Éjjel egykor arra ébredtem, hogy V. lakása berisztott egy SMS-el, mert amíg ő elment az anyjával kirándulni, addig megkért, hogy figyeljek oda az albérletére, mert már félig kiköltözött onnan, visszahozta a cuccait ide, de közben hazament Mo-ra, én meg ugye kilenc nap múlva eltűnök innen Londonba. Kamuriasztás volt, de most már legalább felébredetm éjjel egykor, "kurva jó" napom lesz ma... Körülbelül minden álmom összeomlott, már annyira szar minden körülöttem, hogy egyszerűen nem érdekel semmi, olyan állapotba kerültem, hogy nem izgat semmi, teszem a dolgomat mostantól gépiesen és nem érdekel. Nem szeret senki, nem érdeklek senkit és kész ennyi. Teljesen semleges lett minden, tegnap az egész dolog, amiben hittem egyszerűen...összetört. Azt hittem szeretnek, hogy úgy ahogy én, viszont.
Igazából, már nem tudom, hogy mit gondoljak, fogalmam sincs, hogy a másikat mi motiválja, de az, hogy már nem szeretnek, szinte egészen biztos, ugyanis ha valakit szeretek, és ha vele akarok lenni akkor megbocsátok, vonzódok és ha megtudom, hogy a másik mindent megtesz a saját démonai legyőzése érdekében, igyekszik, ragaszkodik, ezredszer is visszamegy, plusz konkrét, véresen komoly lépéseket tesz: felrúgja az életét, hogy egy újat kezdjen a másikkal kettejük közös jövője miatt, leírja a másiknak, hogy családot szeretne, leírja, hogy szereti és nem csak egyszer, hanem többször is... akkor, ha a másik is viszontszeretne..., akkor például az ötödszöri "beszélnünk kellene komolyan" üzenetet nem ignorálná, meg érdeklődne, kérdezgetne. Az igazság az, hogy már oda se figyel rám igazán, néha eltűnik, ignorál, órákig nem ír, nem is figyel már arra amit írok. Ha érdekelné még bármi közös élet komolyan, akkor lassan megenyhülne és leírná, hogy mi van vele, elkezdene mesélni magáról, panaszkodna: hiszen körülbelül tízszer leírtam neki, hogy "nem tudom mi van veled"..."nem tudom mi van veled", "azt se tudhatom mi van veled"... Erre tegnap azt írta, hogy soha nem kérdeztem mi van vele... Azt hiszem végre felfogtam, hogy mi a baj, egyszerűen nem szeret már. Le is írta, hogy ez nem szerelem, amikor azt írtam, hogy ez az. Ott értettem meg. Hogy ez csak nálam volt az. Megértem. Csak részemről volt szerelem. Nagyon durva és mély. De akkor nála nem. Megértettem. És most már egyre inkább el is fogadom.
Én iszonyú bután viselkedtem két hónapja, és sokáig azt hittem, hogy ha igazán szeretnek, akkor még az a viselkeds is megbocsátható, de most már elfogadom, hogy arra ahogyan akkor viselkedtem nincs bocsánat. ...én akkor két hónapja össze-vissza vagdalóztam, ellöktem őt, hadakoztam...akkoriban egy tíz éves kapcsolat utáni szakításon voltam túl, bűntudattal telve, magammal harcoltam elsősorban, de soha, egyetlen alkalommal sem akartam őt bántani, soha, egyszerűen csak kettészakadtam, szétpottyant az életem, de abban végig biztos voltam, hogy őt szeretem. Borzalmasan nehéz volt. Neki is, nekem is. De újra és újra próbáltam rendbehozni mindent, míg végül csak úgy tudtam megoldani, hogy eldobtam mindent, mindent amim volt, az egész egzisztenciám, a munkám, a házam, a kutyám, mindent: csakis amiatt, hogy vele lehessek, vele, akit szeretek. Hogy új életet kezdjünk: közösen megosztva minden terhet...egyszerű élet, munka, közös élet, család, rohanás... És ezt pontosan tudta, már két hete leírtam neki, és azóta leírtam többször is, mindenféleképpen és ennek ellenére egyetlen olyan üzenet se jött tőle, ami arra utalt volna, hogy egy kicsit is érdekelné őt bármiféle konkrét, közös élet. Kivéve szilveszter éjjelt, mert akkor valami mintha megtört volna, boldog voltam egy éjjelre, hosszú idő után mosolyogva aludtam el, de utána másnap reggel megint folytatódott ugyanaz ami előtte volt, ignorálás, minden kedvességemre és közeledési próbálkozásomra csak egy szmájli, majd este egyszerűen ignorálás és eltűnés. Rendben. Így jártam, én soha nem akartam kényszer lenni senkinek, most se leszek, most már feladom én is, heteken keresztül próbáltam bocsánatot nyerni, konkrét dolgokkal előállni, minden apróságot megosztani a másikkal, de nem történt semmi, a másik oldalon valami elmúlt, csak a hallgatásba burkolózás van. Most szépen csendben elfogadom ezt és kész, nincs több energiám, egyszerűen elfáradtam, nem akarok belehalni és ennél mélyebbre menni. Nagyon nehéz lesz, kilenc nap múlva megint egy új cég, új élet egy világvárosban, minden nehéz lesz, nem bírom fizikailag ezt az egészet már. Most már én is csendben leszek, elhalkultam, összetörtem, egyszerűen elértem az erőm határáig. Ha nem szeretnek, nem szeretnek: elfogadtam és kész.
Ma már munkanap. Lassan három óra, felkelünk C-vel. Még pontosan egy hétig kell a mostani cégemben lennem, átadok becsületesen minden projektet, lezárom az összes dolgomat, korrekten és nyugalomban akarok elválni tőlük, ez egy jó hely volt végül is. Jó emberekkel többségében. Nem akarok már senkivel hadakozni, elcsendesedek, nincs erőm, egyszerűen akkora harcok várnak rám, amihez minden megmaradt energiámra és erőforrásomra szükségem lesz. Nem tudok csatározni, meg hadakozni már senkivel, mert abba belehalnék. Mindenki menjen békével és csendesen amerre akar, legyen boldog ahol és akivel akar, én eltűnök és csendben, nyugalomban újraépítem az egész életemet, sokadszorra, de most már utoljára.
No comments:
Post a Comment