képek, betűk

Dana Claxton-nak van egy érdekes fotósorozata 2008-ból, amelyen az észak-ameriakai őslakosokat próbálja hétköznapi, vagy a "mainstream" kulurális kódok közé beilleszteni, szeretné felülírni azokat a kulturális kódokat amelyek az őslakosokkal szembeni sztereotípiákat generálják.
Én mindig kételkedéssel vegyes ámulattal fogadom az efféle kísérleteket, mivel nem értem a lényegüket, egyrészt a naivitást nem értem, ami a művészi koncepció mögött van, másrészt a cél nem, amit el akar érni.

Nem tudom - nincs meg hozzá a kellő szociológiai háttértudásom ugyanis, hogy a sztereotípiák ilyen módon lebonthatóak-e, és azt sem tudom, hogy bárkinek be kellene illeszekdnie a fősodor-kultúrába (szándékos a megfogalmazás:::szándékosan olyan --- fura), bár úgy sejtem, hogy ebben a konkrét esetben a beilleszkedés megtörténése már nem cél, azon már túl vannak, itt inkább a többségi társadalmat akarja a művészi közlés meggyőzni arról, hogy a beilleszkedés kész, felteszi a kezét és közli: mi is biciklizünk és öltönyt hordunk és így a beilleszkedettek ma már csak egyek a sokak közül, ezzel legitimálják önmaguk létét: nem lógnak ki és lám, ők is épp olyanok mint bárki közülük.

Én kisebbségben születtem, egy olyan helyen, ahol más kisebbségek is éltek. Én mindig a kisebbségi létformából szemlélem a világot, soha nem voltam többség, lehettem volna, voltam többször is olyan élethelyzetben, hogy választhattam, hogy a többséghez akarok-e tartozni, vagy maradok kisebbség. Mindig a kisebbséget választottam, mivel úgy gondoltam, hogy a kisebbségi lét..sajnos egyfelől néha megaláztatásokkal jár együtt, másrészt viszont adhat a gondolkodásnak valamiféle sajátos mélységet, többlet empátiát és szolidaritást. Sokáig ebben az illúzióban ringattam magamat, de ez már réges-régen a múlté. A kisebbségi lét önmagában semmit nem garantál, okozhat magasabb EQ-t és empátia szintet, de ez sem nem automatikus, sem nem szükségszerű, mindig individuális és nem kollektív. Ezt akkor értettem meg, amikor azok az emberek, akik ugyanabból a közegből származnak mint én, az első éles válsághelyzetben, amikor szolidaritást, nagylelkűséget és szeretet kellett volna mutatniuk mások felé, olyanok felé, akik náluk is elesettebbek voltak csődöt mondtak és a szolidaritás helyett a gyűlölködést választották. Nem akartak emlékezni arra, hogy őket mennyit gyűlölték, szidalmazták és vádolták hamisan: a gyűlölet és a félelem győzött a tudatukban. Vagyis, kiszolgáltatott kisebbségként a többségi viselkedési minták szerint viselkedtek, mert abban a konkrét helyzetben ők voltak a többség.

Megvolt az utolsó reggeli stand-up meeting-em, elbúcsuztam a csapatomtól, egy csomó új projekt érkezik, nemsokára nyitják az USA-ban az első raktárat és Dél-Európában is, talán Spanyolországban, sok munkájuk lesz, mert a raktári rendszereiket át akarják írni és mesterséges intelligenciát akarnak használni arra, hogy a raktárakban az alkalmazottak megtalálják a keresett terméket és az én csapatom fogja majd ezeket fejleszteni, de már nélkülem. Sok sikert kívántam nekik és utána jókat nevettünk, rég jöttem már el ennyire jófej emberek közül. Kicsit szomorú is lettem, de nem nagyon.

G. eltűnik néha, de azért irogat, ez jól esik és talán van remény mégis.


Ma a Pret-ben ebédelek. Szendvicset és salátát. Utolsó ebéd.