képek, betűk

Azon tűnődtem, hogy hányadik újrakezdett életem, hányadik albérletem ez itt és könnyes, nevetséges dolog, de alig bírtam összeszámolni és lehet, hogy valami ki is maradt, de nem bánom, nincs bennem önsajnálat se másféle édeskés, búra ösztökélő, köröm alá feszített fémtüske, csak tudni akartam, hogy vajon hol és ki lehetek én, aki idebentről integetek. De végül feladtam, nem érzek mást, csak hogy az a külső dolog, amit bőrnek hívnak, valójában egy vaskos árnyék, az évek duzzasztják, és semmi nem koptatja, ő a félelem-páncél: attól retteg, hogy átharaphatják.

Lelógatom a lábam az ágyról, ha ébren vagyok mindig merengek, a talpam ha leér a földre, megnyugszom, megnyugtat a hűvösség, levezeti a felesleges hőt, a mindig robbanásra kész álmodozás által termelt dolgokat, a feleslegességeimet.

Fura az "életnek" nevezett folyamat, semmit nem okosodok, semmit nem okulok a hibáimból, igazából csak ostobább és gyávább lehetnék. De egyik sem lettem egyelőre. Összességében azt gondolom, hogy leggyakrabban a kreativitásunk és a merészségünk csökkenését hisszük bölcsességnek.

Azt hiszem, hogy én amiatt vagyok képtelen megnyugodni, mert az a rémálmom, hogy egyszer bölcsnek fogom magam érezni és akkor majd tudni fogom, hogy valójában szellemileg meghaltam és elértem a teljesítőképességem végét. Eddig még soha nem éreztem magam bölcsnek, ez megnyugtató.

Ennek ellenére valami megváltozott bennem - erről már írtam valamelyik nap, de nálam eléggé gyorsan cikázik minden, ez viszont most maradandónak tűnik, nem tudom mi történik velem, sírós vagyok és kiszolgáltatott. Szeretnék azoknak a lényeknek a közelében lenni akiket szeretek, de nem sikerül. És nem tudom a megoldást. Se C., se G. nincs velem, és nem tudok tenni ellene semmit, illetve fogalmam sincs mit tehetnék. Várok.

Sajnos túlságosan cinikus és szarkasztikus vagyok, meg önző és mindig látom a saját abszurditásomat. Mindez együtt átlendít a legtöbb nehézségen, egyszerűen csak gondolkodik az ember mindenfélén. De azért fáj, hogy nem merem például megkérni g.-t, hogy töltsünk együtt egy hétvégét...pedig meddig tartana.

Lin Yi-Pei képeit nézegettem, bogarak az arcokon.

Lin Yi-Pei, 'The Isolated-II', 2015, Yiri Arts

Lin Yi-Pei, 'Barrier besides the feet II', 2016, Yiri

Az igazság az, hogy élni jó, nagyon jó és nem az élvezetek miatt, hanem a megismerés miatt (az is élevezet, nyilván), jó a dolgokat megismerni és megtapasztalni, megízlelni és elolvasni, meg átélni. Tudom, hogy ez közhely, de mit tegyek ha így gondolom, tudom azt is, hogy végül is mindegy, de ha meg mindegy, akkor tényleg nem is érdemes írni erről.

Ez nem öngyőzködés.

Ez nem melankólia.

Vagy az.

És akkor mi van?

Érdekes, szomorúnak tűnik amit ma reggel írtam, pedig nem vagyok szomorú, inkább semmilyen.

René Magritte, 'The Lovers (Les Amants)', 1928

Rene Magritte, The Banquet, 1958

Rene Magritte volt a gyerekkoromban a kedvenc festőim egyike. Volt egy könyvem róla, az is elveszett a sok költözés során. Mosolygok, mert jelenleg egy könyvem sincs, fogalmam sincs hány könyvem tűnt el mindenfelé, de valószínűleg ezer felett jóval. Hiányoznak. Ők is.

Max Ernst, The Temptation of St. Anthony 1945

Paul Delvaux. The Retreat, 1973

Ez egy ilyen hajnal. Klasszikusokkal.

Paul Delvaux, The Cortege, 1963

Végre csütörtök van.

Fáj a hasam, vagy csak simogatásra vágyok? Vagy arra, hogy G. lovagoljon rajtam és közben a csípőjét fogva a szemébe nézzek és néha felcsúszva a melleihez összefogjam a mellbimbóit mint egy cseresznyemagot. Utána, hátulról, mocskos dolgokat susogva.

Azt hiszem ideje a reggeli tornának és zuhanynak.