képek, betűk

Nagyon sokféle szemszögből lehet nézni a szovjet propagandaművészetet és a szovjet korszak nem propaganda célú, de a szocialista realizmusba és a Sztálin által megszabott keretek közé még beférő művészek munkáit. A nyugat-európai köztudatban a legfőbb gonosz a náci rezsim (erről már írtam, de most más szemszögből közelítem meg ugyanezt), szovjet rendszert, a sztálinizmust, a bolsevizmust a cseka rombolását egyszerűen nem képesek megérteni, mert alig akad olyan populáris film ami erről szólna, egyszerűen a hollywood-i filmipar nem gyártott ebből a témából olyan filmeket mint amilyeneket évtizedek óta gyártottak a nácikról és Hitlerről. Az irodalom és a szakirodalom terén ennél sokkal jobb a helyzet. Csak, ugye ki olvas ma könyveket... Talán az egyetlen, valamennyire sikeresnek tekinthető vállalkozás az 1992-ben készült "Sztálin" című film, amit a HBO gyártott le és kellően közérthető ahhoz, hogy egy átlagos nézőt is lekössön valamennyire, a filmet egyébként Zsigmond Vilmos rendezte és érdemes megnézni, fent van a Youtube -on. Szóval nagyon rosszul és hiányosan van a szovjet rendszer valódi arca beépülve a köztudatba nyugaton - ennek az a dolog, amit fent írtam, mármint, hogy kevés a populáris film erről, nem a valódi okozója, ugyanis ez is már csak egy következmény, méghozzá a szovjet propaganda tökéletes álcázásának és dezinformálásainak  köszönhető és emellett még a Sztálin alatti idők Szovjetuniójának a teljes bezártsága is nagyon fontos oka annak, hogy senki nem tudott szinte semmi arról, hogy mi folyik a sztálini Szovjetunióban. Gyakorlatilag olyan volt az akkori Szovjetunió mint ma Észak-Korea és ezt nagyon kevesen értik és hiszik ma már el, köszönhetően a már említett szovjet propagandának és egyúttal annak a szelektív látásnak is, ahogyan a nyugat-európai értelmiség egy része szemlélte a világot, sokan közülük teljesen vakok voltak a sztálini rendszer valódidi arcának a meglátásához a negyvenes, ötvenes években és később is. Ilyen ez az egész témakör: fura és nagyon fájdalmas, Sztálin ugyanis olyan mértékű kegyetlenséggel és szadizmussal irtatta ki az útjában állókat és a céljai útjában állókat, ami teljesen egydülálló a modernkori Európa történelmében.

Azért indítottam ezzel a hosszú és unalmas monológgal, mert a szovjet korszak művészetnék a megértéséhez szükséges tudni azt, hogy aki abban a világban élni és túlélni akart, annak muszáj volt valamennyire részt venni a játékban, sőt "besározódnia" is muszáj volt, mert máskülönben várta a Javítómunka-táborok Főigazgatósága, ismertebb nevén a Gulag, vagy a tarkónlövés, esetleg más borzalmas dolgok - a bolsevik rendszer olyan népirtásokat csinált, olyan kínzásokat (a karóbahúzástól kezdve a tömeges kivégzéseken át a tömeges éhhalálig történő kiéheztetésig) amelyeket nehéz elképzelni. Ma már Oroszországban sem tagadják ezeket, sőt az oroszországi levéltárokba egy csomó nyugati kutatót is beengedtek, így a téma viszonylag jól fel van dolgozva, jobbnál jobb könyvek tucatjai jelentek meg ezekről, csak ugye nem populárisak, így csak az olvassa el őket akit mélyebben is érdekel a dolog.

Алекса́ндр Алекса́ндрович Дейне́ка (Aleksandr Deyneka) az első művész akiről írni szeretnék, neki fura módon van magyar Wikipédia oldala. Tipikus káder-életút volt az övé, munkáscsaládból jött, belépett a hadseregbe, ott taníttatták, egész életében túlélt, pontosan tudta a rendszer határait, és elfogadta a játékszabályokat, vagyis teljesen sáros volt, pontosan ugyanolyan elbírálás alá kellene esnie mint a náci propagadaművészeknek, hiszen a sztálini terror előttt, alatt és utána is rezzenéstelen arccal ontotta magából a diktatúra dicsőségét hirdető festményeit. Ennek ellenére, azoknál az okoknál fogva amiket fent írtam, mind az angol, mind a magyar nyelvű Wikipédia oldala jeles művésznek állítja őt be. Pontosan ez az a dolog amiről írtam, a szelektív látás és a kettős mérce, ugyanis Aleksandr Deyneka pontosan tudta, hogy mi történik a Szovjetunión belül, ugyanúgy mint a szintén sokáig teljesen abszurd módon túlértékelt Makszim Gorkij is az irodalomban, az utóbbiról szerencsére azért ma már a világirodalom és az orosz irodalmárok is le merik írni az igazságot, hogy egy borzalmas rendszer tevékeny kiszolgálója és haszonélvezője volt. Szóval, én ezt gondolom, hogy jó dolog az igazság,  nem szeretem a kettős mércét és soha nem értettem, hogy miért kell a dolgokat másképpen láttatni mint amilyenek, ha valami piros, akkor azt miért kell kéknek mondani - ez egy álnaiv kérdés, hiszen a történelem mindig is a propagandisták és a politikai machinátorok játszótere volt, minden korban és társadalmi berendezkedésen belül.

Nézzünk néhány képet. Дейне́ка (inkább oroszul is ideírom és mellé zárójelbe az latinbetűs nevét angolul, mert valahol Deyneka-nak, valahol Deineka-nak írják, teljes káosz) természetesen tehetséges festő volt, jó rajzkésszéggel és Sztálin halála után is jelentős maradt a Szovjetunión belül, sok fiatal szovjet festőre hatott és ami fontosabb ennél, vannak olyan munkái is amelyek nem illeszkednek a szocialista realizmusba, ugyanis olyan stabil pozíciója volt a szovjet rendszeren belül, hogy ezt megengedhette magának anélkül, hogy bántották volna. Sok helyen azt sugallják, mintha valamiféle lázadó(bb) lett volna a többi szovjet képzőművésznél, de ez természetesen nem igaz. Aki Sztálin idején lázadozott az nem élte volna túl az akkori abszurd és szadista világot.

Aleksandr Deyneka Heroes of the First Five-Year Plan , circa 1936

Deyneka nagy szorgalommal festette a képeit az 1930-as években is, ahogy később is, csak hogy legyen egy kis kontraszt itt. Abban az évben, 1936-ban, amikor ez a vidám, az "Első ötéves terv"-ről szóló festménye készült, 1936. augusztus 24-én kezdődött meg a Szovjetunióban a sztálini tisztogatások nagy nyilvános koncepciós per-sorozatai. Az első koncepciós perekben például több magas rangú bolsevik vezetőt is halálra ítéltek, például Grigorij Zinovjevet is. Több ezer ember végeztek ki teljesen koholt vádak alapján, köztük magas katnai vezetőket is, szinte a teljes katonai vezetést megsemmisítette Sztálin, emellett a harmincas években és százezreket deportáltak, mindeközben Deyneka szorgosan festette a propagandaképeket.

Aleksandr Deyneka, Friends, 1962

Aleksandr Deyneka, Unemployed in Berlin, 1932

Deyneka küföldre is utazhatott, cserébe a teljes lojalitásáért a sztálini rendszerhez, nem tudom, hogy el tudja-e valaki képzelni, hogy mennyire kellett ahhoz lojálisnak és megbízható rendszerhű kádernek lenni ahhoz a sztálini Szovjetunióban, hogy 1934-35-ben valaki az USA-ba vagy Franciaországba és Olaszországba utazhasson mint Deyneka tehette.
A dolgok természetesen soha, de soha nem fekete-fehérek, ő például kimagaslóan tehetséges képzőművész volt és nagyon sok magas színvonalú, igazán figyelemreméltó festménye van, ezt természetesen nem kell és nem is szabad elhallgatni, de ez együtt igaz azzal amit leírtam, én nem ítélkezek senki felett, egyszerűen csak leírom azt, ahogyan a dolgok az én ismereteim alapján történtek.

Aleksandr Deyneka, Berlin, romok.
(Берлин. Руины.), 1945

Csakhogy ellenpélda is legyen itt, megemlítem a minden valamennyire a művészet iránt érdklődő által valószínűleg ismert Kazimir Malevich nevét, aki kezdetben lelkes támogatója volt az az orosz forradalomnak és az akkori pezsgő oroszországi avantgárd művészetnek. A forradalom után, 1923-ban még a Szentpéterváron lévő egyik állami művészeti intézet élére is kinevezték, amit azután 1926-ban a bolsevik proapaganda lejáratott és bezáratták, mert Malevich nem volt hajlandó arra, hogy szocialista realista képeket fessen, meg akarta tartani a saját, geometrikus absztrakt stílusát, emiatt egészen a haláláig száműzött lett és nem is festett szinte semmit.

Kazimir Malevich, Black Square, 1915

Natalia Danko a szovjet rendszer egyik kimagasló tehetségű porcelánművésze és szobrásza volt, a munkái nagy többségükben a szovjet propagandaművészetbe és a szocialista realizmus tökéletesen illeszkednek, de rá is ugyanaz igaz ami Aleksandr Deyneka-ra, nagyon tehetséges művész volt és a porcelánmunkái egyszerűen tökéletesek és amelyik nem propagandacélú az valóban gyönyörű.

Natalia Danko, "On Guard duty", after 1938

Natalia Danko, Worker embroidering
Soviet Red banner

Natalia Danko, CUP MUG girl face

Natalia Danko a a 20. század legelején tanult, a porcelánt mint művészi kifejező eszközt a elsőként használta a szovjet művészeten belül. Moszkvában született és 1942-ben halt meg, körülbelül háromszáz porcelánszobrot készített, de emellett bronzzal is dolgozott. Nagyon jelentős szovjet művész volt, de ugye rá is ugyanaz érvényes, egy borzalmas rendszert szolgált ki és emellett igen, képes volt értékes dolgokat is alkotni, csak ugye egy olyan rendszer haszonélvezőjeként amelyik milliónyi ember sorsát tette tönkre a volt Szovjetunióban, nehéz őt pozitívan értékelni. Az egyik leghíresebb munkája a leningrádi porcelángyár számára készített porcelán-szobor sorozata, amelyik a Szovjetuniót alkotó tagköztársaságok egy-egy jellemző, sztereotip vonásán alapuló embertípusát ábrázolta, ezekből beszúrok ide néhányat, de nem mindet, akit érdekel, ezen a linken megnézheti az összeset.

Natalya Danko, Armeninan women (Örmény nő)

Natalya Danko, Russian man (orosz férfi)

Natalya Danko, Ukrnian women (ukrán nő)

Most csak ennyire volt energiám, ez egy hatalmas terület a képzőművészeten belül, már írtam is róla itt és még fogok is, szeretem ha a dolgok a helyükön vannak kezelve és csak úgy egyszerűen le van írva ami volt, nem kell se szépíteni, se csúnyítani a dolgokon, mert a valóság sokkal szebb mindennél, és nem csak szebb, hanem izgalmasabb, érdekesebb és mocskosabb is.


Jól esne ha most valaki ápolna egy kicsit, jah, borzalmas "manflu". Nevetek, de tudom, hogy G. főzne nekem teát, meg ápolna, arra persze lenne erőm, hogy behúzzam őt magam mellé az ágyba egy kis nővérkés, szerepjátékos szexhez... Remélem válaszol a levelemre, azt írta igen, csak még nem volt ideje, várom nagyon, remélem valahogy meg tudjuk ezt oldani, mert én nagyon szeretném.