képek, betűk

A képzőművészet egyik legnehezebben befogadható és megérthető része a "bécsi akcionizmus" elnevezéssel illetett csoport, vagy inkább mozgalom, mivel az emberi tudat olyan zugait próbálták a csoport tagjai bejárni és bemutatni, amit hosszas utánaolvasás után sem könnyű megérteni, mivel a munkáik egy jelentős része egyáltalán nem egy tudatosan megtervezett terv mentén építkező dolognak tűnik (és nem is az), másrészt pedig nem biztos, hogy van értelme olyan módon megközelíteni egy problémát ahogyan a bécsi akcionisták tették. (ez nem a saját véleményem, hanem csak egy felvetése) Természetesen tudom, hogy ez egy értelmetlen mondat volt, hiszen megtörtént dolgok értelme felett okoskodni hiábavalóság. (De biztosan az? Szerintem nem.)
Ráadásul néhány éve még én is másképpen láttam a munkáikat (most össze akarlak zavarni), és ez nem értékítélet, inkább a bennem kialakult cinizmus következménye, ugyanis akkoriban még értékeltem azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a huszadik század másik felének a művészete próbált tenni a tudat és azon keresztül a társadalom - mondhatni felvilágosítása érdekében. (most össze akartalak zavarni, de csak magamat sikerült).
Ma már úgy látom (mármint ebben a másodpercben), hogy teljesen felesleges erőfeszítés volt, hiszen semmi nem lett mára felvilágosultabb, vagy őszintébb, épp ellenkezőleg: inkább visszafele látszik haladni a kultúrkörök egy jelentős része, valamiféle szabdság-undor alakult ki, mivel időközben, a hatvanas évek óta kiderült, hogy a szabadság sajnos gondolkodást, öngondoskodást és mások elfogadását előfeltételezi és követeli meg és ezek közül mindhárom problémás, hiszen a legkisebb gazdasági, vagy egyéb társadalmi probléma azonnal visszarendezi a kultúrköröket a megszokott gondolkodási és viselkedés sémákhoz, vagyis pontosan az történik amit ma látni lehet a világpolitikában: trumpok, orbánok, putinok, erdoganok és azok klónjai kínálnak politikai megoldás-csomagokat, mindenféle bonyolult problémára, olyan egyszerű válaszokkal, amelyek képesek hatalmat transzformálni a politikai termék kínálójához - ami a számukra hatalomként (erőforrások megszerzése) manifesztálódik, a politikia termékeik vásárlói pedig megkapják a maguk megynugtatóan egyszerű válaszait, ki-ki a saját műveltségi, társadalmi és szellemi szintjén: végsősoron meg lesznek védve a szabadság minden ügyes-bajos dolgától, ellenségképet kapnak, nemzeti érzést kapnak, kibúvót kapnak a szmebenézés és a valóság borzalmas tényei alól. Ez a fajta mű-valóság sokáig lappangott, nem tudott erőre kapni, de az utolsó amerikai elnökválasztás tökéletesne szemléltette, hogy kizárólag a csomagolás és a vágyak, lappangó kisszerűség, gyűlölet és a teljesen gátlástalan bohóckodás az ami kfizetődő, és itt kapcsolódnék a bécsi akcionistákhoz: nincs semmiféle kollektív igény arra, hogy az ál-nyilvánvalónál, a közhelyeknél és a bigott képmutatásnál bonyolultabb dolgok és azoknak a kitárgyalásása megtörténjen. Ezért gondolom ma már azt, hogy a bécsi akcionisták munkái nem többek, mint egy érdekes jelenség, amit az arra nyitott hajszálvékony pszichológia, pszichiátra és művészet iránt érdeklődő réteg képes érteni és megérteni, ennél több nem történt és ez sajnos kevesebb annál, minthogy értelme lenne bármiféle jelentőségteljességről irogatnom. Fikciós írás. (A szövegem lényege a valóság teljes megkérdőjelezése és a saját vélemény regény-szerű tálalása, hogy a fantázisa és a valóság olyan dolgot hozzon létre, amely stabilan szart sem ér.)
Sajnos a bécsi akcionisták közt akadt olyan is, aki eléggé kétes dolgokat művelt, gondolok itt Otto Muehl-re, aki egy szélsőbaloldali kommunát hozott létre, melynek a tagjait fanatizálta és szexuális visszaéléseket követett el ellenük, és később ezért hét év börtönt kapott, majd 2010-ben bocsánatot kért az egész miatt. Ezzel visszautalnék arra amit feljebb írtam, hogy sajnos a bécsi akcionistáknak egyáltalán nem csupán az volt a céljuk, hogy politikai, pszichológiai és társadalmi jelenségekre rámutassanak, azokat feldolgozzák és kitárgyalják, mindenféle képmutatás nélkül, hanem olykor egyszerűen csak a saját perverzióikat vetítették ki és próbáltak belőle művészetet csinálni. Emellett Otto Muehl-nek mégis fontos helye van a képzőművészetben, az életműve nagyon is értékelhető, sőt az egyik legkoherensebb festészeti életmű az övé. A dolgok sajnos soha nem fekete-fehérek és soha nem érdemes ítélkezni, egyszerűen csak le kell írni azt ami van.
A poztív példák számomra Günter Brus és Rudolf Schwarzkogler, akiknél szintén keveredett a személyes motívum és a felfedezéssel vegyített szembenézés vágya - hogy olyan témákhoz mertek nyúlni, amelyek tabunak számítottak (a kasztráció szimbolikája, az ön-bántás, mazochizmus, a bigottság, a nacionalizmus stb.). Rudolf Schwarzkogler-re például erősen hatott a pogányság és a sámánizmus, de az akkori kortárs filozófia és az orosz szupermatizmus is. Günter Brus pedig egy nagyon bonyolult és összefüggő életművet teremtetett, amiről sajnos nem nagyon merek írni, mert csak az akcióműveit ismerem, de ő emellett és a későbbi munkáiban, nagyon sok grafikát és festményt is készített, amelyeknek csak a töredékét ismerem. Brus tagja volt az 1966-ban létrejött NO!art csoportnak is,
Rudolf Schwarzkogler pedig fiatalon meghalt, valószínűleg kugrott a lakása ablakából, vagy kiesett és szörnyethalt, 29 évesen.
Néhány helyen olvastam, hogy a bécsi akcionisták és a velük egyidőben alkotó amerikai akcionisták között a legnagyobb különbség az volt, hogy az amerikai akcionizmus elsősorban az ember és a technológia közti kapcsolatokat vizsgálta (ez akkora hülyeség, hogy itt nevetek és törölgetem a könnyeim közben), a bécsi akcionisták pedig "visszanyúltak" az ősi rituálkéhoz és azon keresztül vizsgálták az emberi testet (??? miért tettek volna ilyet ???). Én ezzel nem értek egyet, ez nekem így túl általános, szerintem bár sokféle különbség van a kettő között én mégis inkább úgy gondolom, hogy nagyon nehéz ilyen élesen körülhatárolni ezeket a dolgokat, mert például a bécsi akcionistákra valóban igaz, hogy látszólag jobban hatott rájuk a tasizmus, hiszen egy csomó akciójukban festették be magukat, festettek be felületeket, viszont az amerikai akcióművészetre ez ugyanígy igaz, hiszen a kezdetektől fogva mélyen tisztelták Pollock sztellemi öröksgét: vagyis a festészet mindkettő mozgalom számára fontos. Ami viszont szerintem nagyon fontos az az, hogy a bécsi akcionisták bátran nyúltak a katolicizmus és a patriarchális társadalom témájához, ide kapcsolódik az általuk oly sokszor használt "kasztráció" mint szimbólum - ahol a "Férfit", mint a patriarchális társadalom félistenét próbálták szétboncolni és kielemezni, hogy az egész akkori és a 20. század eleji német kultúra bigott, képmutató és vallásilag túlbuzgó társadalmát kifigurázzák, hogy megszabaduljanak attól az elődeik által rájuk kényszerített kuéturális hagyatéktól, amely többek közt a két világháborút is okozta. És ez a bécsi akcionisták legnagyobb eredménye. Gyakorlatilag a megtisztulásról szól az egész, olyan dolgokat csináltak tudatosan és öntdatlanul - zsigerből, amelyek évtiezdek óta feszítették a fiatal német és osztrák értelmiséget, csak senki nem merte kimondani a dolgokat, mert a kultúra nem nagyon engedte, bár a német ás osztrák eszpresszionozmus azért egészen komolyan próbálkozott az őszinteséggel és a szembenézéssel, de olyan hagyományokra épült (pl. Nolde képi világára, aki szimpatizált Hitlerrel, a náci párt támogatója volt és csodálta a mesterségesen kreált ősi-germán mítoszvilágot, amelyet a szélsősges nacionalizmus oly szívesen használt a saját faji és kulturális nagyságának az alátámasztására) amelyet az új generációk már nem tudtak többé elfogadni emiatt a hatvanas évek elején szinte könnyekként, üvöltésként robbant ki belőlük az a sajátos akcióművészet amit bécsi akcionizmusnak nevezünk. Nem más ez mint leszámolás és szembenézés mindennel ami a sok hazugságot és frusztrációt okozta a múltban. A dolog szomorú oldala az, hogy a bécsi akcionisták mindegyike férfi volt és a nőket az akcióikban díszletként használták - így bár a szembenézés megtörtént mégis felemás. A problémák alapoka viszont napvilágra és kitárgyalásra került, a végedeményt így mégis jelentősnek tartom az eredményeiket, hiszon az utánuk következő generációk már bátrabbak lettek és a nők is megszólaltak végre, erre a legjobb példa az osztrák VALIE EXPORT (ő írta nagybetűvel, ez így helyes, a valódi neve Waltraud Hollinger), aki 1968-ban már elkezdte a "Tap and Touch Cinema" perfoormanszát. Az utánuk következő művészek pedig már bátran nyúltak mindenféle témához. Ahogy azonban legfelül írtam, én ennek az egésznek ma már nem látom a jelentőségét, hiszen elindult egy olyan folyamat, ami egyfajta új-negatív-középkor-ként lenne szerintem elnevezető, az "illiberális" hazugságok (itt még véletlenül se a magyarországi politikai mocsár jusson senki eszébe! Ezt Fareed Zakaria használta először 1997-ben a nyugati demokráciákról szóló egyik cikkében.) és a különféle társadalmi visszarendeződések, a szabadság devalválódása és a vágy arra, hogy újra valamiféle apafigura mondja meg, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Ettől függetlenül a példájuk amit őszinteségből adtak még megmaradt és dokumentálva van, csak sajnos ezt ma már egyre kevesebben képesek dekódolni, mert túl bonyolult a lassan újra teljesen elhülyült közbeszéd és többségi kultúrkörök számára,
Péntek hajnal, csábítóan kacsingatnak rám a boxkesztyűim. Ideje lenne egy kemény edzésnek, ahol leizzadok teljesen: amint befejeztem ezt: az jön.
Ma este, munka után nem megyek sehová, itthon fogok ülni és olvasni és talán rajzolni fogok. Mindenki elhagyott aki fontos volt, tegnap végleg elfogadtam azt is, hogy G. már nem akar velem semmit, így teljesen magamra maradtam és nem érdekel más csak a tanulás és a művészet, minden amiben hittem tökéletesen szertefoszlott, senkinek nem vagyok fontos és senki nem akar sem elfogadni, sem megbocsátani, sem megérteni. Egyedülség újra - és ebben semmi önsajnálat nincs, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire nehéz velem és azzal sem hitegettem magam soha, hogy én jól vagyok így és mindig próbáltam megváltozni, korrigálni, önrefelxióval élni és bocsánatot kérni, de így is kudarcot vallottam. És emiatt teljesen logikus következmény a magányom és nem kell ezen siránkozni, mert bár szomorú, de legalább most már tudom, így lassan majd elfogadom.
Aludnék még egyet, de már nem tudok. Csend van. Most érzem, hogy mennyire tökéletesen egyedül vagyok, egy világváros közepén, egy ház legfelső szintjén, ugyanolyan magányosan mint 10 éve Budapest közepén, egy ottani tetőtéri lakásban. Az emberek nem értenek, tudom, hogy ilyeneket írni röhejes, nevetek is magamon, de ettől még igaz. Soha életemben nem voltam fizikai értelemben véve erőszakos, mármint fizikailag soha nem bánttam senkit, egyszerűen csak...sajnos végtelenül szenvedélyes vagyok és nyers és durva és csúnyán tudok beszélni...káromkodok és felrobbanok és tudok is erről, de próbálok ezen felülkerekedni és van, hogy ostobaságokat beszélek (kiabálni, vagy ordibálni soha életemben nem...még egy hangos kiáltás se senkivel, viszont kötekedek és piszkálódok), de soha senkit nem bántok szándékosan, olyankor elvonulok magamba és kész. Még véletlenül se érek senkihez erőszakosan, soha életemben nem voltam képes bántani senkit... Mégis ezzel vádolnak mindig, mintha tényleg bántanék bárkit is...még V. is ilyeneket mondott még múlt héten is, csak, hogy bántson, pedig soha egyetlen alkalommal nem csináltam neki rosszat, egyszerűen csak elismertem, hogy bunkó vagyok...az egész kapcsolatunk alatt segítettem őt, minden téren, utána mikor...kérdeztem, hogy miért mondott olyanokat, és hogy komolyan gondolja-e, akkor bocsánatot kért...egyszerűen eljátszotta maga előtt, hogy ő az áldozat én meg a rossz és fel sem akarta fogni, hogy mi miért történik, hogy lehet, hogy nem csak bennem van a hiba, hanem esetleg benne is. Hogy esetleg valami kiváltja azt, hogy morgok, hogy kötekedek és durván beszólogatok. Tudom, hogy ez nem jó módszer a dolgok tisztázására, de...senki nem tökéletes. A körülöttem lévők folyamatosan engem hibáztatnak mindenért, sőt még rá is tesznek egy lapáttal, mert látják, hogy beismerem és végül úgy kell éreznem magam mintha én tényleg csakis én tehetnék mindenről... ők persze soha semmiről nem, egyszerűen csak amiatt, mert én mindig mindent azonnal elismerek, mindenről írok, beszélek és igen, az indulataimat is vállalom. Mindegy, nem foglalkozok már ezzel, senkinek nem vagyok kötelező.
Ma lesz valami céges ebéd, annyira nem érdekel, de próbálok részt venni a cég életében, szeretnék itt maradni legalább egy évet, de majd meglátom, egyelőre még sajnos nincs kialakult véleményem arról, hogy milyen is ez az új helyem valójában. Alig várom az estét, nem vágyok társaságra, elég volt abból, hogy én legyek a bűnbak minden miatt, nem szeret senki és nem is akar senki sem megérteni, sem úgy szeretni, hogy elfogadjuk kölcsönösen egymás hibáit. Így maradnak a könyvek és a csend.