képek, betűk

Vannak dolgok amelyeket nem kedvelek a képzőművészetből, ilyen például Gustav Klimt, oka nincs, nagyon jó képzőművész, mégse bírom megkedvelni és nem is akarom. Koloman Moser is ilyen, vagy Degas és Matisse, harcoluk velük, elismerem, nagyra tartom, de nem kedvelem. Talán az egyéniségük miatt? Talán az én hibám.

Gustav Klimt, Apple Tree I, 1912

Pedig ez milyen jó kép. 

Ha fáj a hasad. Ha szeretsz. Végső csend. 

Koloman Moser, Pine forest in winter. c. 1907

Vajon g. most hogyan alszik? Megsimogatnám a hátát, könnyek, fel se kellene ébrednie.

Elfelejtetett engem és azt hiszi azért nem vagyok kedves soha mert rossz ember vagyok, pedig csak nem merek lenni, mert nem tudok semmit és nem merek már semmit gondolni. 

Pennsylvania-ban van a 61-es útnak egy elhagyott szakasza amit "Graffiti Highway"-nak ("Graffiti országút") neveznek. Teljesen elhagyatott hely. Közel van a majdnem teljesen kihalt, Centralia nevű kisvároshoz. Ezen a környéken valamikor szénbányák voltak, majd a szén begyulladt a föld mélyén és azóta is izzik, így mérgező füst szivárog a földből a mai napig is, ezért az egész környék elnéptelenedett és ezért az útnak ez a része egy szétroncsolódott, berepedezett burkolatú, az idelátogatók által összefirkált, graffitikkel telerajzolt lett. Elutaznék oda. 

Graffiti Highway, Pennsylvania

Sok ilyen érdekes elhagyott hely van. Például Oroszprszágban a "Buran program"-nak nevezett kudarcba fulladt űrpropgram helye (ez sa Baikonur-ban volt), ami nem is olyan rég történt, 2002-ben csődölt be és a hangár, amiben az űrrepülőket építették teljesen elhagyatott lett és van benne félig elkészült űrrepülő is, hatalmas acélszerkezet, por és csend. Ralph Mirebs orosz fotós készített róla egy fotósorozatot.

Az összes fotó itt nézhető meg.

Csend van. Most már csend is marad. Felépítettem egy egész életet a fejemben, hétvégén amikor sétáltam mindig az együtt sétálgató, többgyerekes családokat figyeltem és elképzeltem, hogy nekem is lehetne, de mással nem tudtam elképzelni, csak vele, túl nagy a képzelőerőm. Volt egy kisfiú, nagyon apró volt, nem vagyok jó életkor becslésben, de szerintem olyan négyéves lehetett, szőke volt és rossz és állandóan előrerohant, a szülei kiabáltak utána: "James!".Többször is megelőzött és mindig rám nézett, szegénykének nagyon rosszak lehettek a szemei, mert szemüvege volt, vastag üveggel, de nem zavarta őt, annyira eleven volt és mindig, amikor futva megelőzött, összehúzta kicsit a vállait és alulrúl felfele, merész arccal rámnézett és láttam rajta, hogy vizsgál, hogy mit szólok hozzá, hogy olyan kis izé. Aztán visszafutott a szüleihez.

Gonosz és ostoba embernek tart enegm akit szeretek. Borzalmasnak hisz és azt gondolja, hogy rosszat akarok, így ezeket az álmodozásokat most már abbahagyom. Valószínűleg az én életemben g. és a vele kapcsolatos érzéseim voltak az egyetlen és megimsételhetetlen olyan dolog, ami ilyesmi érzéseket váltott ki bennem, ilyen őrült vágyat valami után, mert tudja a lelkem, hogy ő volt a tökéletes nekem. Azért gondolom, hogy az egyetlen, mert soha még nem éreztem ezelőtt ilyesmit, vágyat arra, hogy valakivel lenyugodva, egy teljesen egyszerű, hétköznapi életet éljek. De nem voltam képes ezt megvalósítani. Egyszerűen olyan féltékeny vagyok rá, hogy ha néhány órára eltűnik, akkor teljesen kikészülök és hülyeségeket gondolok és le is írom. Mindegy, már teljesen mindegy. 

Lassan fél öt, még annyi mindent akartam, kedvelem a keddet. Rendeltem egy könyvet, "The Book of the Homeless" a címe. Ez egy esszé, levél és vers-gyűjtemény, Edith Wharton szerkestette össze 1916-ban. Nagyon érdekesnek találtam ezt a gyűjteményt.

Az én szívem is egy elhagyatott hely lett, csak az álmaim maradtak, meg nem született dolgokról, mi-lett-volna-ha történetekkel, elképzeltem-őt-velük-vele álmokkal, milyen-lett-volna-vele-este történetekkel és ezek maradtak nekem. Őrizgetem őket csendesen és csinálom a dolgomat.