képek, betűk

Dobbanások belül, fövenyeken heverő
tátogó hullám: az eget paravánként tarva
merevségbe feszülő bordáim előtt sétálok,
odabent álomvég. Egy üreg vagyok,
melyben a levegő önmaga ébrenlétbe zárt
fájdalmát sziszegi, a gőzölgő, párolgó
félelem, az állandó néma hal-csend, amikor
minden próba és minden igyekvés: szörnyethalt
merev lelekem kínos kísérlete, a szám rángása
egy végjáték melyben történetem fináléját
az én-halálom reszkető kisfiúként végrehajtja.
virágok, éneklő ibolyák, napsugarak elől
bújó szemhalál: egy elképzelt végső csitt!,
amelyben ringva, lefelé zuhanva: még utoljára
diófám levelének, egy kedves fecskének,
vagy éretlen csipkebogyó szúrós belsejének
képzelem magam, mielőtt elérném puhácska
fekhelyemet: a saját vérfoltomat, ahol a zárban a
fémkulcs fonásba tekredve, kattanásba meredve,
rámzárva a sötét koromtestet, hogy a
reménytelenség, a zöldekbe szerelem, vagy apám
koszos tenyere: üveggolyóként csapódva
a sötét falnak: életemet a mindegy-erdő
meg a nem-számít égbolt: rejtett, csendes
bokrétájába úgy kösse: hogy ne lásson
többé senki és ne is tudja, hogy voltam.