képek, betűk

a szemek az üvegablakon az enyémek.
a kávéscsésze is az enyém, benne a
fekete árnyék melegen tartja a képzeletem,
a látvány valamennyire személyes,
és egyúttal személytelen is: lassulú dobogás,
odakintről sípszó. Az ablak alatt állomás,
a kalauz füttyent a vonatnak, egy szürke
és idegen párna lebeg a város felett,
dinnyehéjról és ujjakról álmodok,
amelyek egy étterem asztalán,
a látótérnek nevezett terasz szélén
nekem fekszenek, fehéren és hosszan,
elképzelem ahogyan a nyakamat
átfonva: ő véres patakmedret harap
államba, dombok és síkok leszünk,
közvetlenül esszük fel egymást
a folyamatosan szuszogó hajnal-éji
morgások beszűkült tudattalanjából,
odakintről csend, a szemek az ablakon
még az enyémek, bezárom mindekettőt
és velük együtt a képzelet minden ajtaját:
utat adva a valóságnak hívott
péntek reggeli mesének.