Amivel én megemlékeznék róla az az ő és Vita Sackville-West szerelmének egy aprócska részlete, egy levélváltáson keresztül, illetve, egészen pontosan a születésnapja alkalmából lefordítottam egy kettejük közt megesett szerelmes levélváltást.
Ezt a levelet Sackville-West írta Woolf-nak, január 21., 1926, csütörtökön.
Lecsökkentettem azoknak a dolgoknak a számát amiket akarok, Virginia. Írtam neked egy gyönyörű levelet a tegnapi álmatlan, rémálmokkal teli éjszakán, és minden amit írtam eltűnt. Csak hiányzol, csak egészen egyszerű, kétségbeesett emberi módon. Te, az összes hülye leveleddel együtt, soha nem írnál olyan ösztönös dolgokat mint az én levelem volt, és tán nem is éreznéd ugyanazt. És még azt is hiszem, hogy te érzékeny leszel a kis különbségekre, de te olyan tökéletesen beburkoltad a mondandódat irodalmi fráziksok mögé, hogy egy kicsit el is veszített volna minden realitást amit írtál. Minthogy nekem egészen egyszerű az egész: hiányzol és sokkal jobban hiányzol mint amennyire hittem volna; pedig fel voltam készülve a hiányodra. Szóval ez a levél csak egy fájdalmas visítás. Elképesztő, hogy mennyire alapvető szükségletem lettél. Gondolom, hogy számodra mindennapos, hogy emberek ilyen dolgokat mondanak. A fenébe, te romlott teremtémény, nem foglak tudni rávenni arra, hogy még jobban szeress, akkor se, ha ilyen módon odaadom magam mint most is --- De, ó, drágám, nem lehetek eléggé okos, sem önelégült veled: annyira nagyon szeretlek. Annyira őszintén! Fogalmad sincs arról, hogy mennyire kiálhhatatlan vagyok azokkal akiket nem szeretek! Művészi szinten űzöm ezt. De te megsemmisítettél minden rendelkezésemre álló védelmi eszközt. És egy kicsit sem vagyok megsértődve emiatt....
Kérlek bocsásd meg nekem ezt a borzalmas levelet
V.
Virginia Woolf január 26.-án, kedden válaszolt Sackville-West-nek
A leveled ma reggel érkezett meg Triesztből. De miért gondolod azt, hogy nem érzem a valóságban azokat a dolgokat amelyeket neked írtam? A szerelmes szavaim amelyekről azt írtad, hogy nem fedik a valóságot....pontosan az ellenkezője igaz. Mindig, mindig próbálom csak azt írni amit érzek.
Hidd el, hogy miután a múlt kedden elmentél--pontosan egy héttel ezelőtt, én elmentem a Bloomsbury munkésnegyedbe egy csokor orgonáért, de nem tett vidámabbá. És azóta semmi fontos nem történt. Minden valahogy homályos és nedves. Nyomott vagyok. Hiányzol. Hiányollak. Folyamatosan hiányzol. És hiányozmi fogsz. És ha nem hiszel nekem, akkor egy fülesbagoly vagy, egy segg. Méghogy csak üres szerelmes szavak?...
De természetesen (válaszolva a leveled végére) mindig tudatéban vagyok a tartózkodó természetednek. Csak azt mondhatom, ragaszkodom a kedvességhez. Long Barn-ba jöttem. Gombold ki a blúzod legfelső gombját és látni fogod odbanet, a legélénkebb kismókust a legkíváncsibb természettel megáldva, amelyik ugyanaz a kedves termetmény aki mindig is volt---
Virginia
Nos, ennyi lett volna a két levél, amelyet egymásnak írtak a 20. század elején. Mindkettőt most éjjel fordítottam, csak nagyon nyersen, nem szeretek fordítani ugyanis, ha másolnád őket, akkor szólj előtte, vagy ne. Nekem teljesen mindegy.
 |
| Ez Virginia Woolf portréja, Roger Fry festette 1917-ben |
 |
| Ő pedig Vita Sackville-West, a képet William Strang festette róla 1918-ban |
No comments:
Post a Comment