A lábujjaim kilógnak, szerintem rondák, görbék és csontosak. Mindig kinevettek miattuk. Ideje megszeretnem őket, a gyengéket védeni kell: bekapcsolom az agyam helyét.
Hermetikusan lezárom a lelkemet. Őrá gondolok, nem írom le mit. Ma nagytakarítunk itthon, tegnap megszereltem a porszívót, jövő héten bevásárolok és veszek erre a hónapra mindent, felváltva töltjük fel a készleteket: álmodozok.
Azt képzelem, hogy g. finoman ráül az arcomra és nagyon lassan fel-le mozog a nyelvemen én pedig nézem, ahogyan az almái néha rezdülnek és egy kicsit jobban magamra húzom, hogy érezzem a reszketését. Szabad ilyesmit képzelni? Vasárnap reggel? Bármikor?
A szomszéd utcában van egy graffiti önkiszolgáló bolt, ami egy utca, illetve egy olyan utca, ami valójában egy alagút, vasút aluljáró, de jó hosszú, legalább kétszáz méter. Bárki odamhet, kap kezeslábast, festéket és graffitizhet, utána csinálnak róla fotót, vagy szelfizhet és felrakhatja az internetre, hogy milyen menő. Ez szánalmas? Eléggé? Őszintén? Nem hiszem, ez is csak egy termék-szolgáltatás, nincs abban semmi rossz ha valaki pénzt keres a hülyéken. Ez is a középkorból jött, a hülyéken keresés.
Aludnék még, de inkább nem. Azt képzelem, hogy táncolunk, valami éjjeli bárban és lóg rajtam és mosolyog, én meg csak tartom, részegek vagyunk. Utána otthon hajnaltól délig szexelünk és estig alszunk, majd pizzát rendelünk és meztelenül mászkálunk a lakásban és be nem áll a szánk.
Térerő. Átszakadt képzelet. A részigazságok és a féligazsűgok vasárnap délelőtti álomfakasztó, sunyi és rakoncátlan törpéi, körülveszik az ágyamat és a töppedt kis faszukat úgy pörgetik mint valami csöppnyi, rövidke lasszót egy elbaszott westernfilmben. Aludnék, de inkább csak mosolygok. Tegnap Z. felesége kérdezte mik a terveim. Azt mondtam, hogy a pénzkeresés. Nem hazudtam.
Agnes Martin minimalista képeit bambulom, iszonyú jó. Odacsap az agynak, hogy a festészet gondolkodás és nem a pemzli vászonon való mozgatása, hogy a gondolkodás réteges és nem lineáris, meg, hogy ennyi: látni, gondolkodni és érezni. Az egy fejlődési folyamat. A legtöbben a látás előtt elakadnak már: csak néznek (tudom ez közhely, hogy a faszomba ne tudnám), de itt fontos és nem tudtam elkerülni, ugyanis ez az egyik oka az előítéletességnek, ami a vizuális intelligenciának a fejlődését megakasztja.
 |
| Agnes Martin, Untitled, 1958 |
 |
| Agnes Martin White Flower, 1940s |
Ilyen a képzelet és ilyen a jelrendszer. Dekódolásra vár. Vagy nem?
G.vel a zuhany alatt, hátulról, elölről, falnak nyomva. Szereti a vízben? Hal. Mosoly. Nekem meg mindegy lenne, csak neki legyen jó: kiszolgálom.
Ma rendelek pizzát, legalább ennyit megvalósitok az álmaimból.
Ez nem vers, nem is művészkedés. Ez egy kétségbeesett gondolatfolyam? Nem. Kicsit sem vagyok kétségbeesett, soha nem vagyok, ahogy durva sem: csak minden egyben, egyidőben: bejárok minden szálat a labirintusban.
Ma még a szüleimmel is kellene beszélnem, az legalább másfél óra. De kedves leszek. Anyám megérdemli. Ezen a héten volt a születésnapja. Elfelejtettem. Kedden volt és tegnap írtam neki egy üzenetet, képtelen vagyok megjegyezni a születésnapokat, mert nem érdekel. Senkiét nem tudom, csak a magamét. G.-ét se, csak sejtem. Majd megkérdezem tőle
Már nem utálom a vasárnapot. Azelőtt gyűlöltem, de elmúlt.
No comments:
Post a Comment