képek, betűk

amikor reggel szobornak képzeled a tested
nem mozdul semmi és az előző percekből
vérsugarat facsar magának az a merengés,
amitől a felpuhult és pöffeteggé duzzadt árnyékok
szabálytalan szívdobbanásként kattognak,
aprókat rezegnek; és nézed, nézed
rájössz, hogy az az árnyék te vagy és
azok a rezgések valójában: a zokogásod.
felfogod, hogy sírva ébredtél és akkor tán
ember-szerű vagy még mindig és bárhogyan,
bármiféle szögben hajtogatott meg a halálfélelem,
akárhogyan harapott belőled ki darabokat
az előző év minden nyomora, az a reszketés
és az azok az apró döccenések, amelyeket
a sírógörcs és a nyeldesés játszik az árnyékoddal,
még akár jót is jelenthetnének, de a reménykedés
és a kegyelemre várás olyan játszótereket
nyit meg, amelyeket te már nem érzékelsz,
elsétálsz mellettük és csak tűröd: minden elhagyjon,
a szempillán csüngő sós csepp kristálya,
apró holdként keringi körbe arcodat,
a sötétben semmit nem látni belőle, tenyereddel
a hideg padlót tapintod és érzed, hogy a magány
ott fekszik melletted társként, oldalra
fordulsz átöleled, ő hozzád simul,
apró körmeivel a hátadba marva
együtt reszket veled, miközben elrejt a sötétség.