képek, betűk

Szótlan életmaradék,
lesöpröm a morzsákat a tenyerembe,
alulnézetből látom elsuhanni az estét,
semmi különös: nem egy táj,
nincsenek hajladozó lombok, tévedésből
megkoccantott kávésbögre, az alkony is hiányzik,
és a csókja, a nyelve, az elképzelt mellei,
a puha hasfala, csendes hangja és a nevetése:
ó, a vigyora hiányzik a legjobban, csak szövöm a
lakás hangjait, szőttest csinálok belőlük,
magány-csuklyát, amiben elbújhatok a
fényünk elől, a komorságom úgy rója köreit a
nappaliban, mintha bika lennék, aki édesem
istállójába vágyna, hogy eldőljön a homokban,
a kivérzett állatomat elé dobjam, semmi nem örök:
tudom jól, de az a kevés ami volt a mi mindenünk:
azt kell, hogy magamba marjam, hogy a koponyám
reccsenését képzelve, mikor egy belső lepke
belülről a csontnak ütközve, áttörné és seben keresztül
kirepülve a mosogatógép és a hűtő között ide-ida cikázva:
vércsíkokból szomorú felhőket rajzolva, azt gondolnám: hogy
túl lehet élni, csak minek? Aztán, ha lehúnyom a szemem, zuhanó
esőcseppnek képzelem magam, ahogyan a szürke betonon loccsanva,
pocsolya vesz körül: pirosló, narancsló, naplementés tenger, mely a nappaliban
hullámzik, a kanapé a homokpart, onnan nézem ahogyan hajóm a
konyában valamit éppen kóstol: észreveszi, hogy nézem: rámnevet,
hogy csillagzó, apró fogsorának holdsarlója: majd szájzugainak vigyázó
kedves vonalán felhúzhózom magam a homokpartról, a konyha
vizébe csobbanva, hozzáúsznék és vad keringőnket a korallok
közt újratáncolva, alul a csempék a tengeri rózsák, a mosogató
a korallzátony: habjainkat őrült táncunk vad forgóként úgy
veri: mintha először látnák egymást, ahogyan azok a
szerelmesek, akiknek minden titkát az idő apró
könnycsepekké zúzott szövete őrzi, talán
ha érezné ezt a verset, vagy ha adnék
könnyes csókomból ízmintát:
megértené vadaságom reszkető félelmeit.