"a fluxus egy olyan művészeti ág, ami nem művészeti ág, hanem egy szemléletmód, és amelyhez valójában a mai napig nem sikerült felnőnie a művészettörténetnek." - gondolta j., letolt gatyával, mintha ezzel felkészült volna arra, hogy hülyeséget gondol.
----- tudni kell, hogy: nem.
a viccet félretéve, a fluxus története nagyon szervesen illeszkedik mindahhoz ami előtte történt a művészetben, önmagában nem értelmezhető. nem szeretnék most messzebbre visszamenni mint John Cage, pedig Duchamp megemlítése nélkül nehezen elképzelhető bármiféle szöveg a fluxusról
persze a fluxus sem azért fontos nekem ma hajnalban, hogy leírjam róla a szokásos dolgokat, hanem inkább az érdekel, hogy mit jelent ez az egész ma reggel nekem
én John Cage-ig bármikor visszamegyek, évek óta naponta hallgatom és nem nagyon tudok nála összetettebb és összeszedettebb zeneszerzőt, a 20. század zenetörténetében teljesen különálló jelenség, van egy képzeletbeli sziget, a johncage sziget, ahová jó elutazni és egyedül ücsörögni a parton és nézni a tenger hullámait.
-------- hallani kellene, hogy: igen.
John Cage az 1950-es évek végén került munkakapcsolatba a Wesleyan University zenei tanszékével és ez a kapcsolat egészen a haláláig meg is maradt. Itt ismerkedett össze Norman O. Brown-al, a kettejük kapcsolatáról szinte mindenütt csak anynit említenek, hogy ez a kapcsolat "gyümölcsöző" volt mindkettejük számára, de hogy miért azt nem írják le sehol... Engem érdekelt és próbáltam kideríteni. És hát...eléggé fontos. 1974-ben Cage adott egy rádióinterjút amelyben beszélt Norman O. Brown-ról és a barátjaként említette őt. Cage ebben az interjúban idézett O. Brown-tól: "Syntax [which is what makes things understandable] is the army, is the arrangement of the army." vagyis a "szintaxis [ami az a dolog, amely érthetővé teszi a dolgokat] a hadsereg, a hadsereg elrendeződése" (itt az elrendezés azt jelenti, ahogyan a "hadsereg" felsorakozik, a szintaxis ezt írja le). És ebben a rádióműsorban mondta azt is, hogy "amit ők csinálnak az a nyelv értelmezhetetlenné tétele, ami valójában demilitarizálás" és gyakorlatilag ezzel a mondatával definiálta a fluxus egyik legfontosabb tulajdonságát.
Cage 1961-ben jelntette meg a "Silence" című művét (PDF itt), amelyet valójában nem ő írt egy szuszra, hanem a Wesleyan University Press gyűjtötte össze a Cage által az egyetemmen írt tanyanyagokat és segédanyagokat és ebből gyórtak össze egy könyvet, ennek a könyvnek lett a része a "Lecture on Nothing" ami egy komplex szöveg és zenemű, amelyben Cage gyakorlatilag szemléltette, hogy hogyan néz ki egy ütemezés, időmérték és művészi tartalom egy műben az ő elképzelése szerint. Cage egyszerre több helyen is tanított, így ugyanqzokban az években adott órákat (1957-59 között) a The New School for Social Research-ban is, ahol egy kísérleti zenei komponálást oktató kurzust vezetett, itt jöttek össze azok a művészek, nem csak zeneszerzők, hanem írók is, akiket vagy Cage hívott meg, vagy ők érdeklődtek, akik az órákon kialakult happeningekből és különféle vitákból sokat okulva, végül, áttételesen, közvetetten a fluxus későbbi létrejöttében is részt vettek ezek a művészek, akik Cage kísérleti osztályába jártak a következők voltak: Jackson Mac Low, La Monte Young, George Brecht, Al Hansen, Dick Higgins.
És itt kell megemlítenem Marcel Duchamp-ot, mint az egész dolog előzményét, hiszen ezeken az órákon az ő művei fontos forrsáként szolgáltak.
A 60-as évek legelején a fent említett La Monte Young a "Beatitude East" című irodalmi lapba kapott egy olyan lehetőséget, hogy egy számot ő szerkeszthet meg, ehhez kérte fel segítőnek George Maciunas-t, aki egy litván-orosz gyökerű grafikusművész volt és gyakorlatilag innentől számíthatjuk a kettejük ismerettségét. La Monte Young munkájából született meg 1961-ben az "An Anthology of Chance Operations", amelyet New York-ban adtak ki és ez bár nem nevezhető Fluxus műnek, de mégis a Fluxus legelső manifesztum-szerűségének tartják. Maciunas 1963-ban az USA-ból Európába, Németországba utazott elmenekülve a hitelezői elől és az amerikai hadsereg egy nyugat-németországi légibázisán kezdett dolgozni grafikusként (Wiesbaden-ban).
Továbbra is kapcsolatban maradt a new yorki művészekkel. Ekkoriban ismerkedett meg Európában Benjamin Patterson-al, és egy kiadványt terveztek "Fluxus" címmel amiben az USA-ból Európába utazó Dick Higgins és Alison Knowles segédkeztek. A mozgalom eredetileg egyszerűen neo-dadaizmus lett volna, de az amerikai mentalitásuknak ez nem tetszett, mert nekik a "neo" azt jelentette, hogy "semmi" az "-ism" pedig túl ódivatú volt, így találták ki a "fluxus" elnevezést.
A fluxus története 1962-től kezdett igazán életre kelni. Maciunas, Higgins és Knowles, ahogy említettem Európában tartózkodtak és mindenféle művészi-kísérleti projektet csináltak, pl. a 1962-ben bemutatott "Piano Activities" címűt, amelyet, Philip Corner írt és Wiesbaden-ben mutattak be Emmett Williams, Wolf Vostell, Nam June Paik, Dick Higgins, Benjamin Patterson and George Maciunas előadásban. Ez már egy valódi Fluxus műnek számítható.
 |
| Philip Corner, Piano Activities, 1962 (előadták: Emmett Williams, Wolf Vostell, Nam June Paik, Dick Higgins, Benjamin Patterson and George Maciunas) |
Ezeket az előadásokat egy művészi fesztivál keretein belül adták elő aminek Fluxfests volt a neve és ehhez Joseph Beuys és Wolf Vostell is csatlakoztak, az első Fluxfesten tizennégy zenei művet adtak elő, 1962 szerptember 1. és 23. között. Ezeken a fesztiválokon John Cage, Ligeti, Penderecki, Terry Riley and Brion Gysin darabokat adtak elő, de a fenti képen is látható Philip Corner mű különösen fontos része lett az előadás-sorozatoknak, elsősorban a szimbolikus jelentése miatt, mivel a második világháború után az NSZK-ban a zongora nagyon fontos része lett a háztartásoknak és ez a mű végül is ezzel a státusszal foglalkozik, áttételesen.
A fluxus központi figurája végig George Maciunas maradt, és végig tartotta magát a szigorú alapelvekhez, amíg ő szervezte a dolgokat addig egyetlen fluxus mű sem lett például szignálva.
Maciunas 1964-ben visszament az USA-ba és létrehozta a new yorki fluxust, csinált egy "Fluxhall" nevű üzletet a new yorki Canal Street-en és Ben Vautier, Alison Knowles és Takehisha Kosugi itt adtak elő különféle performanszokat, aminek semmiféle közönsége nem volt.
A fluxus későbbi története már egészen jól dokumentált, egyre népszerűbb lett és gyakorlatilag arról szólt, hogy a kreatív erőket a művészek szabadon merjék használni. És a hangsúly a művészet, főleg a művészeti termékek piaca kisebb hangsúlyt kapjanak, ne pénzért festett képek legyenek a középpontban. Ez ttermészetesen egy álomvilág volt, egy illúzió, de mégsem hatás nélküli. Nagyon sok olyan művészre hatottak közvetlenül, vagy közvetetten akikből később értékes dolgokat hoztak létre. Önmagában a fluxusnak ez volt a legnagyobb érdeme. Játék volt a kreativitással és itt visszautalnék John Cage-ra akinek a gondolatvilága rányomta az egészre a bélyegét. Végül is a fluxus önmagában nem sok újdonságot hozott, mint művészeti ág, hiszen a Duchamp féle dadaizmusban megvolt majdnem minden ami a fluxusban is, de a fluxus kevésbé volt elitista, kevesebb tudás kellett a befogadáshoz és ezért nagyobb tömegeket ért el, több művészt vonzott be és mellékesen egy másik korszakban bukkant fel, amikor a világ már nyitottabb volt.
a fluxus egyébkén nem művészi mozgalom, hanem egy attitűd: ez az ami különbözővé tette.
a többi duma, hogy a "fluxus fun" meg ilyesmik, nem érdekelnek.
persze hajnal van.
majd délután folytatom, mert a fluxusról még sokat lehet írni, ez csak az eleje, apróságok. bár őszintén szólva
John Cage jobban érdekel, mert ha az ő műveit hallgatom, akkor nincs szükség külön magyarázatokra és egyebekere: hiszen minden benne van
erről mindig g. jut eszembe:
John Cage: In a landscape (1948)
vállak kerek-malmocskák,
szégyellősen táncoló kislány,
erdei ösvényeken tekerő: őrült fúria,
a vágyaktól félő: óvatos pára,
megfáradt vándor és kéjelgőm,
midnegyik ő: ugyanaz.
sokféle mint én.
fura minden. valami vírust bekaptam, de csak reggel érzem. estére semmi. most is az orromat fújom és tüsszögök.
g. szemei még alszanak valahol.
lecsukva, a szempillák alatt álom folyik,
képek, képek, képek,
vajon rajta vagyok valamelyiken?
emlékszem a legnagyobb
bűneim egyikére, mikor nem küldtem
többé "jó reggelt" üzenetet.
mer neki ébredés után az első volt: hogy megnézze.
és én meg nem írtam.
cserbenhagyásos gázolás.
nem bántani akartam,
azt hittem, hogy nem szeret és
kétségbeestem. mindig ugyanez volt
minden bajom oka. érzenem
kell: különben megvadulok.
a művészettel foglalkozni a hajnal magányában olyan mint egy meditáció, olyan emberek tudásának és agymunkájának a tanulmányozása, amelyik belülről épít: távaltot és biztatást ad, hogy nem kell félni semmitől, mert végül minden dolog ugyanabba a semmibe tart és az idő, az emberi idő az egyetlen dolgunk, ami reményt ad.
elkezdtem nézni a kedvenc filmemet, a Tarkovsky-tól a Mirror (Зеркало) vagy huszadszor látom, de mindig sírok rajta, ez a legjobb film amit valaha forgattak,
sajnos a teljes film nincs fent a youtube-on csak a trailer, a teljes csak fizetős formában van meg. Tarkovsky filmet szigorúan csak oroszul szabad nézni, mert anélkül nincs értelme, ha van olyan, hogy "orosz" lelkület, akkor ebben minden benne van, de természetesen köze sincs semmihez ami nemzeti, teljesen és kizárólag az "emberről" szól, mint olyanról.
eszek egy jó csípős levest kora reggel. hátha segít a torkomon.
No comments:
Post a Comment