képek, betűk

Nem tudom miért, de ma eszembe jutott a gyerekkorom. Amit egy kis csallóközi faluban töltöttem, írtam egy verset, amit úgy írtam, hogy nem volt vele semmiféle célom, se honvágy, se semmi, egyszerűen csak eszembe jutottak olyan dolgok amelyek ma már nincsenek. Eltűnt az a természet amit ismertem, eltűnt az a táj, eltűnt az a klíma, az akkori terek összezsugorodtak, elmúlt az egész. Gyerekkoromban olyan helyeken játszottam, ami mára vagy eltűnt, vagy megette a gaz és tönkrement, vagy eldózerolták, vagy betemették, mint például azt a tavat, ahová horgászni jártunk, egyszerűen építettek mellette egy épültetet, valami borozót és a vállalkozó betemette építkezési hulladékkal a kis tavacskát, ilyen emberek...ilyen "emberek"...a helyiek meg szó nélkül hagyták. Egyszerű jobbágyok és parasztok ma is, pont olyanok mint az őseik.


almák, déli végekben csípőig állva, méregetve
mércékben, csoportsítva: szalmakúpok és háztetők,
nyár szeméből remegő levegő, sortalan dekoltázs harapófogak,
napszítta rétek és borzalmas temetők: két összekapcsolódott
bodobács, anyám kávéskanalának a körkörös
kocogása, a dűlök szürke csíkjai az utacskák,
a sötétebb szántások meg a tér: köztük az
őrült táncát lejtő forró levegő úgy torzítja a látást,
ahogyan a könnyfakasztó múlás a haláltudatot.

odafent pacsirta, az ekecsi kolibri,
szárny-játéka az álca, dalolása a védelem, délutáni
tánca maga az elmúlás szövetének vércsepegése,
öcsém szőke feje: egymástól egyre távolabb,
gyerekként a Csöcsökben két méterre ült,
ma ezer kilométerekről integetünk egymásnak.

némaság: sípolós-traktorbúgás, bálok: részegek,
az akácosok és a jegenyék mélybehajló borulása,
a Nagy Kanális mesebeli csukái, a beszűkült
terekből úgy nőnek felénk a régi vágyak,
ahogyan a sosemvolt honvágy terhe akaszkodik
a szájsarokra: súlyként a pokolba lógat
sarkait összekoccantva üvölt magában, miközben
az időt múlatja: távolban a tél fehérje: hóvárat
építve: odabújva, hócsatázva, a répaorrú ember,
és az a komor csend, amikor a saját szuszogásod
mellett a hópehely milliárdok hangját is
hallani, az a táj, az a kép, az a világ: nincs már.


Ennyi történt. Tegnap Putney-ban voltam egy sörözőben, utána meg egy étteremben a kollégáimmal, ahol nagyon jó salátát ettem, meg ittam néhány sört, utána hazajöttem és itthon ücsörögtem, olvasgattam és vettem még néhány sört.
Ma nem lesz semmi, csak kiugrok veszek valamit enni, utána pihenek, holnap is, talán elugrok délután a Saatchi Gallery-ba és megnézem az "ICONOCLASTS: ART OUT OF THE MAINSTREAM" című kiállítást, ahol egészen érdekes művészek is vannak, köztük több olyan is akikről régebben írtam itt. Utána torna. Olvasás.

G.-vel azt hiszem végleg lezárult az egész kapcsolatunk, nagyon fájt az, hogy még annyira sem tartott, hogy leírja, hogy akar-e valóban velem lenni vagy sem. Konkrét dolgokat kérdeztem, de ő körbe-körbe csak ugyanazt hajtogatta, hiába kértem, hiába próbáltam a lehető legpontosabban és legegyszerűbben leírni neki, hogy mit szeretnék, nem is figyelt rám. Nekem egyszerű dolog kellett volna, egy valódi kapcsolat és egy társ, aki idejön, velem él, élünk, dolgozunk, családot alapítunk, rohanunk, csináljuk az életet, úgy mint minden normális ember. De ő ezt nem akarta, ehelyett csak mindenféle ködös dolgokat írt, úgyhogy sajnos el kell fogadnom a valóságot, abból ami miatt gyakorlatilag ide költöztem, amit miattunk csináltam... valóban semmi nem lesz. Nem kellettem már. Nem baj. Ez van, az élet ilyen, soha nem úgy történnek a dolgok ahogyan szeretnénk. Most már biztosan tudom, hogy az esze ágában sem volt velem lenni. De így, hogy tudom azért kicsivel jobb, mert a bizonytalanság soha nem jó, a valóság fáj, de legalább valahogy túl lesz rajta az ember.