Gyors áttekintés a korai dolgairól:
Az első performansza a "Five Day Locker Piece" --- ebben egy iskolai öltöző szekrényében töltött el 5 napot, úgy, hogy felette egy 5 gallon (kb. 22 liter) vízzel töltött palack volt, és alatta meg szintén egy ugyanakkora tartályban semmi. Öt napig nem hagyta el az öltözőszekrényt, ami 2x2 láb volt és 3láb mély.
 |
| Chris Burden, Five Day Locker Piece |
A legtöbb performansza veszélyes volt, ezeket mindenki ismeri:
- kirakták őt egy forgalmas autópályára, kátránypapírba csavarva, az autósok csak azért kerülték ki, mert az autójukat féltették (ezután lecsukták közbiztonság veszélyeztetése miatt)
- meglövette magát a karján pisztollyal
Ezeket csak összefoglalónak írtam, mert a késő munkáira szeretném a hangsúlyt helyezni.
Szeretném, szeretném, annyi mindent szeretném:
Magánélet:
G. félreismer, én félreismerem őt, én azt hiszem róla, hogy nem szeret, ő pedig azt hiszi rólam, hogy egyszer szeretem, másokor meg nem
pedig én mindig
és ő is
Két akkora majommal állunnk itt szemben amit még nem látott a világ.
A világ legfurább szerelme a miénk és akkor se szakad el. Nem tud. Azért nem tud, mert iszonyú egyformák vagyunk és a másikban látjuk a másikat, hiába minden: marad.
Chris Burden legismertebb késői munkája egy kinetikus szobor, aminek a címe Metropolis II.
Videó
Ez az izgő-mozgó szobor 25 felhőkarcolót, 1000 autót és 13 vasúti pályát tartalmaz és csak mozog és működik és mozog és működik. A mérete 3 méter x 6.1 méter.
A következő késői munkája szintén egy szobor, vagy installáció? Eldöntendő kérdés: ez installáció.
 |
| Chris Burden, All the Submarines of the United States of America, 1987 |
Kartonpapír tengeralattjárók. 625 darab.
Az installáció az összes tengeralattjárót tartalmazza amit az USA hadserege birtokolt a 80-as években, az installáció hátterérében lévő falra fel vannak írva a neveik is, fekete sans-serif betűtípussal. Ne feledjük, hogy ez az installáció még a hidegháború idején készült, amikor mint a Szovjetunió, mind az USA nagyon szigorú szabályok mentén titkolta a fegyverarzenálja méretét, így ez az installáció meglehetősen bátor volt annak idején és egy csomó politikai, biztonsági kérdést vetett fel. Ma már ezt sokan nem értik, de akkoriban mindenki értette.
Chris Burden egész életében a határokat kutatta, egy interjújában mondta ezt: "I am constantly searching for the edge," ("Állandóan a határokat keresem") az "edge" magyarul szó szerint nem határt jelent, hanem "szél"-t de mi azt a legszélső dolgot, állapotot amikor valami még épp, hogy nem billen át inkább határnak nevezzük. Nem szélnek. Bár a "szélsőség" fogalmában meg a "szél"-t használjuk, nem a "határ"-t. Ezeket kutatta, már a performanszaiban is. Amikor például meglövette magát pisztollyal, akkor is: vajon mennyire fáj a napi popularitás egyik közhelye? Amikor a tévéfilmekben naponta lőnek halálra - fiktíven, embereket: a közönség pedig azt nézi, vajon milyen az amikor valakit meglőnek? Ezért nincs televízióm úgy 15 éve, és filmeket se nézek: mert az erőszak, más emberek fiktív legyilkolása és ezek keveredve politikai hírműsorok valósgával, meg a tévéreklámokkal: végül elmosnak egy olyan határt, aminek nem szabadna elmosódnia. Az emberek ma már a valódi háborúkat is élőben nézik. 1991-ben az öbölháború idején az emberek a televízióban nézték, ahogyan harci repülők célpontokat semmisítettek meg, ott alul emberek égtek porrá: a valóságban. Képzeljük el azt az abszurditást, hogy egy ilyen közvetités után, ami a híradóban megy, a következő tévéműsor egy akciófilm, amiben a gyilkolás már csak mímelés. Vajon hányan érzik át ennek a borzalmas abszurditását?
Burden elment a határig és megtapasztalta, amit nyilván sokan őrületnek gondolnak, pedig csak ugyanazt csinálta amit régen a sámánok: megélte azt ami mindgyikünk kollektiv tudatában jelen van, de csak mint valami fikció, egészen addig, amíg valaki egyszer nem szembesül vele a valóságban, el sem hiszi, hogy egyetlen karcolás egy lövedék által okozva mennyire fáj, de a tévéfilmekben kéjesen, szórakozás céljából bármennyi lövöldözést és halált végignéz: így lesz mások fiktiv szenvedéséből áttételesen: közhely. Burden megtörte ezt önmagában, a tapasztalat fájdalmán átutazva. Hogy bátorság volt-e meglövetnie magát? Aki szerint nem, annak ki kellene próbálnia. Én nem merném. Gyáva lennék hozzá, viszont az ő munkái nem a bátorságról szóltak...ezt mindig félreértik. Hanem az önfeladásról, az áldozati póz magányosságáról, a kiszolgáltatottságról. Nem pedig a hősködő, nagypofájú bátorságról.
Burden-t élete végéig nem értették meg. Egy ideig a University of California-n tanított, de nem hagyták őt békén, ott telt be nála a határ amikor a diákjai egy makett pisztollyal orosz rulettot játszottak az óráján és csalónak állították őt be. Olyan ostobák voltak, hogy gyakorlatilag semmit nem értettek meg abból, hogy ő mit miért csinált, azt hitték, hogy Burden perfromanszai valamiféle bátorságpróbák, vagy kalandjátékok, amelyek arról szólnak, hogy ki a bátrabb: pedig pont az ellenkezőjéről szóltak, a világ közönyösségéről és pont annak a fajta gonoszság-ostobaság keveréknek az abszurditásáról is ahogyan a diákjai viselkedtek vele szemben. Ott is hagyta az egyetemet és Los Angeles-be költözött, ott is halt meg 2015-ben.
Burden nem azért fontos, mert bátor volt, hanem azért mert bátor volt kiszolgáltatottként viselkedni, az önfeladásak azokat a határait súrolni, ahol már csak egy hajszál választ el attól, hogy te magad is egy legyél az áldozatok közül.
:::ezt próbálnám elmagyarázni, de nem sikerül...:::: OOO :::: hogyan legyünk egyszínűek, ha sokszínűek vagyunk? tudsz-e követni oda, ahol soha semmi nem állandó? De nem vagyok őrült: csak pezsgő, változékony, de csak néki, ez csak a kettőnk körtánca: másnak nem szól, ha lenne gyerekünk, kutyánk, macskánk: ők soha nem látnák, nem éreznék, nekik csak a stabilitásból juthatna, csak ha mi ketten vagyunk ennyire változékonyak, mindent érzünk és azonnal reagálunk a másikra: mint két bolondos-gömb: egymás körül keringve, a szivárvány minden színét felvillantva, mindenben. Tudom, hogy érti. De fél. Én meg emiatt maradok neki, vele. És újra várok. Hátha egyszer megérti majd végre. Mert elmagyarázni nem tudom, nincsenek rá szavaim. Meg félek is. Igy titok. Vagy nem. Fasztudja. :::::::: WWWWWWWWW ::::::: vagyok még, vagyok.
Esik az eső, T.-t sikerült rábeszénem, hogy menjenek el Yorkba, ő focira akart elmenni, mert mégiscsak:::::Manchester...de végül lebeszéltem róla, nem is szereti a focit (én minden élsporttól rosszul vagyok, viszont sportolni imádok, de csak a valóságban, nem a tévé előtt, vagy egy sportcsarnokban mások mozgását bambulni...az eléggé szánalmas, foci nézésre rá se lehetne kényszeriteni....ékfgjdlfj). Veszek nekik vonatjegyet. York közepesen szép város, de a várfalain érdemes végigsétálni, egészen nagy és sok épület hátsó kertjébe be lehet látni. A cég, ahol most dolgozok yorki központú, már többször is voltam ott. Ébren álmodok ma. Egész nap.
No comments:
Post a Comment