képek, betűk

Tükrösszekrény, látom magam

Alig örgedtem, csak óvatosan.

Arra gondolok, hogy mi vagyok

Közhely: jól tudom. Csak mosoly.

Mi a szabadság és abban mik

a határok? Hogy hol van a kezed,

és merre van az én tekintetem

és hol az édes szád, ahogyan 

lassan rákúszik az enyémre: ott.

Csak hallgatagon ülök: nem szobor,

mint gyerekkori kertünk végében 

a bodzabokrok árnyéka,

vagy az elsuhanó verebek, 

gyengém, gyengeségem: azok

a fura szemek, amelyekből

fényt vasal magának a 

megszenvedt, de erős lélek,

hogy kivájja önnön nyugodalmát

abban a sziklában, amelyet

életnek nevez minden vágy,

melyeknek elhalt, hontalan

szívéből vérfákat növesztett

az érzéketlen magány:

finom ujjakkal végein, arcából

a kedvesség elmúlt nyomai

úgy sétálnak át rajtunk,

ahogyan a saját időnk,

ki a támasz? és ki a vigasz?

hol van a meghitt csendek

hangtalan, simogató színes

rendje? a nagy ívek és a bonyolult

játékok unalmas egymástalansága,

olyasmi vágyakat rügyeszt benned,

melyek csak az a szív

akarhat igazán, mely úgy próbált

létezni: hogy átélt mindent,

nem kerülve a fájdalmat,

hogy a tapasztalás húskampói

és saját árnyéka sebeket
rajzolhasson rá,

aztán elfeküdt egy parton,

a könnyből táplált zöld folyó,

meg az égbolt felhős határán

lebegett: ahol nincs már több dísz,

kaland, vagy izgató surrogás:

csak néma vágy, hogy

összeolvadjon a könnyfolyó 

az éggel, hogy egymásba

follyon az égbolt és mező:

az apróságok örömkertjében.