képek, betűk

Azon az estén, amikor
elveszett szemekben
az égbolt pityergett,
csak néztünk egymásra,
csonka volt az érzés és
alkonyatot sikoltott a táj,
a szemközti parkban,
amire az ablak nyílik,
az árnyak óramutatók,
leskelődtem és vártam,
hogy talán az öröm
amit képzeltem
valakinek kedves, hogy
amit kiléptem a térben,
az valahol él, senkinek nem fáj,
mosolyt von szemeire,
csak egy kis fátylat, nem
kellenek a nagy ívek,
nem kell a harsány,
csak egy száj: amiből a derű
vonalként vitorlásat játszik,
az estét, a szürkét bevonja
kedves csillogása, hogy
odazuhanjak a mélybe,
ölébe hullva hópiheként,
kényszer és reccsenés nélkül,
a szobák és az idegen
érintések kegyetlen
tappancsaikkal nem karmolják,
nem lélegzik visszafelé,
nem kimért: valami
ártatlan sugarat rajzol
körém, hogy elrejtsen:
csendes mosolya és a
szerelmes pislogás.