képek, betűk

Nam June Paik 1986-ban csinálta a Family of Robot című munkáját, ami egy robotcsalád klasszikus családtag-elemekkel, nagyapa, nagyanya, apa, anya, nagybácsi, nagynéni, gyerekek. Minden családtag másféle elektronikus tárgyakból épült, a legörregebb nagyapa, nagyanya feje a harmincas évek rádióiból készültek, a testük pedig a negyevenes évekből származó tévékeretekből, az újabb generációk pedig újabb technológiából. A nőnemű és hímnemű családtagokat is másféle tévékből építette fel. A kilenc robotból álló sorozat legfiatalabb tagja a "Baby" például az akkoriban elérhető legújabb Samsung monitorokból készült. Az a munka végül is a robotok iránti szeretet és érdeklődés egyik utolsó megnyilvánulása volt  Nam June Paik művészetében. Ha valakit érdekel a robotok felépítése, akkor ebben a PDF-ben van egy rászletes leírás róluk.

Ő már két évtizeddel korábban is fogolalkozott robotikával, 1964-ben, 32 évesen az USA-ba látogatott és néhány hónapot ott töltött. Ugyanebben az évben, két hónappal később részt vett az abban az évben másodszor megrendezésre kerülő "Annual Avant Garde Festival of New York" fesztiválon és a megnyitón bemutatta a "Robot Opera" című munkáját Charlotte Moorman és egy robot közreműködésével, a robot neve K-456 volt. Az operában K-456 egy audiókazettáról John F. Kennedy 1961-es elnöki beiktatási beszédét ismételgette. Ezt a robotot Paik Japánban készítette egy mérnök, Shuya Abe segítségével. K-456 tudott mozogni, beszélni, integetni stb. Shuya Abe-vel Paik később több közös projektet is csinált, például 1969-ben a "Paik/Abe Synthesizer" nevű videószerkesztőt, amely már abban az időben lehetővé tette hét darab különböző videó szerkesztését, valós időben.


Ő volt k-456:

K-456 sajnos szomorú véget ért. 1982-ben egy a Whitney Museum által rendezett retrospektív Paik kiállításon egy autó elütötte őt az utcán. Paik később azt mondta, miután látta a balestetről készült videót (mert két tévécsatorna a helyszínen volt és rögzítette az egészet), hogy "ez volt az első 21. századi katasztrófa".


John Cage 4'33" című munkáját nézem William Marx előadásban

Ezt, gondolom senkinek nem kell bemutatni, Cage 1952-ben komponálta ami pontosan arról szól amit tegnap fordítottam a "Silence" című művéből. Hogy mi a zene? Ebben a darabban az előadó gyakorlatilag végig csendben van és a mű maga a közönség különféle zörejeiből áll össze, ahogy az emberek mocorognak, köhécselnek vagy épp orrot fújnak. A mű emiatt mindig más és más. A címét pedig a darab hosszáról kapta, ami 4 percc 33 másodperces.

Lassan, nagyon lassan hajnalodik.

Várnak a gyümölcseim odalent a hűtőben.

Még egy nap, még egy kaland a munkahelyemen. Valahogy úgy érzem, hogy semmi nem lesz egyszerű.

Az a kínai-japán zen buddhista mondás jár a fejemben amit Cage is említett a "Silence"-ben "Nichi nichi kore kōnichi"  ("Minden nap egy jó nap").

Nichi nichi kore kōnichi

Lehet, hogy ki kellene ezt a mondást rakni a falamra. Majd a londoni szobámban, az első hónapokban, ha el leszek keseredve akkor csak ránézek.

Lehet, hogy fel kellene ébrednem az álomból, amikor azt álmodom, hogy ezt gépelem, és ha felkelek, még látom, ahogyan gépelem és világít az ágy mellett a lámpa.

Lehet, hogy a reggel - ahogyan közeledik, egyre jobban megeszi az éjjel éleslátását és érzákenységét és a dolgok egyre emberibben szögletesek és harsányabbak lesznek.

Minden közeg jó közeg? Szerintem nem. Nem kerülök az abszolútum által keltett illuzórikus tisztánlátás közelébe. Nem hiszem azt, hogy minden dolog elérhető és minden tőlem függ.

Ennek az ellenkezőjét gondolom.

Ki vagyunk szolgáltatva. Nem mi irányítunk, de nem is irányítanak. A fizika és a társadalom csadájában élünk. Minden pillanatban.

Ha lehet ezt csapdának nevezni.

Ha lehet bármit bárminek nevezni.

Jó reggelt üzenet küldése. Valakinek akire vágysz. Most.

Nincs mitől félni. Csak kemény munka kell. És felépül újra minden. Reménykedés.

G. most még alszik, remélem gyógyul.