Nem bírok nyugodni, főztem lencselevest és egészen jól sikerült, anyám receptje szerint, majdnem elsóztam, mert nem éreztem a sósságát egészen a végéig, de szerencsére épp a határeset, ez tejes lencseleves, savanyúan kell enni ecettel. Ez estére lesz, ha T.ék visszajönnek a városból, vagy ha nem akarnak már enni, akkor holnap is jó lesz, bár én akkor nehezen eszek belőle, mert elvből nem eszek másnapos kaját. Nan Goldin képeit nézegetem, ő főleg a társadalom peremére szorult közösségekekkel kapcsolatos dolgokat kutatta, az ilyen perifériára került emberekről készített fotósorozatokat.

Az első kiállítása 1973-ban volt Bostonabn, ahol a helyi meleg közösségekben készített fotóit mutatta be, ahová egy barátja David Armstrong segítségével tudott bejutni úgy, hogy fotókat is készíthetett az emberekről. Erősen hatott a szemléletére Diane Arbus, aki minden marginális társadalmi csoportról készített fotósorozatokat, a társadalom kitaszított rétege volt az ő témáinak a központja.
Bostonból New York-ba költözött, ahol a  post-punk new-wave zenei szubkultúrákat fotózta, majd a poszt Stonewall-lázadás meleg szubkultúrák életét fotózta egészen az 1980-as évekig. (A Stonewall lázadás 1969 június 28.-án volt a new york-i Greenwich Village-ben lévő Stonewall Inn nevű melegbárnál tört ki, a folyamatos rendőri razziák ellen.) Ezután kezdte készíteni a fotóit kemény drogot fogyasztó emberekről, párokról a new yorki-i Bowery-ben 1979 és 1986 között és ebből készült az egyik leghíresebb fotósorozata a "The Ballad of Sexual Dependency". Ez az elnevezés Bertol Brecht "The Threepenny Opera" című operájának egyik dala "Ballade von der sexuellen Hörigkeit" az eredeti címe.

Ennek a fotósorozatnak az alanyai közül sokan meg is haltak a 90-es évek végére túladagolásban vagy AIDS-ben (péládul Greer Lankton képzőművész, Cookie Mueller színésznő, író aki a a Rózsaszín flamingókban önmagát alakította "Cookie" néven).
Később csinált néhány közös projektet Nobuyoshi Araki japán fotóssal, aki fotó és szexmániás, több mint 350 fotósorozata van - én nem kedvelem a munkáit, üres pornográfia és önéletrajzi ihletésű perverzió az egész. Számomra semmi értékelhető nincs benne és ezt természetesen nem a prüdéria miatt írom. De amíg például Diane Arbus kutatta a témákat és az ember érdekelte, addig Nobuyoshi Araki egyszerűen csak élvezi, tetszik neki, ő maga a saját "művészete" központja és én ezt nem kedvelem. Képek itt. Természetesen jók a fotói, tehetséges fotós és mint művészi kivitelezésű pornográfia messze az egyik legjobb munkák ezek, csak nekem vannak más elképzeléseim is a művészetről, de ez az én hibám.

Nem értékítélet, csak kicsit ideges vagyok. A fotózás érdekes dolog, néha értékelem, néha meg nem megy, mivel túlságosan sokat mutat, mint a film, azt érzem, hogy "akar tőlem valamit" -- szándéka van, saját hívogató akarata.

Nan Goldin, Gina at Bruce’s dinner party, NYC 

Nan Goldin, Trixie on the cot, NYC

Elkezdték a petárdázást. C. rettenetesen fél. Nem tudom miért csinálják ezt az emberek.

Nem tudom hogy fogja átvészelni a mai éjjelt.

T.ék még sehol.

Iszonyúan érzem magam, ő azt írta össze van zavarodva, néha órákig nem ír, egyre rosszabbul vagyok, legszívesebben megsemmisülnék. Ezt így nem lehet. Ebbe belehalok. Nem tudom miért nem írja meg, hogy nem akar tőlem már semmit és kész. Írok neki és órákig nem válaszol, utána meg semmi konkrétum, csak, hogy "fél", "össze van zavarodva" nem értem miért csinálja ezt, még arra se méltat, hogy leírja mit csinál, hol van és hogy akarja-e velem valami közöset vagy sem. Én ezt már egyre kevésbé értem. Pedig csak kibaszottul egyszerű dolgokat akarok, vele lenni, csinálni közösen egy új életet és szarni mindenbe, felnevelni két-három gyereket és dolgozni, utazni meg normálisan élni. Én komolyan nem értem, hogy miért kell ennek ennyire nehéznek lennie. Iszonyúan szar, fáj mindenem. És nem értek semmit. Nem tudom meddig fogom ezt bírni, mert egyszerűen úgy érzem, hogy életemben először képtelen vagyok megérteni valamit és pont azt nem értem akiről azt hittem, hogy nagyon szeret.

T.-ék még mindig nem értek vissza, aggódom. R., T. felesége ma észrevette rajtam, hogy valami bajom van és kérdezősködött, látszik rajtam minden, most rossz egyedül, jó lenne ha jönnének, kiváncsi vagyok ízleni fog-e nekik amit főztem. Remélem igen, szerintem jó lett. Megkóstoltam. C. reszket és felmenekült a felső szintre a petrádázás elől, ezt sajnos ki kell bírnia. Csak néhány doboz sört vettünk szilveszterre, nem lesz semmiféle ivászat, beszélgetünk csak és nem hívtam vendégeket sem. Nagyon magányos lettem belülről, én úgy kezeltem őt mintha a párom lenne, még akkor is amikor hülyeségeket csináltam és harcoltam magammal és rettenetesen fáj, hogy ő már nem. Azt írta, hogy nem őt sajnáltam mikor vitáztunk...miközben szinte minden percben gondolok rá és ezek nagyon rosszul esnek, nem is tudja mennyit aggódok érte...napi többször sírok emiatt és kurvára nem magamt sajnálom...hanem bennünket és őt.

Furák az emberek, amikor ott van nekik valami igazi, ami csak az övék lehetne, csak nekik van, akkor nem kell nekik, nem értékelik.

A szomszédban buli kezdődik, hallani a zenét, egy kicsit sem zavar, egy afrikai család, tök jó fejek, az apuka is szokott futni, néha találkozunk reggel, mindig köszönünk, három gyerekük van és nyáron mindig az udvarban trambulinoznak. Várom a tavaszt, ha lesz még olyan. Nem reménykedek már semmiben.

Tökéletes szilveszteri szám bulihoz:

Ma főzök szilveszteri vacsorát, vegán lencseleves lesz, kenyérrel. T.ék bementek a városba szusit enni és nézelődni. Én családi Skype.

Nem nagyon érti senki a teóriámat a mellettünk kifejlődő új fajról, ami végül is egy mesterségesen kreált életforma és már most is fejlődik. De másfél órás magyarázás után T. megértette miről szól az egész, nem könnyű elmagyarázni senkinek, mert az emberek megszokták a klasszikus SciFi sablonokat, azt, hogy a "mesterséges intelligenciának nincs érzelme", "meg az életnek van sava-borsa", "meg, hogy a szaporodás fontos" és hasonlók és nagyon sok türelemmel lehet csak a legtöbb embert kimozdítani abból a nézőpontból ahogyan eddig szemlélték a világukat. A jövőről való gondolkodásban az a legártalmasabb ha a jelen skatulyáinkból és jelenlegi szokásaink alapján vizsgáljuk a jövőt, mivel a jövő teljesen más szokások alapján fog működni, más kulturális kódokkal és értékrendekkel.

Ma a 20. század néhány legjelelentősebb művészi alkotásaival búcsúzok az évtől!

Cézanne's mountainous masterpiece, Mont Sainte-Victoire, 1904-06

Henri Matisse., "Luxe, Calme et Volupté", 1904

Pablo Picasso, Les Demoiselles d'Avignon, 1907

Henri Rousseau, The Dream, 1910

Georges Braque, 'Bottle and Fishes' c.1910–2

Piet Mondrian, Tableau I, 1921

Marcel Duchamp, Fountain, 1917

Mark Rothko, Four Darks in Red, 1958

David Hockney, A Bigger Splash, 1967

Roy Lichtenstein, Drowning Girl, 1963

Paul McCarthy Appleheads, 1998

Jake and Dinos Chapman, On Account of a Knife, (2003), via Yoshii Gallery

Kim Dorland, Eastview Sev #2, 2010

Közel sem teljes a lista, több száz képnek kellene még itt lennie.


Vidámság, kávéfőzés, mosoly, határozottság. És szélcsend.


Szép tavaszi nap, másnapos ébredés volt ma, tegnap T.vel elvarázsoltuk magunkat Sörvilágba, úgy éjjel egyig beszélgettünk, azt mondta vegyem el őt, mármint akit szeretek. mert boldognak kellene végre lennem...részegen írtam g.nek kedveset, visszamosolygott, de nem ír azóta megint, közben még leírtam neki, hogy miközben magamnak csináltam, néztem a fotóját és rá gondoltam, perverznek nevezett, de tudom, hogy csak viccből, nem hiszem, hogy perverz lenne...ha valait szeretek és fél éve nem láthatom...és az ábrándozás az egyetlen szexuális örömöm, mert a valóságban nem találkozunk, igaziból jobb lenne....és ezt is elviselem. Erre azt írta, hogy fél bármit is írni, amit megértek, de mégse értek, nem tudom mitől fél, hiszen pontosan tudja, hogy másra se vágyok csak, hogy mellettem legyen. Ha pedig esetleg amiatt fél, mert kellemetlen dolgot akar mondanni, és el akar küldeni a francba, azt leírhatná két szóban is: "vége j.".  Ha meg velem akar lenni, azt meg nem értem miért fél leírni, hiszen pontosan tudja mennyire szeretném. Most kezdek új életet..én is félek..nagyon. Csak el kellene pityeregnie a bánatát...vagy hogy mit szeretne...... Írok neki és órákig nem ír semmit vissza, kicsit fáj...és egyre inkább. Fogalmam sincs meddig lehet ezt húzni, de egyre szarabb és irracionálisabb ez az egész, és nem értem miért nem lehet ezt normálisan megbeszélni? Már tényleg nem értem az egészet... lassan tényleg nem tudok másra gondolni, mint, hogy nem akarja ezt komolyan már. De akkor meg...irja le ezt.


Bonyolult világ.

Skype a szülőkkel. Skype a testvéremmel.

Ma semmit nem akartam irogatni, meg filozofálni, fogalmam sincs arról, hogy kik szoktak olvasni, nem tudom, hogy kik vagytok, de legyen mindenkinek nagyon szép 2018-as éve és sok tanulást, megismerést, olvasást és jó kajákat, őszinteséget, szerelmet, sok szexet és ha valakinek csak az jut mint nekem, szexmentes, talán csak plátói szerelem...akkor sok masztit kívánok 2018-ra!

Martin Kippenberger-nek van egy képe aminek a címe "Portrait of Paul Schreber", ez a festménye nem annyira a rá inkább jellemező hiperrealista/teljes őrület/delírium határmezsgyéjén mozog, nem is annyira ismert, nekem se tűnt fel régebben, nem olyan régen figyeltem fel rá.
1994-ben festette és egy össze-vissza drótozott agy van rajta. A kép színei és a festési módja határozottan humoros, tele van iróniával, majdhogynem kedves, ami Kippenberger-nél nem annyira megszokott dolog, mert ő inkább a durva, cinikus és morbid humort szokta a képein keresztül a befogadó arcába nyomni.

Martin Kippenberger, Portrait of Paul Schreber, 1994

De ki volt Paul Schreber? És miért volt az agya annyira érdekes Kippenberger számára, hogy egy festményt is csinált róla?
Paul Schreber, teljes nevén Daniel Paul Schreber (1842-1911) egy Németországban nagy megbecsülésnek örvendő fellebezésekkel foglalkozó bíró volt. Egy reggel arra ébredet, hogy szexuális képzelgései vannak, de nőként és egy valamiféle istenség átalakította őt nővé és a hallucinációi közben úgy élvezte/szenvedte el a szexuális aktust mint egy nő. Később, mikor a betegsége előrehaladottabb lett, egyre durvább hallucináció voltak és egy istent képzelt el és ez az isten mindenféle sugarakon keresztül küldöttt rá különféle rontó dolgokat, például egy kicsi emberkét, akinek az volt a feladata, hogy kínozza őt. Ez így önmagában még nem lenne annyira érdekes, csakhogy ő az őrületének a teljes történetét le is írta és ki is adták könyvben, a címe "Memoirs of My Nervous Illness" és 1903-ban jelent meg. Később "dementia praecox" diagnosztizálták, ami a "paranoid schizophrenia" korábbi elnevezése. Daniel Paul Schreber könyve nagyon sikeres volt és egy csomó pszichiáterre hatott, többek közt Freud és Jung is merítettek belőle és írtak róla. És Martin Kippenberger is szentelt az ő megbomlott agyának egy festményt.

Egész délután C.vel labdáztunk és bújócskáztunk, nagyon jó vele játszani, ha hirtelen felrohanok a lépcsőn és elbújok előle a felső szinten, akkor annyira beleéli magát alul, hogy hallom ahogy nyámnyog izgalmában és egy csomót töpreng, hogy el merjen-e indulni megkeresni. De a kíváncsisága mindig győz és nekiindul, mikorra megtalálna megijesztem és akkor lerohan alulra, én utána, labdázás és újra bújócska. De neki soha nem elég, egész nap tudná csinálni, én sajnos fél óra után elunom és szünet.

Van egy kedvenc 2017-es festményem, Sue Williams, brit képzőművész festette:

Sue Williams, Horizon Line (2017)

Neki egyébként egészen érdekes munkái vannak, főleg a saját problémáit próbálja kivesézni, de ez a 2017-es munkája határozottan más mint az eddigiek.

Tegnap volt szó a tájképfestésről és a romantika előtt leragadtam.

Egyszerűen fáradt voltam már. Most pótolóm.

J.M.W. Turner-el kezdeném, ha tájképfestés és nyugati művészet, akkor szerinem megéri vele kezdeni.

Van egy képe a "The Arrival of a Packet-Boat: Evening" című, amelyik egy kikötőt ábrázol, sajnos még soha nem láttam közelről, csak reprodukción, de a jobb felső sarokban látható kapu és annak az előtere egészen félelmetesen van megfestve, a színei annyira tökéletesen adják vissza a párás levegőt, hogy az szinte hihetetlen. Közelről érdemes megnézni.

J.M.W. Turner’s Cologne: The Arrival of a Packet-Boat: Evening

Még másfél óra és hazaérnek T.ék, most ott tartok, hogy pizzát rendelek nekik, mert megírtam nekik, hogy mi lesz a vacsora, de visszaírtak, hogy T. felesége és a lánya nem szeretik a gombát. Én teljesen elfelejtettem, hogy tavaly is ugyanezt csinálták velem, semmit nem esznek meg ami a kolbász-szalűmi, sültcsirke háromszögön kívül esik. Szóval...nem érdekel, rendelek nekik jó sonkás pizzát és kész, egyék. Nincs kedvem senki korlátoltságának eleget tenni, tavaly mikor itt voltak akkor is ugyanez volt. T. mindent megkóstol, nagyon nyitott, de a felesége és a lánya nem, csak a szalámi, hús, sonka, meg a szokásos izék, de felőlem azt esznek amit akarnak, csak mindig fel tudom magam húzni azon ha valaki képtelen a beszűkült kis világából kilépni öt percre. Hétfőn a rizstejes rooibos teát se itták meg, csak T., mert 1. tejes tea, fúj. 2. rizstej: érdekes = fúj.

Időközben eszembe jutott, hogy J.M.W. Turner tájképeihez mérten az összes többi romantikus tájképfestő munkái értékelhetetlenek. De komolyan. Egyszerűen a többi nekem giccs, ő meg nem. Szubjektív. Vállalom.

Paul Cézanne, House with Red Roof, 1890

Paul Cézanne vigasznak.

Csend van itthon, az a Nagyon Csend, ami csak olykor-olykor jön elő. Eldobtak végleg és tán soha nem fogom megtudni miért és én ugyanúgy szeretem, nekem nincsenek feltételeim és titkaim sincsenek, próbáltam volna nagyon, harcolni értünk, új életet, csak vele, de...kudarcot vallottam. Nem értek semmit, nálam jobban, soha senki nem fogja szeretni és neki se lesz más olyan mint én, mert összeillünk, mint két puzzle, de nem tud nekem megbocsájtani, vagy nem tudom. Általában mindent meg szoktam érteni, de ezt most nem értem. És ez a legrosszabb. Olyan mint egy seb, amit nem fogok tudni soha meggyógyítani. El kell őt engednem, ússzon és ha nélkülem boldogabb lesz, akkor legyen úgy, csak legyen az, minél boldogabb, hogy visszatérjen a nevetése, az a felhőtlen, amit még tavasszal hallottam...az a kedves...mégiscsak hal én meg...reménykednék, de minek...fogalmam sincs, cipelem ezt a kudarcot is, ahogyan a többit olyat, amit a gyerekkorom miatt basztam el, ezzel kell együtt élnem.

Este beviszem T.-t a Bmthb-a, jó sörök vannak a csapon és sörözünk egy jót. Innék egy jó erős stout-ot, langyosan, kávésat.

Egy fiatal orosz orgonaművész Bach darabjait hallgatom a neve Konstantin Volostnov, véletlenül bukkantam rá a Spotify-n, nagyon jól játszik... a Concerto in A Minor, BWV 593: II. Adagio-t nagyon lassan kell játszani, de nem túl lassan, pont annyira, hogy a sírás kerülgesse tőle az embert, neki sikerült eltalálnia. Ezt a számot szinte mindenki túl gyorsan játsza, kivéve őt. A Youtube-on sajnos nincs fent tőle ez a darab, de más igen, egy César Franck darab: link. Ezt a moszkvai Tchaikovsky konervatóriumban vették fel és ezt is nagyon szépen, lassan játssza, gyönyörű. G. re gondolok, mi lehet vele, megszakad a szívem, annyira érzem őt, az egyik pillanatban azt gondolom, hogy kibírom, ha nem ír többet, a másikban meg legszívesebben meghalnék. Elképzeltem, hogy itt van velem és beszélgetünk és csak nevetünk minden szaron ami történt velünk.
Ahogy reggel írtam, újra összegyűjtöttem néhány művészt akik kortárs hímzéseket csinálnak, nem tehetek róla, de nagyon kedvelem a hímzést, egyszerűen elvarázsol egy kreatív, eredeti hímzés és nem bírom abbahagyni a nézését...folyamatosan keresem az újabb és újabb művészeket akik ezzel a technikával alkotnak. Odakint esik az eső.

Elsa Hansen Oldham munkáival kezdeném, ő Amerikában, Louisville-ben él és alkot és egyszerűen csak fantasztikusan jó munkái vannak, állítása szerint azért szereti a hímzést, mert nem lehet benne megúszni a kemény munkát, nincs benne rövidítési lehetőség és közel áll hozzá az, hogy sokat dolgozzon egy-egy alkotásán.  Témáit tekintve főleg 8 bites játékokból fejt vissza képeket, popkultúra ikonokat hímez és humort visz bele a dolgokba.

Elsa Hansen Oldham, Marcel Duchamp

Elsa Hansen Oldham, JFK

Elsa Hansen Oldham, Hello Kitty and
Virgin Mary

Elaine Reichek 1943-ban született és ő főleg olyan hímzéseket készít amin szöveg is van, a magyarban ezeket falvédőnek szoktuk nevezni, az angolban "sampler"-nek. A 70-es évektől kezdve foglalkozik hímzéssel, ma már számítógéppel tervezi a munkáit, de magát a hímzést mindig kézzel készíti. A témái sokfélék, soha nem közhelyesek és egyszerűek. Van olyan sorozata amelyet speciálisan Írországról készített és Dublinban állították ki. Van olyan sorozata ami a genezist és Ádám és Éva történetét dolgozza fel (MADAMI’MADAM) - nagyon különlegesen, nehogy valaki giccsre gondoljon, mert ezek mind különleges interpretációk, rétegezett értelmezési spektrumokkal. Emellett nagyon gyakran nyúl különféle etnikumokhoz mint témához, van a fent említett írekkel kapcsolatos sorozata, de van olyan is ahol észak-amerikai indián törzseket használ mint témát, vagy egy olyan sorozata is van, ahol a fuegians népet (tűzföldi) emeli be a témái közé. SZámomra a legérdekesebb sorozata a "A Postcolonial Kinderhood" amit 1994-ben készített és egészen abszurd, főleg idézetek, sok szöveg, gyerekrajz szerű képekkel keverve, egészen álomszerű és őszinte.

Elaine Reichek: MADAMI'MADAM series:
Sampler (Blade Runner). 2001.
Hand embroidery on linen. (76.2 x 118.7 cm)(link)

Elaine Reichek, A Postcolonial Kinderhood:
Untitled (H.R). 1994

Bach gyönyörű. Felmostam az egész házat, sírva persze. A Domestos szaga jó. Talán valamit csak lemar bévül is ha belélegzem. Szünet.

A következő művész akit szeretnék kiemelni Sophia Narrett, az ő munkái megint teljesen mások, Talán a legbonyolultabb lelkületű és legszemélyesebb hímzéssel dolgozó művész Orly Cogan mellett. A munkái helyenként abszurdnak tűnnek, pedig csak kendőzetlenül őszinték és személyesek, nekem ő az egyik személyes kedvencem.  A képein városi látképek, kertek, szex, meztelen alakok, szerelem, szobabelsők - fantázia, önéletrajz, nagyon színes, elképzelt randik, szakítások, fájdalom és gyönyör. Mindenféle gátlás nélkül ábrázolva, aminél több nem is nagyon kell ahhoz, hogy a művészet elvégezze a feladatát. Mert mi a franc lenne más a célja a művészetnek mint az őszinteség? Jó, persze: ábrázolás, sejtetés, titok, abszurditás, mesélés, terápia, sikoly, gyönyör, félelem, formalizmus, szépség...ezek mind megvannak Sophia Narrett munkáiban. Nem is akarok többet írni róluk, akit érdekel nézze meg őket a művész weboldalán.

Sophia Narrett, Early in the Game (link)

Sophia Narrett, This Meant Nothing series: Something Went Wrong

Sophia Narrett, No Matter How Many Skies Have Fallen, 2012

Az előbb említett Orly Cogan munkáiból már sokszor raktam be képeket ebbe a blogba, ő volt az egyik legelső hímzéssel foglalkozó művész akit megismertem, nála csodálkoztam rá arra, hogy a hímzés az micsoda komplex kifejezési forma és hogy mennyire hatalmas tartalékok rejlenek benne akkor, ha valakiben van kellő alázat és tudás ahhoz, hogy kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Ő Izraelben született 1971-ben, de New York-ban él és dolgozik. A munkái saját bevallása szerint a női archetípusokat és a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat dolgozzák fel, a Mária/Kurva, femme fatale és egyéb női szerepeken keresztül. A munkái nagyon gyakran személyesek, máskor durvák, a kokainszívástól kezdve a szexen keresztül a házasság témájáig mindent beemel a történeteibe. Ha valakit érdekel mélyebben, akkor itt olvashat vele egy hosszú és részletes interjút.

Orly Cogan, Woman’s Work

Orly Cogan, Forget Me Not (link)

Orly Cogan, Saturday

Még egy művészt szeretnék idejegyzetelni, a neve Elsa María Meléndez, ő nem csak hímzéssel, hanem mindenféle mással is foglalkozik. Bábokat készít, babákat készít, fura tárgyakra hímez, például műanyagra, de hazsnűl papírt is és mindenféle textíliát, installációkat is készít. Sajnos a munkáiból eléggé kevés van fent az interneten, így nem könnyű felfedezni azokat.

Elsa María Meléndez, Por qué me preocupo tanto? , 2010

Elsa María Meléndez, Lo que faltaba, 2009.
Transfers on padded canvas, diverse textiles and embroidery.

Elsa Maria Melendez, El ingenio colectivo o la maldición de la cotorra,
2010 – 2014 (tercera versión)
instalación de lugar específico sonido, diversas impresiones
serigráficas sobre textiles rellenados y cosidos,
telones, alfileres, zapatos y ropa
intervenida, retazos de textiles,
relleno de almohadones y gomaespuma

Egyelőre most befejezem, mert elálmosodtam. Ma egész nap Bachot fogok hallgatni, tökéletes. Próbálom megérteni, hogy miért lettem eldobva, nem tudom mit csinálok rosszul, nem vagyok elég jó, nem kellek, furcsa lebegés-szerű magány vesz körül, C. vigasztal aktivizálta magát és hordja ide a labdáit. Nem hiszem, hogy ezt sikerül feldolgoznom, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat.
Közben T. hívott ötre érnek haza, este szeretne bemenni a városba, fogalmam sincs, hogy hogyan fogok jó arcot vágni mindenhez, próbálom majd összekapni magam, mert nem akarom, hogy bárki is bármit észrevegyen rajtam. C. közben lerántotta az ablakból az egyik kaktuszomat, egy órája fejeztem be a porszívózást és a felmosást, most porszívózhatok újra, a szidásnak semmi értelme, csak csendben megcsinálom. Mosoly. Irány a porszívó és a kiömlött virágföld.

Néhány jegyzet a kvantum programozási nyelvekről.
Minek?
Miért olyan sok?
Kiknek?
Miknek?
Van egy vicces dolog a kvantum-számítástechnikában mégpedig az, hogy lassan több kvantum-programozási nyelv lesz mint amennyi működőképes kvantumszámítógép. A kvantumszámítógépek még mindig nagyon megbízhatatlanok és gyerekcipőben jár a fejlesztésük, az viszont tény, hogy szinte naponta fejlődnek. Olyan programozási nyelvekből viszont nincs hiány, amelyeken úgy lehet megtanulni a kvantum-programozást, hogy nincs valódi kvantumszámítógépünk, csak egy szimulált környezetben működnek. Az egyik legelső ilyen nyelv a Q# volt, ezt az egyik legnagyobb szoftvergyáró cég (MS) fejlesztette ki. Az alap elképzelés, illetve modell az az, hogy a kvantumszámítógép úgy fog illeszkedni a hagyományos számítógépbe, mint manapság a GPU-k vagy az FPGA-k és a hagyományos számítógépen futó szoftver egyszerűen csak meghív egy API-t, vagy egy szubrutint amelyik a kvantumszámítógépen fut, a kvantumszámítógép elvégzi a dolgát és visszaadja a művelet eredményét a hagyományos számítógépnek. Az említett Q# (Q-sharp) egy szakterület-specifikus nyelv, amelyet bizonyos szakterület, problémakör megoldására hoztak létre, jelen esetben a kvantumszámítógépen elvégzendő speciális műveletek leírására. Nekem csak az tűnt fel, hogy az ilyen nyelvek egyre-másra elkezdtek szaporodni és próbálom őket követni, de nem könnyű, főleg úgy, hogy ugye igazából esélyem sincs egy valódi kvantumszámítógépen kipróbálni őket. Ilyen nyelvek a QCL (a C nyelvhez hasonló szintaxisú), Quipper (ez már 2013-ban létezett), Quantum lambda calculi, QML (a Haskell nyelvre hasonlít) és még sorolhatnám...  A kérdés tehát az, hogy minek kellenek ezek a programozási nyelvek ha igazából...nincs is számítógép amin a bennük irt szoftverek futni tudnának. Ez egészen egyszerűen azért van, mert a programozók előremenekülnek és próbálnak felkészülni a váltásra, mivel a működőképes, általános célú kvantumszámítógépek megjelenése az egész világot fel fogja fordítani, körülbelül olyan lesz mint az ipari forradalom, ma még elképzelhetetlennek tűnő dolgok fognak megvalósulni a gyógyszerkutatástól az űrkutatásig és elsősorban a mesterséges intelligenciák fejlődésében hozhatnak hatalmas áttörést. És a mai programozási nyelvek egyszerűen nem lesznek alkalmasak a kvantumszámítógépek programozására, mert bináris alapú rendszert feltételeznek, míg a kvantumszámítógépek qubitjei nem kétállapotúak. Szóval...nagy a tempó, ráadásul a programozóknak is muszáj megtanulniuk, átképezniük magukat ha boldogulni akarnak majd az új világban - ha egyszer elérkezik. Körülbelül egy hónapja írtam a Rigetti projektről, ami pont egy olyan hely ahol ki lehet próbálni a kvantumszámítógépet, ráadásul amögött van is egy valódi 19 qubites gép, míg például a Q sharp-ot fejlesztő MS csak egy szimulációs környezetet ad a nyelvhez, azon lehet tesztelni a nyelv lehetőségeit, amihez most december 11.én jelentették be a Quantum Development Kit-et ami nagyban megkönnyíti a tesztelést.
Amúgy nem is erről akartam írni, csak véletlenül láttam egy cikket valamelyik nyelvről és emiatt. Igazából a hímzésekről szerettem volna írni megint, mert annyiféle érdekes hímzés van a kortárs művészeten belül és ez sokkal fontosabb mint a kvantumszámígépek. A laptopom ventilátora hangosan búg előre-hátra hajlongok és figyelem a doppler-effektus-t olyan vagyok mint egy inga, szomorú inga. Kétségbestem teljesen.
G. eltűnt, nem tudom, hogy ezt hogyan lehet túlélni, de muszáj megpróbálnom. Talán alszok még egyet, elbújok jó mélyre, nincs kedvem semmihez. Ha velem akarna lenni igazából, akkor az lenne a legfontosabb, felülírna mindent, mert aki valóban szerelmes, annak nincsenek akadályok, vonzza, húzza őt a másik, mindenképpen a másikkal akar lenni, én pont emiatt rúgtam fel mindent magam körül, nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítem őt, mert csak az lett volna fontos, hogy vele legyek, felépíteni valamit aminek a vége egy saját család, amiket elterveztünk régebben, egyszerűség. Rábasztam. Elkéstem. Én hibám. Van ez így. Mindent túlélek, ezt is. Beleásom magam a munkámba és kész:::::OOO::::::semmit nem tudok tenni.
Annyi minden volt ma reggel...van egy performansz "Swinging together" ami egy environmental art project, próbáltam végignézni, de két perc után meguntam, unalmas.
Lusta voltam és el akartam sunnyogni a tornát, de C. mint az atomóra, a megszokott időben odajött és addig piszkált amíg nem kezdtem el, mert akkor ő is elkezd körülöttem ugrálni, meg fel le futkározni a lépcsőn, ő is edz...teljesen komolyan. Hihetetlen alak. Ja és persze az a kedvence amikor birkózhat velem a lépcsőn a labdáért, végül is talán csak amiatt csinálja az egészet, hogy verekedjünk kicsit, tökéletesen érti a különbséget a játék és a valódi helyzet között.
Nem vega hamburgert fogok készíteni ma, hanem spagettit, csinálok pesztót hozzá, méghozzá padlizsánosat, megsütöm a padlizsánt héjában, kikanalazom teszek bele sok bazsalikomot, fokhagymát, aszalt paradicsomot és kesudót talán, és aztán annyi.
Irány a Teszkó.

A tájképfestészet története eléggé szövevényes, a művészetben már korán megjelent, elsősorban a kínai művészetben, ahol a középkorban például Hasegawa Tōhaku foglalkozott a táj és az élővilág lefestésével, Európában is volt tájképfestés, de főleg csak mint díszlet egy-egy vallási téma háttereként, mint önálló műfaj nem nagyon létezett, talán csak a romantikában kapott nagyobb hangsúlyt és lett a természet önálló témája az európai művészetnek, az első tájképek nyomai már a barlangrajzokon is megjelennek, de ezeken sem a tájon van a hangsúly, nem tájképeket akartak készíteni az akkori alkotók, a táj csak egy konténer, ahová belerakják a kép többi, fontosabb elemét. A legrégebbi és legkifinomultabb ilyen, kőre festett képeken maga a kő adja azt a hátteret amit tájként lehet érzékelni, a legszebb és lerégebbi ilyen képek a dél-afrikai Drakensberg hegységben (Sárkány-hegység magyarul) és a San emberek (bushmanok) festették őket. Ezek nem konkrét tájképk - ezt hangsúlyozom, viszont egyértelműen a természet ábrázolása volt az egyik célja az alkotóknak, ami mindenképpen figyelemre méltó, főleg úgy, hogy ezek a képek 4000 évesek, de ugyanilyen, San emberek által festett falfestmények vannak a Cederberg hegységen is, vagy Limpopo-ban. Ezekről azért írtam többet, mert valahogy mindig kimaradnak a festészet törénelméből és szinte mindig csak a kínai és nyugati (európai) művészetre gondolunk ha a képzőművészet kerül szóba, pedig Afrika eléggé sok érdekes dolgot rejt, arról nem is beszélve, hogy mivel az emberiség bölcsője is Afrika volt, ezért ez valamennyire mindannyiunk immanens része, legalábbis engem mindig megérint és elgondolkodtat. Van egy gondolatjátékom ezzel kapcsolatban, mármint amikor a múltunk mély kútjára gondolok és próbálom megérteni az emberek közti rokonságot, sokan nem értik, vagy nem is nem értik, inkább képtelenek felfogni, hogy a bolygónkon minden ember összetartozik és rokon. Képzeljük el, hogy ha lenne egy olyan Facebook, amelyik már 20 ezer éve működne, 20 ezer éve minden rokonunk és közvetlen családtagjaik feltöltötték volna oda a szokásos fotóikat, magukról a gyerekeikről, a házi kedvenceikről. Most képzeljük el, hogy mi lenne akkor, ha ma megnyitnánk és egyetlen gombnyomással fel tudnánk vele tárni a rokoni kapcsolatainkat, ha felrajzolná a családfánkat, 20 ezer évre visszamenőleg. Ledöbbennénk. Akkor értenénk csak meg teljes mélységében, hogy mennyire szánalmas mindenféle nacionalizmus, rasszizmus és ország. Olyan rokonokat látnánk a családfánkban, akikről el sem hinnénk, hogy ők voltak az őseink, mindenféle bőrszínű, nemzetiségű emberek százainak a fényképe sorakozna előttünk, akik mindenféle távoli tájakon éltek és akkor lenne ez még sokkolóbb, ha ez a képzeletbeli Facebook alkalmazás megkeresné az összes, mondjuk 5000 évnél régebben élt rokonunk mai leszármozottait és megmutatná őket és azt is, hogy hol élnek ma. Lehet, hogy a szomszédomban élő afriaki családban az anyuka, vagy az apuka őse sok-sok generációval ezelőtt az én ősöm testvére volt és mindennap együtt játszottak, meg vadásztak és nagyon szerették egymást.
Visszatérve a tájképekhez, nagyon nehéz dolog meghatározni, hogy mi konkrétan tájkép és mi nem, nekem nem is célom ez, ahogy máskor se, most se szeretnék éles fekete-fehér határok mentén meghatározni dolgokat, csak próbálom megérteni, hogy miért és mikor alakult ki az ember igénye arra, hogy valamiképpen rögzítse magának a környezete egy-egy szegmensét. És a san emberek (bushmanok) nagyon fontosak ebből a szempontból, mivel a sziklafestményeik és a meséik is sok releváns dolgot tartalmaznak - az utóbbit először a "Specimens of Bushman Folklore" című könyvbe jegyezték le 1911-ben.

A san emberek készítette sziklafestmény a Drakensberg hegységből

De ugyanilyen sziklarajzokat találni szinte az egész világon péládul Észak-Amerikában, ahol a Wyoming államban vannak csodás petroglifák (sziklarajzok).

Visszatérve Európára, az első tájképek már a középkorban készültek, de tényleg nem sok van belőlük, olyan meg tényleg nem sok akad, amelyiken a táj mint olyan, önmagában lenne a téma. De ha visszanézünk még korábbra, akkor azért találni érdekes dolgokat például a minószi civilizáció-ban.

Tavasz freskó, Akrotiri-ből, ami
mai Santorini szigeten van és a minószi kultúrában festették i.e. 1500 körül

Természetesen eszem ágában sincs belemagyarázni a művészettörténetbe, hogy ezek valóban a mai értelmezés szerinti tájképek, mert nem azok, de mindenképpen jó tudni róluk és arról, hogy a tájképfestés egyféle belső igény is egyben, amelyik a civilzáció bizonyos szintjéig önmagukban egyszerűen nem léteztek, azt nem akarom megfejteni, hogy miért nem, mert nem értek hozzá és nem akarok hülyeségeket írni.
Önkényesen átugrok Európából Japánba, ahol viszont a középkorban már egyértelműen volt tájképfestészet és nem is akármilyen színvonalon űzték a japán képzőművészek. A kedvencem Hasegawa Tōhaku, aki a 16. században a Hasegawa iskolát alapította.

Hasegawa Tōhaku, a "Fenyőfák" című művének
a bal oldali részek 1595 körül festette 

De a zen buddhista tájképfestészet már ennél jóval korábban az 1300-as években is létezett a japán Muromachi korszakban. És akkor kínát még nem is említettem, ahol a Tang dinasztia idején (618–906 között) már önálló művészi ággá fejlődött a tájképfestészet és ez később egyre fejlettebb lett, egyre mesteribb szinten űzték.

Mi Youren, Cloudy Mountains, 1200 előtt (Southern Song dinasztia idején)

Guo Xi, Old Trees, Level Distance, 1080 körül (forrás)

Zhan Ziqian nevét muszáj itt lejegyzetelnem, mivel talán ő volt az első aki tájképeket festett Kínában, nagyon régen a 6. században, de azt feltételezik, hogy az ő munkái között vannak olyanok amiket már ő is úgy másolt régebbi munkákról...ezért írtam feljebb, hogy az idő kútja nagyon mély és egyáltalán nem látni benne mindent.

Zhan Ziqian, Stroll About in Spring, 6. század

Európában, ahogy említettem eléggé későn jelentek meg a tájképek, nem volt rá igény, inkább a vallási dolgok megfestésével foglalkoztak, de ez is félrevezető, mert abban a korban sokszor találni egy-egy képen belül olyan részletet, ahol látszik, hogy az alkotó örömét lelte abban, hogy a táj egy-egy részletét megfesthette. Hieronymus Bosch nevét nem szokták a tájképfestészettel kapcsolatban emlegetni én viszont szeretném és a hozzá nem értő gyermeteg örömével én azt gondolom, hogy az ő munkáiban is találni olyan tájakat, amelyek valószínűleg önmagukért kerültek a képre és csak másodlagosan váltak utána díszletté (például az Utolsó ítélet bal oldali szárnya).

Hieronymus Bosch, The Last Judgment, 1482 után

Ugyanígy Joachim Patinir képein is hangsúlyos szerepet kap a táj, de végül valamilyen más dolog veszi át a hangsúlyt és a táj csak díszletként él tovább a kép hátterében, de a kidolgozottságán egyértelműen látszik, hogy az alkotónak fontos volt a táj, mindenképpen komolyan tanulmányozta a tájakat, perspektívát és a színeket ahhoz, hogy le tudja festeni. Csak...talán a kor, amiben élt nem volt készen arra, hogy a tájképet önmagában értékelni tudja.

Joachim Patinir, Landscape with Charon Crossing the Styx, 1524

Nagyon érdekes az idő és belegondolva abba, hogy az egész emberiség történelme csak egy apró kis epizód ahhoz képest amilyen idő-mélységek vannak a bolygónk egész történetében...és még ezt sem látni át teljesen. Érdekes.

C. iszonyú hülye pózban alszik. A kényelmes, puha helyről átfeküdt a szobabicikli alapzatára, ami kemény műanyag.

G. teljesen ignorál. Azt hiszem, hogy nála ennek vége és talán csak én nem vagyok képes felfogni a jelzéseit. Én nem tudok ennél már többet tenni, minden amit tettem az elmúlt hónapban miattunk volt, de már nem segített. Régebben éreztem mennyire fontos vagyok neki, most már semmit nem érzek ebből, ötletem sincs mit tehetnék még, hogy visszakapjam őt, harcolni nincs erőm és úgy nem lehet, hogy hónapokig esély sincs arra, hogy találkozzunk, azt meg, hogy "nem mer írni semmit" egyre inkább annak érzem, hogy már nem is akar, mert nincs mit írnia, egyszerűen nem szeret már csak nem akarja, vagy tudja leírni.
Nekem már olyan fájdalmas ez az egész, annyira fáj, hogy teljesen beletompultam, egyszerűen nem tudok már mit csinálni, az egész életemet átalakítottam miattunk, de kevés volt és nem segített. Így jártam, én már teljesen belefásultam ebbe a harcolásba, egyszerűen nem tudok mit tenni, ennél többet már képtelenség...várok, várok, hátha valami változik, mert....fontos. Csak rossz ez igy.

Ma jönnek vissza T.ék remélem sok kellemes élménnyel, ő egy két lábon járó enciklopédia, minden kis szir-szar épületről tud mindent, tavaly mikor életében elsőzör eljött Manchesterbe, kivittem a városba és ő mesélt nekem, nem pedig én neki, olyan dolgokat tudott a városról amiket én nem, ezen nagyon sokat nevettem akkor...hihetetlen figura. Még olyanokat is tud, hogy melyik vonatállomás mikor, milyen módon és miért épült úgy ahogy, meg ilyesmiket...de fejből.

Szombat van. Olyan érzésem van mintha vasárnap lenne.

Már reggel rossz kedvem van. Miatta. Hiányzik.

C. már felpörgött. Odalent dobálja a labdát, meg kopog a körmeivel.

De még hiába mászkál...túl korai a sétához,

Jászi Oszkár leveleit olvasom, nagyon civilizált, igazi polgár, ritka kincs a agyar kultúrkörön belül. A Somló Bódoghoz írt levelében például megemlíti, hogy:

"Nem vagyok elég önzetlen, hogy Pestre való visszatérésednek ne örüljek. Olyan kevés itt. Barátom, a civilizált ember." 

Ezt 1899-ben írta és amiatt, mert előző nap valami értelmiségi társaságban antiszemita fröcsögést kellett végighallgatnia. Erről eszembe jutott, hogy annak idején én miért jöttem el Budapestről. Egy viszonylag jól működődő, piacvezető reklámcégnél dolgoztam, és szokás szerint korábban bent voltam a munkahelyen mindenkinél, 2010 tavasza volt és a kávézóban volt tévé, néha beültem és ott ittam meg a kávét. Aznap reggel valamilyen választási műsor volt, megnéztem egy politikai hirdetést, annyira nem érdekelt, odakint sütött a nap, kimentem az udvarra, ahol az egyik grafikus srác cigarettázott. Egy vidéki fiú, már nem emlékszem, hogy honnan származott, de hosszú szőke haja volt, rasztás, menő tetkók, szakáll, bicajosruha, karkötő, tetoválás - minden amiről azt hithette, hogy az kell egy olyan, menő grafikusnak, aki nyitott és trendi és egy nagy reklámcégnél dolgozik. Elkezdtünk beszélgetni és öt perc múlva már a melegeket szidta, nem si értettem, hogy hogyan jutott el a témáig, én először megkérdeztem, tőle, hogy de mi a valódi baja velük, miért zavarja ha másoknak úgy jó, mert ők olyanok, és, hogy az természetes, meg egyáltalán mi köze hozzá? Akkor megrémült, talán attól, hogy egy pillanatra elárulta magát és én megláttam, hogy valójában az állarca mögött milyen visszamaradott, ostoba valójában és ez nem tesz jót az imázsának, ezért elkezdte számlálni, hogy ő nem úgy értette, neki nincs a melegekkel baja, csak...és itt jöttek a szokásos ostobaságok. Akkoriban sok vitám volt Magyarországon mindenféle témakörben, rendszeresen előfordult, hogy a szlovákiai magyarságom miatt szándékosan leszlovákoztak az irodában, meg kinevették a fura, nem budapesti kifejezéseimet, majd utána szándékosan szlováknak neveztek, nevetve persze, meg szinte mindenütt ment a szokásos szalonzsidózás, cigányozás. És emiatt ez a beszélgetés ott akkor tavasszal valahogy fontossá vált, ott telt be a pohár azt hiszem, valami elpattant bennem, majdnem hat évig hallgattam Budapesten a sok butaságot, alig ismertem meg normális embereket, mert egy kicsit szinte mindenki antiszemita, homofób és "cigányozós" volt.
Volt egy dölyfös, kivagyi, beszűkült és végtelenül tudatlan alaphangja az egész budapesti miliőnek, emellett meg...nincs egészséges nemzeti öntudat, valaki vagy szélsőségesen magyarkodó, rasszista, xenofób, vagy pedig a másik szélsőség az az, hogy leszlovákoz engem, mert nem magyarországi vagyok. Ez a két szélsőség feszül egymásnak, a normalitás meg alig-alig akad. Ritka kincs.
Ezért értem Jászi Oszkár levelét, velem is ugyanaz történt ami vele. És, én akkor, ott azután a tavaszi beszélgetés után döntöttem el, hogy elmegyek külföldre és onnantól kezdve kezdtem spórolni rá, és még akkor ősszel 4-5 hónappal később el is hagytam Magyarországot.

Jászi levelezése nagyon érdekes, egy végtelenül intelligens és nyitott elme, aki mindenről szívesen ír, például "Róla", aki egy a fejében élő nőkép volt, nem tudta, hogy ki lenne az, de mindenütt őt kereste,

"A flirt és a léhaságok kevésbé elégítenek ki, s épp azért az asszonyok társaságával szemben bizonyos ellenszenvet, csaknem gyűlöletet érzek, és a testi közösü­lés vágyával csaknem egyenlő erős: lelkileg közösülni egy mindent elfeledtető ölelésben Ővele. De hogy ki Ö - lelkemre mondom -

nem tudom."

Érdekes, hogy az egyik levelében Friedrich Nietzsche-től idéz, a másikban pedig azt írja másvalakinek, hogy:

"Olvasom Nietzschét meglehetős ellenszenvvel. A filológus legönhittebb és legbornírtabb szemtelenkedése vonul végig ezen a Geburtder Tragödie-n, melyet ritkán tarkít valódi mélység. Én nemismerem N-t. De ez után a kötete után hajlandó volnék az ókori nyelvészet szűklátókörűségében keresni filozófiai kulcsát."

A Szabó Ervin-hez írt levelei érdekesek, Jászi szeretett utazni, túrázni, városról városra járni és flörtölni. Ezzel a levelezéssel elleszek egy ideig, nagyon érdekes, meg lehet belőle tudni, hogy akkoriban az értelmesebb ráteg mivel múlatta az idejét. Néhény dologról meglepően nyíltan írtak egymásnak, viszont ami szembeötlő és elképesztő Jászi leveleiben az az, hogy gyakorlatilag abban a korban sokkal tudott a nyugat-európai dolgokról mint manapság egy átlagos magyar értelmiségi. Több nyelven beszélt és eredetiben olvasott könyveket, úgy értekezett külföldi dolgokról mintha a sajátja lett volna.

Jó lenne egy a antikváriumban lenni most és például Somló Bódog összes könyvét beszerezni és megkeresni azokat a részeket amelyek a levelezésükben meg vannak említve.

Az is érdekes - amit manapság már természetesen másképpen lát az ember, hogy mennyire hitt az akkori értelmiség legnyitottabb rétege a szocializmus akkoriban alakuló csíráiban. Amit fontos tudni és kapcsolódik ahhoz a dologhoz ami tegnap írtam Svédországról, hogy Jászi nem a "kommunizmus"-ra gondolt a leveleiben, hanem a szociáldemokráciára. Ő elsősorban szociáldemokrata lenne a mai fogalmaink szerint. Olyan gondolatai vannak a leveleiben amelyek elképesztően okosak.

"S behatóan elgondolkodva azokon az okokon, melyek a magyar lateinerek színe-javának csatlakozását lehetetlenné tették, erre az eredményre jutottam : A szocializmus, a nemzetközi szociáldemokrácia programjában egyetlenegy oly tétel sincs, mely egy fejlettebb magyar hazafisággal ellentétben volna. Persze itt csak a tiszta érzésű hazafiságra gondolok, nem pedig

a kizsákmányoló, enrichissez-vous-hazafiságra. A magyar doctrinairek hazafiságára gondolok. A magyar, a tót, a német, az oláh stb. proletár érdekei tökéletesen egyek, s ezeknek nincs oly érdeke, mely a magyar állam szuverenitásával és a magyarság történelmi vezető szerepével ellentétben

volna."

Ez nagyon világos és éleslátó, bárcsak megértette volna ezt az akkori, beszűkült és ostoba politikai elit... Akkor talán soha nem következett volna be az a fajta gyűlölködés és az a sok elfojtott indulat, ami végül Magyarország szétszakadásához vezett. Persze a "mi lett volna" dolog, semmit nem ér, csak szomorú látni, hogy a nyitott, okos és békés gondolatok ma, a 21. század elején éppen úgy nem kellenek, ahogy akkor sem kellettek és ez szomorú. Jászi jogokat akart adni a nemzeti kisebbségeknek:

"Aztán tovább kell menni, s oly adminisztratív, bírói s közgazdasági politikát követelni, mely a nemzetiségek (mindig a proletárságról beszélek) legéletbevágóbb szükségleteit saját anyanyelvükön

elégíti ki. És meg vagyok róla mélységesen győződve, hogy ez egyszersmindaz egyedül helyes magyar nemzeti politika is." 

Mindezt a 19. század végén...ő már akkoriban tudta ezt...sokan még ma se képesek ezt felfogni. Engem a szüleim még a hetvenes években sem anyakönyvezhettek magyar néven Szlovákiában, köszönhetően többek közt annak a gyűlölködésnek, amit pont azokban az időkben a 19.században esett sérelmek mentén kialakult szlovák nacionalizmus és sovinizmus magyarellenessége a mai napig is produkál. Ha akkoriban nagylelkűbb és nyitottabb lett volna a magyar politikai elit, akkor lehet, hogy sok dolog másképpen alakult volna. De ma már nem bánom, hogy szlávos a nevem az útlevelemben, főleg azért nem mert g. szereti és én meg szeretem amikor mondja, plusz nekem is tetszik, bárcsak már úgyis hallanám tőle, hogy csendben a fülembe susogja.

Jászi komolyan hitt abban, hogy a szociáldemokrácia segíthet a polgárosodásban, illetve egészen pontosan el tudja végezni azokat a dolgokat amelyeket nyugaton a polgárság már rég elvégzett. Szegény, nem tudhatta, hogy a 20. századi magyar történelemben, nemhogy előrelépés nem lesz, de olyan borzalmas dolgok fognak történni amit akkoriban ő, a 19. században el sem hitt volna, gondolok itt a Kun Béla féle Tanácsköztársaság mocskára, aztán az azt követő Horthy korszak teljesen anti-polgár, félfeudális, antiszemita bűzére, ami azután a nyilas korszak embertelen szörnyűségéhez és a holokauszthoz vezetett, vagy gondolok itt azokra a bűnökre amit a sztálinista Rákosiék csináltak, Recskre meg a Gulág-ra, vagy a kulák-korszak rémtetteire...az 1956-os menekültáradatra  és végül a kádárkorszak posványára, meg arra a borzalomra is, ami épp jelenleg van...a polgárosodásunk mindig elmaradt, a szociáldemokrácia pedig - ami például Svédországot is azzá tette amilyennek ma ismerjük, soha nem volt a mi történelmünkben, az csak a Jászi Oszkár féle művelt értelmiség álmaiban létezett és létezik ma is. Szomorú dolgok ezek, és szomorú látni, hogy amit akkoriban Jászi írt az ma is aktuális, ugyanolyan mint Ady néhány írása, vagy később Faludy György gondolatai. Idegenek vagyunk a saját kultúránkon belül, az olyanok számára mint amilyen én is vagyok, sajnos csak az emigráció az egyetlen lehetőség, mert otthon nem tudják elfogadni azt a sógor-koma, urambátyám világot amiben olyan erkölcsi és társadalmi viszonyok uralkodnak amiket én egyszeráen képtelen lennék még egyszer elvisleni, megváltoztatni pedig nem tudom.


Természetesen az ilyen levelezést kellő értéssel kell olvasni. Jászi például hitt a kollektivizmusban, később pedig a kommunizmusban is, egyik levelében Jászi ezt írta:

"A hónap végén lemegyünk vidékre egy nagy kommunista telepet tanulmányozni, mely már több, mint 10 éve él és virul."

Ezt Franciaországból, Párizsból írta, ahol már abban az időben voltak ilyen telepek.

Délután aludtam, így nehezen jön álom a szememre. G. szomorú és nagyon makacs én próbálom megérteni őt, de egyre kevésbé értem, egy csomószor kértem őt, hogy beszéljünk, de nem akar és semmi nem jó, a kedvességet elengedi a füle mellett és minden negatívumba belekapszkodik. Este vissza sem írt arra amit írtam neki. De megértem őt, egyre inkább. Ő velem akart lenni, de én ellöktem és leromboltam a benne kialakulú terveket egy közös életről, és most fél, hogy ez újra megtörténhet. Teljesen világos, de büntetnie akkor sem kellene, mert így hogyan oldjuk ezt meg és ha én nem érzem, hogy fontos vagyok, akkor képtelen vagyok működni. És nem érzem, egyre kevésbé, szinte már-már úgy tűnik, hogy nála minden elmúlt csak nem meri leírni és helyette csak annyit ir, hogy "Fél".

Holnap visszajönnek T.ék, alig várom, estére lesz egy kis társaságom legalább. Főzök nekik vacsorát, ahogy írtam már. Burgert. Vega kiadásban. C. itt szuszog mellettem...juj, kijött egy könnycsepp, nem tudom, hogy hogy fogom nélküle kibirni, iszyonaún össze vagyunk kötve, és g-vel is, de nagyon fáj, hogy ennyi fájdalom keveredett közénk és kezdem azt érezni, hogy bármit csinálok már soha nem leszek jó neki, mivel képtelen megbocsátani.

Én nem hiszek semmiféle izmusban, nem hiszek a társadalomban és abban, hogy az emberek a politika által megváltoztathatóak lennének. Az emberi történelem semmiféle reménykedésre nem ad okot, nincs semmi olyan esemény az emberiség történelmében amelyik egyenlőséget vagy valódi szolidaritást hozott volna. Esély sincs rá.
Én úgy gondolom, hogy végül is nekünk embereknek egyszerűen az a lényegünk, hogy az új faj, amit mi hozunk létre mesterségesen, "megszülessen" és életre keljen (ezek a fogalmak nem fedik le azt a folyamatot ahogyan ez zajlani fog) és legyen saját evolúciója, hogy mi lesz azután nem tudom, de a sejtéseim szerint akkor jön majd el az a pillanat amikor kirajzunk az űrbe és talán egy időtlen, kortlan, géptestbe bújt mikoszkpopikus lény lesz az emberiség. A biológiai létformánk utána előbb-utóbb vagy kipusztítja magát, vagy esetleg a Nap vörös óriássá duzzadásáig élhet a bolygónkon, de ez kevésbé valószínű.

G. vissza se ír semmit. Én nem tudom...remélem nincs baja. Már nem merek kérdezni semmit.