Crhis Marker alkotásait nézegetem, 2005-ben csinált egy installációt "Owls at Noon Prelude: The Hollow Men" címmel, ami T. S. Eliot "The Hollow Men" című verse ihletett. Ezek mindegyike egy-egy nagyon összetett munka, elsősorban az ember pszichéjét kutatva merül el olyan dolgokba, amelyeket általában le szoktak egyszerűsíten jó és roszz ellentét-párokra, nem merülnek bele az emberi dolgokba, hogy mi okozza, mi az ami gonosszá, vagy jóvá tesz valakit, illetve ezeknek a fogalmaknak az alap jelentését sem könnyű értelmezni és végül beleveszik a mondanivaló valami nagyon mély és ősi jelentéstartalom által körülvett titokzatos kútba, ahonnét egyre nehezebb kihámozni azokat a dolgokat, amelyek a történések körüli valódi alap-okokat jelentik.
Friedrich Nietzsche-nek van egy mondata, amit gyakran idéznek rosszul, egészen pontosan így hangzik:
"Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád."
Ez nagyon fontos és sokan elfelejtik és emiatt művészként nem bemutatnak dolgokat, hanem a saját problémáikat tálalják művészetként, ez az a dolog amire többször is utaltam már ebben a blogban. A művész nem őrült, a művész nem egyenlő a művészi alkotással amit létrehoz, ez nálam az az alap kritérium amit egy művésznek meg kell tudnia lépnie ahhoz, hogy értékelni tudjam. És Crhis Marker-nek ez sikerül, a művész kutató, szemlélődő és egy olyan lény, akit minden érdekel maga körül, aki megpróbál őszintének lenni, megpróbálja elkerülni a sablonos válaszokat, kilép a játszmák köréből - de nem amiatt, mert ezzel a saját lelki problémáit szeretné másokkal megosztani, hanem mert be akarja mutatni a valóságot, és ez egy tájképtől kezdve Paul McCarthy "Paul McCarthy - LaLa land - parody paradise"-ig.
Érdekes a világ, és bennük az emberek. Tegnap éjjel én voltam a legboldogabb ember, azt hittem visszakaptam azt ami a legfontosabb nekem, erre reggeltől megint eltűnt. Ez akkora fájdalmat okoz, amit már egyszerűen képtelen vagyok befogadni, egyszerűen tudomásul veszem az állapotot, hogy megint valami rosszat tehettem minden jószándékom ellenére. Nem értem, hogy mi miért történik. Talán az őszinteségemet értette félre, talán csak egyszerűen...nem tudom. Nem értem. Az őszinteségnek, a szeretetnek és a komolyságnak olyan tisztaságával próbáltam közeledni tegnap éjjel, amilyenre csak képes vagyok, ez a határ, nem tudok ennél jobban szeretni. Ma reggel az első gondolatom ő volt, elképzeltem ahogyan csak egymásnak vagyunk és a legfontosabb a saját boldogságunk, amiben nincs semmi őszintétlenség és bántás, minden megbeszélhető, minden átélhető és mindkét fél mindig amásikat támogatja, segíti.
Amikor T. kislnyával rajzoltunk végig arra gondoltam, hogy milyen lenne ha a saját családom lenne végre, de úgy tűnik vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nem lehet mit kezdeni. Odaadnál mindent magadból, szó szerint és nem elég. Talán a "szexuális" tartalmú üzenetem miatt nem ír többé, de az egy kölcsönös dolog, két ember nagyon erős kapcsolódásának a szimbóluma...hozzánk tartozik, mint a köröm-növése, vagy a biogiai folyamataink...ő van annyira okos, hogy ezt értse. Én csak kimondom és leírom azokat amiket más nem mer és képmutató módon, ájtatoskodva elrejt. Nem értem, egyszerűen tönkrementem, kész. Csak a folyamatos rágondolás marad és a tökéletes értetlenség, talán baleset érte, talán egy meteor? Nem értem, de ez így egyszerűen nem fair, én kitettem mindenemet, nincs semmim ami titokban lenne, de cserébe nem kapok semmit, csak ignorálást, ami végső soron, akárhonnan nézem is: bántás. Ha csak nincs valami komoly baj, akkor ez az. És ezt nem értem, egyszerűen nem tudnám elképzelni, hogy ő bántani akarna engem...ezt sose fogom feltételezni, igy csak arra gondolok, hogy csendben el akar felejteni, mert nem tudja velem elképzelni az életet.
Főzök vacsorát, kínait és beszélgetünk, jó látni egy olyan családot magam körül, ahol a dolgok majdnem úgy működnek, ahogyan én is szeretném, hogy működjenek. Egymás támogatása, sok nevetés, vállvetve küzdés és a gyerek egyéniségének a fejlesztése sok-sok szeretettel és törődéssel. T.-ék még csak kiabálni sem szoktak a lányukkal, tudják, hogy az agresszió minden formája az az ő kudarcuk és nem a gyerek kudarca. És velük még erről is lehet beszélgetni, őszintén, mivel sok buktató van, a következetesség az ami átlendíti a dolgokat a nehézségeken, na meg az őszinteség... a szülő nem egy tévedhetetlen "félisten", hanem egy olyan biztonsági zóna, ahová a gyerek belekapaszkodhat, de soha nem felsőbbrendű - ugyanis pusztán a felnőttésg és az anyagi javak birtoklása senkit nem tesz feljogosulttá arra, hogy a kiszolgáltatott felett hatalmat gyakoroljon. Emellett viszont jó példával és a motivációk megfelelő adagolásával rá kell tudni bírni a gyereket arra, hogy hajlandó legyen teljesíteni, tanulni, akarni és részt venni a család életében, lassanként öntudatossá, a jogai és kötelességei tudójává váljon. Nagy kaland ez. Sokkal összetettebb mint egy kutya nevelése, bár hasonló, de annál jóval nagyobb önfeladást igényel. És ez a kulcs mindenhez, mert a társadalmi problémák legnagyobb oka az, hogy a szülők sok esetben rosszul és kegyetlenül bánnak amiből csak nagyon keservesen van kiút - én ezt eléggé mélyen megtapasztaltam.
Ez a január eleje mindig ennyire fura, kihaltak az utcák, csendek vannak mindenütt, C. békésen szuszog mögöttem. Én fájok megint, pedig éjjel úgy aludtam el, hogy boldog voltam, hosszú idő után először...és most megint ugyanott vagyok és egyszerűen nem tudom miért.
Érdekes a világ, és bennük az emberek. Tegnap éjjel én voltam a legboldogabb ember, azt hittem visszakaptam azt ami a legfontosabb nekem, erre reggeltől megint eltűnt. Ez akkora fájdalmat okoz, amit már egyszerűen képtelen vagyok befogadni, egyszerűen tudomásul veszem az állapotot, hogy megint valami rosszat tehettem minden jószándékom ellenére. Nem értem, hogy mi miért történik. Talán az őszinteségemet értette félre, talán csak egyszerűen...nem tudom. Nem értem. Az őszinteségnek, a szeretetnek és a komolyságnak olyan tisztaságával próbáltam közeledni tegnap éjjel, amilyenre csak képes vagyok, ez a határ, nem tudok ennél jobban szeretni. Ma reggel az első gondolatom ő volt, elképzeltem ahogyan csak egymásnak vagyunk és a legfontosabb a saját boldogságunk, amiben nincs semmi őszintétlenség és bántás, minden megbeszélhető, minden átélhető és mindkét fél mindig amásikat támogatja, segíti.
Amikor T. kislnyával rajzoltunk végig arra gondoltam, hogy milyen lenne ha a saját családom lenne végre, de úgy tűnik vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nem lehet mit kezdeni. Odaadnál mindent magadból, szó szerint és nem elég. Talán a "szexuális" tartalmú üzenetem miatt nem ír többé, de az egy kölcsönös dolog, két ember nagyon erős kapcsolódásának a szimbóluma...hozzánk tartozik, mint a köröm-növése, vagy a biogiai folyamataink...ő van annyira okos, hogy ezt értse. Én csak kimondom és leírom azokat amiket más nem mer és képmutató módon, ájtatoskodva elrejt. Nem értem, egyszerűen tönkrementem, kész. Csak a folyamatos rágondolás marad és a tökéletes értetlenség, talán baleset érte, talán egy meteor? Nem értem, de ez így egyszerűen nem fair, én kitettem mindenemet, nincs semmim ami titokban lenne, de cserébe nem kapok semmit, csak ignorálást, ami végső soron, akárhonnan nézem is: bántás. Ha csak nincs valami komoly baj, akkor ez az. És ezt nem értem, egyszerűen nem tudnám elképzelni, hogy ő bántani akarna engem...ezt sose fogom feltételezni, igy csak arra gondolok, hogy csendben el akar felejteni, mert nem tudja velem elképzelni az életet.
Főzök vacsorát, kínait és beszélgetünk, jó látni egy olyan családot magam körül, ahol a dolgok majdnem úgy működnek, ahogyan én is szeretném, hogy működjenek. Egymás támogatása, sok nevetés, vállvetve küzdés és a gyerek egyéniségének a fejlesztése sok-sok szeretettel és törődéssel. T.-ék még csak kiabálni sem szoktak a lányukkal, tudják, hogy az agresszió minden formája az az ő kudarcuk és nem a gyerek kudarca. És velük még erről is lehet beszélgetni, őszintén, mivel sok buktató van, a következetesség az ami átlendíti a dolgokat a nehézségeken, na meg az őszinteség... a szülő nem egy tévedhetetlen "félisten", hanem egy olyan biztonsági zóna, ahová a gyerek belekapaszkodhat, de soha nem felsőbbrendű - ugyanis pusztán a felnőttésg és az anyagi javak birtoklása senkit nem tesz feljogosulttá arra, hogy a kiszolgáltatott felett hatalmat gyakoroljon. Emellett viszont jó példával és a motivációk megfelelő adagolásával rá kell tudni bírni a gyereket arra, hogy hajlandó legyen teljesíteni, tanulni, akarni és részt venni a család életében, lassanként öntudatossá, a jogai és kötelességei tudójává váljon. Nagy kaland ez. Sokkal összetettebb mint egy kutya nevelése, bár hasonló, de annál jóval nagyobb önfeladást igényel. És ez a kulcs mindenhez, mert a társadalmi problémák legnagyobb oka az, hogy a szülők sok esetben rosszul és kegyetlenül bánnak amiből csak nagyon keservesen van kiút - én ezt eléggé mélyen megtapasztaltam.
Ez a január eleje mindig ennyire fura, kihaltak az utcák, csendek vannak mindenütt, C. békésen szuszog mögöttem. Én fájok megint, pedig éjjel úgy aludtam el, hogy boldog voltam, hosszú idő után először...és most megint ugyanott vagyok és egyszerűen nem tudom miért.
No comments:
Post a Comment