képek, betűk

A New Yorki Iskola művészcsoport egyik legfiatalabb tagja Robert Motherwell volt, akinek az absztrakciója szintén sokkal bonyolultabb annál, hogy mindenféle skatulyákba csak úgy beletegyem. A csoport központi alakja az író, műkritikus Frank O'Hara, kapcsolatot teremtett a csoport írói és képzőművészei között. Az absztrakció: nem reverse engineering, az ő esetében biztosan nem. Vannak kubisták, akik a reverse engineering-et próbálgatták és néha úgy tűnhet, hogy sikerült is nekik valami hasonló, viszont a pontatlanság és a képzőművészet mint olyan nem a legalkalmasabb terület (és nem is kell, hogy az legyen) a pontos analizálásra. Így marad a szubjektivitás a dolgok képzeletbeli megteremtése, egy forma felidézése, vagy az emberi szem által az agynak közvetített és az általa feljavított kép egyes részleteinek a felhasználása, esetleg a próbálkozás arra, hogy következetesen felépítsünk egy mikrokozmosz ezekből és akár a destrukció is lehet egy ideig érdekes, mint ahogyan azt a legönpusztítóbb performanszoknál is láthatjuk (a perfromansz is absztrakció) --- kevés dolog az ami nem az, gondolok itt Chris Burden-re, vagy akár Pyotr Pavlensky perfromanszaira, akik a legvéresebb valóságon keresztül mutatnak be olyan absztarkciós rétegeket a társadalmon belül, amelyet már csak olyanok képesek értelmezni, akik absztrahálós képessége és szociológiai, politikai ismeretei elérnek egy bizonyos minimális szintet: afelett a szint felett az absztrakció és a rétegek nem felismerhetőek, csak a látványelemek érzékelhetőek (film)(nem minden film).
Robert Motherwell önmagáról azt gondolta, hogy "Compared with Brancusi, Matisse, Miro, I'm a barbarian" (forrás). Számomra ezek értelmezhetetlen kategóriák, a barbarizmus a művészeten belül nem szempont és nem is támprbaront. Az amit ő barbarizmusnak nevez, valójában egy teljesen szubjektív önkép, bár nem lényegtelen, de mégis az: mármint az általa létrehozott formák szempontjából. Ő volt a modern művészetnek nevezett korszak egyik nagy álmodója, aki még hitt abban, hogy a képzőművészet fontos és, hogy vannak elődök, vannak művészi csoportok, egyfajta lineáris kontinuitás ahol a jelen generációi valamiféleképpen reagálnak az elődökre, akár azok ellenében, akár továbbfejlesztve azoknak a munkáit ("each generation has to react against the one before it."). Ma már látszik, hogy valóban volt ilyesmi a 20. században, ő még valamennyire részese lehetett ennek a fajta stabilitásnak, ami persze illúzió, de az illúziók azért jók, mert valóságosnak tűnnek és ami valamilyennek tűnik, az arra az időre valóságos is.
A képzőművészet nem halott, mindezek ellenére nem az, inkább az ellenkezője az igaz: felszabadult és teljesen beépült a hétköznapokba. Sokaknak, akik a képzőművészetet temetni próbálják nem jut az eszükbe, hogy ez volt a cél. Pontosan emiatt volt minden lázadás, minden polgárpukkasztás, minden kispolágir közízléssel szembeni támadás célja: a vizuális szabadság elérése. Ezen keresztül pedig a szellemi önrendelkezés elérése, egy olyan szellemi autonómiáé, amelyben minden művész önmaga autokratája és szolgája is egyben, ahogyan éppen a projekt amin dolgozik megkívánja és a társadalom nem bünteti ezért. Én azt hiszem, hogy alig száz év alatt el is érték a modern művészeti mozgalmak és ennek a célnak az elérését és az alap-eszmény megvalósulását a hetvenes évek óta rendszeresen és egészen meglepően sokan valamiféle művészet-vége-ként fogták fel, mindezt azért, mert a kontinuitás és az izolációs, amelynek az elegye valamiféle biztonsági pufferzónát alkotott a tömeg és az elit között: gyakorlatilag valamennyire megszűnt. De nem egészen. Szerintem az elit ma elsősorban szellemi és tudásbeli minőséget jelent, ma már nem elég lázadónak lenni, nem elég érdekesnek látszódni ahhoz, hogy innovatív, valóban előkelő és előremutató dolgokat hozzon valaki létre, egyre több tudás kell minden apró eredmény eléréséhez. A művészek csoportok helyett apró, individuális szigeteket alkotnak, önmagukat és a világot éppen úgy analizálják mint az elődeik, de sokkal mélyebben, sokkal kevésbé zsigeri módon (de természetesen a zsigeri mint olyan mindig fontos maradhat, ha épp az kell). A 20. század legnagyobb alakjai gyakran érzésre, megérzésre, ösztönösen és faltörő kos módjára alkottak és volt egy csomó társadalmi előítélet, konvenció amit le tudtak ezzel bontani, voltak ledöntendő falak a vizualitáson belül. Ezek a falak eltűntek, a játéktér áthelyeződött máshová, a tudásbázis nőtt: a művészet pedig köszöni szépen jól érzi magát.

Nem ide akartam kilyukadni. Sajnos nincs több időm ma reggel.

Robert Motherwell, Open No. 122 in Scarlet and Blue, 1969

Nem tudom, hogy egészen pontosan mit gondolnak azok, akik a művészet végét olyannak képzelik, mintha előtte lett volna valamiféle aranykor, de ez nem csak a művészetről való gondolkodásban van így, eléggé alapvető emberi gondolkodás-sablon: a múltbarévedés fajdalmas, fekete gyönygei.

Sikeresen elkaptam valami náthát, kezdek rosszul lenni, eddig megúsztam, már itt volt az ideje.

G. eltűnt végleg és már nem is fog semmi komolyat sem írni, sem akarni. Azt hiszem ez a valóság. Fogalmam sincs miért nem képes ennek a leírására, valószínűleg valamiféle félelemmel vegyes harag van benne, nem tudom, abban viszont most már majdnem biztos vagyok, hogy szándékosan csinálja, ugyanis teljesen higgadtan feltett, konkrét kérdésekre soha, egyetlen alkalommal sem válaszol semmi konkrét dolgot. Ilyet még akkor se csinál valaki ha fél, vagy csak pusztán szarul van: ilyet csakis szándékosan csinálnak. Még egy igen-nem-et se. Egy tucat kérdést tettem fel az elmúlt hetekben, mindegyiket ignorálta, vagy ködösitett választ adott. Mindent ignorál ami építő jellegű, minden olyan üzenetet figyelmen kívül hagyott eddig ami arra irányult, hogy felnőtt módjára beszéljük meg. És amikor felkaptam a vizet és pll. leirom, hogy "bazd meg", akkor napokig ezt emlegeti és engem okol újra mindenért, miközben egy indulatos vitában gyakran mondunk olyanokat, hogy "bazd meg"...és nem azért, mert komolyan gondoljuk, hanem mert tehetetlenek vagyunk. Szóval, szerintem esze ágában sincs megoldani semmit. Ha szeretne és tervezett volna velem egy komoly, közös dolgot, akkor pontosan tudná, hogy mennyire fontos nekem, hogy állandóan tudjam mi történik vele, hogy segiteni tudjak esetleg, mert másképpen nem lehet. Hogyan lehetne egy közös jövőnk így? Ez volt mindig, minden vitánk alapoka a kezdetben is, később jött bele az én bűntudatom és az agymenésem, de előtte hónapokig faggatnom kellett őt mindenről. És még akkor se tudtam róla mindent... Most itt vagyok, egyedül, nyitottan, új jövőképpel, de igazából le se szarja, esze ágában sincs velem elkezdeni egy új életet, amiben egy pár felépít valamit közösen, ami csak a miénk. Ha neki valójában fontos lenne és valóban szüksége lenne rám és valóban szeretne még (egyre jobban azt érzem, hogy soha nem szeretett igazán), akkor nem így viselkedne. Én tudom a magam hibáit, ő meg csakis engem hibáztat. Ahogy tegnap este írtam, nem feltételezem, hogy bántani akar, de, hogy szeretni sem akar már, az majdnem bizonyos. Ő dolga, én mindent megpróbáltam, a hibáimat tudom és elismerem, ha nem kellek a hibáimmal és a pozitivumaimmal együtt, akkor nem kellek.

Robert Motherwell, Elegy to the Spanish Republic No. 110, 1936

Szeretni valakit annyira, hogy feladj érte mindent, de úgy meg már nem kellesz. Nos, igen. Ez igazán vicces, de engem nem csinál ki semmi, elhittem valakiről, hogy szeret, hiba volt, de a hibák az élet részei. Apró színes csempék, amelyek előrevisznek. Pontosan tudom, hogy engem általában félreértenek, mivel túl őszinte vagyok és túl érzékeny és azt hiszik, hogy emiatt gyenge vagyok. Pedig a lófaszt.