnénk és igaza is van. Okoska. És majdnem biztos vagyok benne, hogy otthon van ő is a szüleinél és emiatt ír ritkábban, biztos mindenféle programja van, ennek nagyon-nagyon örülök, mert halálra aggódtam magam amiatt, hogy odakint, egyedül maradva, betegen kell boldogulni, már olyanokat vizualizáltam, hogy éhbérért dolgozik egy gyárban meg hasonlók. Persze még most sem tudom biztosra, hogy otthon van-e, mert nem írja le természetesen... csak ezt érzem.
Éjjel ha lesz erőm és T.vel nem hajnalig dumálunk, akkor folytatom Marina Abramović munkáinak az összefoglalását.
No comments:
Post a Comment